Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelen 6

„Keresem a pillangókat, kicsit elábrándoztam…
Mindenhová követve nyomait,
Mutasd az utat, kérlek, állíts meg!
Hagyd, hogy lélegezzek!”

Mind a hárman a konyhaasztalhoz ülünk és én mélyen szippantok a frissen készült házi ételek illatából. Nem is kellett nagyon mélyre szívni, mert ahogy az orromhoz értek az illatok összefut a nyál a számban. Nem vagyok nagy szakács, hétköznap nem is igazán főzök, hétvégén is elvétve. Igazi házi kosztot maximum Eun Mi-től szoktam kapni, aki a családjára való tekintettel minden nap főz. Gyors kaják, rendelt kaják, megmaradt kaják, vagy csak egy szendvics. Ezeken élek nap mint nap. De ahogy az orrnyilásomat eléri Unni főztjének mennyei illata nem tudok ellenállni, hogy ne nyeljek egy nagyot. Jin rögtön felém kapja a tekintetét, míg anyukája csak egy apróbbat mosolyog a hanghatáson.
-Látom éhes vagy. Nyugodtan merj először. – nyújtja felém a merőkanalat, amit én azonnal megragadok.
Egy kanál, még egy kanál és legyen még egy kicsi.
-Yah, hagyjál másnak is! - kiállt fel a szemben ülő férfi, de mellette az anyja meglegyinti a tarkóját kicsit. Ép csak annyira, hogy pont ne fejelje le az előtte lévő tányért.
-Nem így neveltelek fiam! Ki tudja mikor evett szegény lány rendes házi kosztot? -néz rám megértően. – Egyél amennyi jól esik.
A leves végeztével Unni térül-fordul a konyhában és nem csak elém, de mellém is letesz egy laposabb tányért. Kérdőn és egyben értetlenül nézek fel rá ültömben, de mire rákérdeznék, már el is magyarázza.
-Olyan illedelmes cicád van. És mivel steak a második, gondoltam ehetne velünk. – majd Chimmy-hez hajolva megsimogatja a fejét és halk becéző szavakat suttog neki.
Megrökönyödve nézem a jelenetet. Chim még nálam se eszik egy ugyanazon az asztalról, mint én. Itt pedig teljes kiszolgálást kap.
Unni a székre tesz egy nagyobb párnát, annak a tetejére, pedig cicámat, majd a széket közelebb tolja az asztalhoz macskástól. És ha ez még nem lett volna elég bizarr, két szelet húst is felkockáz neki, és egy kisebb tányérba vizet önt.
Már az is nevetséges, hogy ott ülök anyám húga házában, és teljes sokkban, nyitott szájjal nézem, ahogy Chimmy egy asztalnál ül velünk és tányérról falatozik, de Jin reakciója, erre az abszurd jelenetre, teljesen kiakaszt. Jobban, mint a macskám.
Az én hús imádó unokabátyám, halál nyugodtan ül az asztalnál és falatozik. És ha ez még nem lenne elég, felkap egy-egy hús darabot a villájára, belemártja a szószba, majd Chimmy elé tartja, amíg az le nem eszi az evőeszközről.
Körbenézek, hátha megtalálok valami rejtett kamerát, de sehol semmi. Ez most vicc? Mi a fene történik? Újra Chim-re nézek, de a macskám helyett, már valaki mást látok.
Egy személyt a múltból, aki összezavarta egyszerű, unalmas életemet.
Egy személyt, aki az évek alatt nem öregedet.
Egy személyt, aki fekete haját, hátra simítva mosolyog rám, miközben a következő falatot veszi a szájába.
Egy személyt, akinek nem kellene itt lennie.
Hirtelen minden elhomályosul, és egy fekete örvény szippant magába, lehúzva, egy olyan helyre, ahol évek óta nem jártam, amire talán nem emlékeztem, ami mindent megváltoztatott.

Egy teremben állok, és egy egész falat betakaró tükörben kémlelem izzadt arcomat. Hajamból kiszabadult tincsek nedvesen tapadnak tarkómra, homlokomra, miközben vastag izzadságcseppek kúsznak lefelé, homlokomról, nyakamon át, egészen a nedvszívó ruha takarásáig. Nem zavar sem az sem, hogy izzadok, ahogy az sem, hogy kimerült, és szinte már remegnek a tagjaim az intenzív mozgástól. Boldogság! Megint ezt érzem, amit már oly rég tapasztaltam meg.
-Még egyszer! Kicsit finomítsunk a mozdulaton, és akkor tökéletes lesz. – szólal meg valaki a hátam mögött, és én a tükrön keresztül felfedezem Hoseok-ot. – Jimin, figyelj a kezedre. Legyen lágyabb, érzelmesebb a mozdulat, amikor megérinted az arcát. So Ra, próbálj a lábaddal erősebben kapaszkodni, különben elejtenek. – tapsol kettőt, és a lejátszó elé állva elindítja a zenét.
Ösztönösen veszem fel a kezdő állást, miközben a tükörben látom, hogy Jimin elnyújtott léptekkel halad felém. Kezeimet a magasba emelem fejem fölé, és ujjaimat összeérintem, miközben bal lábamat kinyújtva oldalra, jobb lábamra guggolok. Mikor a fiú hozzám ér, megfogja a kezem a fejem felett és kétszer pörget meg magam körül. Forgás közben felállok, és a végén mellkasomat neki döntöm úgy, hogy testünk háromszöget alkot, és összeé. Arcunk csak pár milliméterre van egymástól. Komoly arckifejezéssel vizsgálja pár pillanatig önmagát a szemembe, majd még mind a magasban levő kezemet elengedve végig simít mindkét karomon, és lágyan megérinti arcomat. Ujjaival végig zongorázik bőrömön, majd a tarkómra fogva hanyatt dönt. Egyik lábamat kinyújtom, miközben a másikkal derék szögben támaszkdom, és úgy lebegek a föld felett. Csak Jimin erős karja tartja meg testemet. Jobb lábbal átlép felettem, majd a lába közt, még mindig tarkómnál fogva feljebb húz. Kezeimmel karjára fogok, és élvezem izmainak különös, lágy mozgását. Arca újra közel van hozzám, de most nem komolyan néz, hanem szenvedélyesen.
Szenvedélye a tánc, hogy a testével képes szinte bármit elmondani. Szavakat nem használva, bármit elmesél, és aki látja tökéletesen meg is érti mondandóját. De nem csak a tánccal, hanem az arcával, a szemeivel is kommunikál. És én ilyen közelről próbálom megérteni, amit csak nekem akar elmondani.
Csak egy pillanat, és újra a két lábamon állok. Körbe sétálom Jimin-t, miközben arcától a mellkasán át, a hasáig simítok. Mikor a háta mögött haladok el, megfogja a kezemet, mielőtt lejjebb vándorolna, és csuklómra fogva visszapörgett maga elé. Ismét egymással szemben, bal lábammal ráfogok derekára és még közelebb húzzuk egymást. Kezeit a lapockámra teszi, majd lesimítva a derekamon állapodik meg. Tehetettlennek tűnő karjaimat vállaira vezetem és erősen kapaszkodok, hisz itt jön a legnehezebb rész mindkettőnknek. Csípőmre fogva, hirtelen megemel, miközben és a vállainál fogva segítek neki az emelésben és a megtartásban. Arca a hasamnál van, amit rá szorít, és lassan lejjebb enged, úgy, hogy testünk minden centiméteren egymáshoz súrlódjon. Karjai kicsit megremegnek, miközben, mind a két lábamat a derekára fonom, és mikor biztosan összeszorítom, hirtelen hátra dönt, így felső testem ismét vízszintesen van a padlóval. Testünk, csak az ölünknél találkozik, és egész lényemet egy soha nem tapasztalt bizsergés járja át. Majd balról jobbra ringatva lassan leguggol, majd leül.
Ülünk egymással szemben, Ő a földön kinyújtott lábakkal én az ölében köréfont lábakkal. Lassan felveszem a függőleges tartást és ismét a tarkójára teszem karomat. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy egy papírlap se férne közénk.
A zene elhalkul, de mi még tartjuk a pozícióinkat. Egyikünk sem meri megszakítani a kontaktust, csak egymást nézzük, és a külvilág teljesen megszűnik. Késztetést érzek, hogy kezeimet a hajába túrjak, és kissé meghúzogatva tincseit, rácsókolhassak ajkaira. Szívünk egyszerre dobban, amit érzek az mellkasomon keresztül, zihálásunk szinkronban szakad ki belőlünk. Forró lehelete lágyan simogatja arcomat. Megakarom Őt érinteni, meg akarom Őt csókolni…

-So Ra, mindenen rendben? – kérdi tőlem Unni, és lehajolva megsimogatja Chimmy fejét, miközben ő kis tálkából habzsolja magába a konzerv kaját.
Kezeimre nézek, amiket úgy tartok, mintha valaki nyaka körül lennének. Értetlenül rázom meg a fejem, miközben magam mellé ejtem karjaimat.
-Ki kell mennem a mosdóba. – közöm, majd az asztaltól felállva az emeleti fürdő felé veszem az irányt.
Bezárom magam mögött az ajtót és kétszer is elfordítom a kulcsot, hogy még véletlenül se tudjon senki se bejönni utánam.
Megnyitom a csapot, és hideg vízzel mosom meg az arcomat, és tarkómat. Úgy érzem, teljesen leizzadtam, és meg akarok szabadulni ettől a mocskos érzéstől. Csuklómat kicsit a hideg víz alatt tartva felpillantok a tükörre.
Arcom, mint egy pipacs, olyan piros, a szembogaram pedig olyannyira ki van tágulva, hogy szinte nem is látható szemem fehérje. Azt hiszem, fontolóra kellene vennem egy szakember segítségét, mert ez így nem mehet tovább. Álmok, emlékek, sosem történt események és személyek, akik sose éltek. Azt hiszem kezdek megbolondulni. Most már ébren is álmodok?
Az a tánc!
Az a szenvedélyes tánc, amit Jimin-nel jártunk. A kacérkodás, a szenvedély, a romantika, a fiú közelsége. Mindez annyira természetesnek hatott, mintha ennek mindig is így kellett volna lenne. Testünk úgy mozgott, mintha évek óta gyakorolnánk, olyan szenvedéllyel, amit sose éltem meg. Az, hogy Jimin volt a táncpartner, hogy olyan közel volt hozzám, hogy megérintett, hogy megérintettem, hogy testünk összefonódott, mindezt, olyan tökéletességgel, szinkronban, ami szinte már képtelenség.
-Össze kell szedned magad So Ra! – nézek a tükörképem szemeibe. -Most nem engedhetsz a hamis emlékeknek. Biztosan létezik Jimin, csak még nem tudod, hogy ki Ő az életedben. Azért vagy itt, hogy ezt kideríts és nem hagyhatod, hogy holmi álmokat valóságosnak higgy!

A lépcsőn lefele ismerős hangok ütik meg a fülemet. De nem csak Unni és Jin hangja, hanem még öt másiké is. Amint leérek az elém táruló látvány szintre hátra dönt, úgy, hogy a korlátba kell kapaszkodnom, hogy ténylegesen el ne essek.
A nappalit a Bangtan fiúk árasztják el, és kézről kézre adják körbe szegény cicámat, akit ez csöppet sem zavarja, hiszen megszokta a fiúk társaságát, akik rendszeres vacsora vendégek voltak nálunk. Nem is attól döbbentem meg, hogy itt vannak, hisz ismerve Jin-t szinte számítottam rá, hogy összehívja szabadság alatt a bandát egy Unni féle vacsorára. Még attól sem akadtam volna ki, hogy mindegyik fiúnak más és más a hajszíne, hisz ez a munkájukkal jár. -Jimin, mi a helyzet, haver? – ez akasztott ki, mert mind ezt a macskámnak mondták!