Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelenünk 3

„Ha arról a pillanatról kérdezném magam,
az olyan lenne, mintha a ragyogó
napsugár törne össze engem.
Ha arról az érzésről kérdezném magam,
természetesen egy lövés lenne a szememben…”

-Mégis mióta ismered Kim Seok Jin-t. – pihegem, miközben megpróbálom utolérni a fiút.
Miután oly kedvesen rám vágta az ajtót, lett egy kis lelkiismeret furdalásom, ezért önmagamhoz képest is gyorsabban készültem el. Nem mintha nehéz lett volna a ruha választás, hisz, mivel tanítási nap van, így egyenruhába kellett öltöznöm. Anyum kikészítette a reggelimet, amit én csak a számba vettem, és miközben azon nyammogtam, vettem fel a cipőmet és sietve indultam Jimin után.
Lassabban haladt az úton, de mikor észre vette, hogy követem felvett egy gyorsabb tempót, ezért mielőtt Soo Jin is csatlakozik hozzánk, ki akartam faggatni őt. Volt egy olyan érzésem, hogy jobban ismer engem, mint én őt, vagy saját magam.
-Szóval, hogyan is barátkoztatok össze az unoka bátyámmal? – teszem fel a kérdést újra.
-Te tényleg ennyire nem figyelsz az emberekre, akik körülöted vannak, vagy szándékosan játszod itt az amnéziást? – sóhajt fel, és hirtelen megfordulva megáll előttem. Mivel nem számítottam arra, hogy pont az orrom előtt fog megállni, ezért teljes lelki nyugalommal sétáltam neki a mellkasának. Ennek a következményeképp konkrétan visszapattanok róla, majd egy jól irányzott hátra eséssel a földön ülve találom magam.
-So, minden rendben? Nem is te lennél, ha nem jönnél nekem. – kacag fel. Felém nyújtja a kezét, de én képtelen vagyok megfogni. Elkezd körülöttem minden forogni, és érzem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Szemem előtt fekete és fehér pontok felváltva járják maguk kis táncát, miközben én a betonon ülve a körmeimet a tenyerembe mélyesztem. De ja vu. Vagy még sem? Ez most történik először, vagy nem?
Felnézek az arcába, és már nem látom benne az előbbi bosszúságot, inkább féltést és kétségbeesést.
Miért nézel így rám? Ki vagy te az álmomban? Miért érzem, hogy ez most egy fontos pillanat?
Szememet kissé lesütve csúsztatom kezemet az ővébe. Kellemesen meleg, ami biztonságérzetet ad. Ahogy biztosan fog, kicsit húz felfelé, így ösztökélve arra, hogy álljak fel. Bár a lábaim még remegnek az érzelmi kavalkádtól, próbálok biztosan állni, és nem összecsuklani előtte.
Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, végig nézek magamon és a nem létező porszemeket simítom le a ruhámról. Ahogy félve rápillantok, veszem észre, hogy széles mosollyal az arcán zsebre tett kézzel figyeli zavart mozdulataimat. Miért mosolyogsz mindig rám?
-Arra az egyetemre fogok jelentkezni, amire ő is jár. Egy nyílt előadáson ismerkedtünk meg tavasszal. Onnan ismerem Seok Jin hyung-ot.
-Értem, akkor innen.  – bólogatva nézek ismét rá. Zavaromat próbálnám rejteni a kibontott hajammal, de az enyhe szél, ami úgy tűnik mindig ellenem van, pont szemből fúj. Lehajtom a fejemet, és a tornacipőbe bújtatott lábaimat kezdem el vizsgálni, miközben a sarkamon hintázok. Kínos pillanat. Jó lenne valamivel megtörni.
-So Raaaaaa! – hallom meg távolból a nevemet és mire feleszmélnék, már Soo Jin repül nekem, ezzel ismét majdnem felborítva mindkettőnket.
Nem szólunk egymáshoz Jimin-nel, egész út a hátunk mögött sétál dudolászva, mint aki semmi gondja sincs. Próbálnám hallgatni, amit dúdol, de legjobb barátnőm folyamatos beszéde megakadályoz benne, így egy idő után teljes figyelmemet felé fordítom.
-…és Seok Jin annyira édes volt, mert azt mondta, hogy jó hangom van, csak kicsit kellene fejleszteni. Meg azt is mondta, hogy ma jön a tánctanár, és nála csak egy évvel fiatalabb, és alig várja, hogy megismerkedjen Jimin-nel, mert állítólag nagyon jó táncos.
-Kicsoda? – nézek rá összehúzott szemöldökkel.
-Hát Jimin. – összenézünk, majd hátra az említettre. Összetalálkozik a szemünk, megtorpan és félve néz ránk.
-Mi van? Már megint mit csináltam? – sápad el és pár lépést hátrál, de lábai összekeverednek és fenékre ül.
-Kizárt, hogy rá gondolt volna. – röhögők fel. Egy táncosnak kell, hogy legyen egyensúly érzéke. Jimin-nek pedig nincs.
Big Bang Lollipop száma kezd el üvölteni bal zsebemből és meglepetten kapom ki apró sárga telefonomat. S*msung Mini. Jesszus, milyen kicsi kijelző. Hogy tudtuk ezt anno tapizni? Mivel kezd idegesíteni a csengő hang, ezért elhúzom a kicsi zöld ikont, hogy fogadjam a hívást.
-Halló? – szólok bele halkan.
-Yah, Dongsaeng! El fogsz késni az első óráról.
-Anyám felhívott? – hagyom figyelmen kívül a megjegyzését, és kicsit hátrább maradva a többiektől lassabban folytatom utamat az iskola felé.
-Honnan tudod? – lepődik meg a telefon másik végén Jin.
-Akkor szoktál Dongsaeng.nek hívni, ha épp el akarod játszani a nagy testvér szerepét. Ezt pedig akkor teszed, ha anyámmal beszéltél. Szóval? Gyorsan mond mit szeretnél, mert tényleg el fogok késni.
-Olyan okos vagy hugicám, büszke vagyok rád.
-Ne nyalizz! Inkább mond, mit akarsz. – veszítem el a türelmemet. Pont abban a korban vagyunk mind a ketten, hogy minden pillanatban csak idegesítjük egymást. Szerencsére ez a jövőben változni fog. Vagyis a valóságban, már nem marjuk egymást állandóan.
-Jól van, látom ma is jó kedvvel keltél. Anyud mondta, hogy Jimin-nel reggel összevesztettek.
-Nem értem, hogy bárkinek is mi köze van hozzám és Jimin-hez? -halkítom le hangomat, amikor ki mondom a fiú nevét. Nem szeretném, ha meghallaná, hogy róla beszélünk. -Nem vesztünk össze, csak pusztán bejött engedély nélkül a szobámba. Ennyi. Megsértődött, mikor rá szóltam.
-Nem csak ez az egy dolog aggaszt minket. Az elmúlt napokban furcsán viselkedsz mind a barátaiddal, mind velem is. Még önmagadhoz képest is harapósabb vagy.
Nagy levegőt veszek és próbálom leküzdeni a késztetést, hogy telefonon keresztül kiabáljam le a fejét.
-Jin, kérlek. Ezt most hagyjuk abba. Jelenleg kicsit össze vagyok zavarodva. És mielőtt felajánlod a válladat, nem, nem akarom ott kisírni magam, mert nem erről van szó. Csak hagyjatok kicsit békében. Oké?
-Rendben. – sóhajt fel a vonal másik végén. Talán sikerült meggyőznöm. – De, kérlek, ha bármi van, szólj, tudod, hogy itt vagyok neked.
-Igen, tudom, és fogok szólni. – kicsit meggyorsítom a lépteimet, hogy utolérjem a többieket. – Most leteszlek! Szia!
-Hamarosan. – köszönön el, és már teszi is le a telefont. Hamarosan?

Az iskolába lépve a szokásosnál nagyobb a zűrzavar fogad minket. Ugyan, van még 5 perc az első óra becsengéséig, de szinte minden diák a folyosón van és célirányosan halad előre, ami nem feltétlenül a saját tantermüket jelenti.
-Mi van itt? – kérdem a mellettem álló Soo Jin-től, aki vigyorogva megfogja a kezemet és a tömegen keresztül kezd el húzni. Esélyem sincs ellenkezni, mert a pöttöm lányban megtöbbszöröződött az erő az izgalom hatására. Hátra fordulva Jimin-t keresem, hátha ő meg tud menteni, de nem találom sehol sem. Eddig minden pillanatban mellettem volt, így nem éreztem magam elveszettnek, de most, hogy még csak nem is látom és fogalmam sincs, mi történik, érzem a kétségbeesést, ahogy nyomasztóan a mellkasomra telepszik.
Jimin, merre vagy?
A tömeg sodrásával tornatermünkbe érkezünk, ahol az igazgató, a tanárok, és pár ismeretlen öltönyös várja az izgatott diáksereget. Soo Jin kitartó előre tőrésének köszönhetően, az első sorban állunk meg, amikor észre veszem Seok Jin-t az egyik öltönyös mellett. Komoly arccal bámul maga él, és szemüvegét igazgatja.
Idegess.
-Nem is tudtam, hogy szemüveges. – néz fel rám barátnőm.
-Az, csak nem szereti hordani. Inkább kontaktlencsét hord. Ha szemüveg van rajta, akkor vagy ideges, vagy izgul. – de ahogy elnézem mind kettő. Bár ezt a mellettem állónak már nem mondom.
-Kedves diákok, kérlek csendesedjetek el.
Még soha nem volt ilyen gyorsan csend. Mindenki félbe hagyta mondatát, nem mocorognak, és még pisszeni sem pisszen senki. Döbbenten nézek körbe. Ez komoly lesz.
-Köszönöm. Szeretném bemutatni Bang Si Hyuk urat. – mutat a mellette álló egyik öltönyösre. Harmincas pocakos, nagy orrú, de mosolygós férfit, eddig észre sem vettem. Pedig én ismerem őt. Hisz, ő a Big Hit igazgatója, ahol az unokabátyám a gyakornokoskodás után debütált a fiúkkal.
-Ő annak a produkciós cég vezetője, amiről tegnap már tájékoztatást adtam nektek. A többi úr is, akik itt állnak mellettem, szintén a cég vezetőségéhez tartoznak, és azért jöttek, hogy egy rövid tájékoztatást tartsanak az elkövetkező hónapokról, illetve az év végi meghallgatásról. De előtte szeretném, ha megismerkednétek még egy gyakornokkal, aki a meghallgatásokig segítségetekre lesz, méghozzá a táncban.
Bang Pd-nim mögül kilép egy fiú. Fekete feszes bőrnadrág, fehér póló és egy fekete zakó van rajta. Elegáns, mégis lezser hatást kell. Fekete haja, kicsit hosszabb, így belelóg a szemébe, amit egy hanyag mozdulattal simít hátra. Jimin-nek jobban áll ez a mozdulat, fut át az agyamon.
-Hoseok? – kiálltok fel a meglepődéstől, mire minden szempár rám szegeződik. Ahogy az ővé is. Amint meglát, széles mosoly terül el az arcán, és a szívemet elönti valami meleg, valami megnyugvás, valami olyan, amit olyan rég éreztem.
-Sziaaaaa! – integet, és felém indul. Szinte pislogni sem tudok, máris előttem terem és egy hatalmas ölelésbe von.