Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelenünk 1

„Miért dobogtatod meg a szívem?

Miért dobogtatod meg a szívem?

Megdobogtatod, megdobogtatod..."

-Hogy mit mondtál? – nézek rá értetlenül.

-Azt, hogy látom, végre sikerült lejönnöd. – mosolyog rám, de nem csak a szájával, hanem szemeivel is. – Gyere, mert elkésünk. – ragadja meg a kezemet és az utolsó lépcsőfokról lelépve követem az előszobába. Cipőnket felvéve, gyorsan elköszönők anyumtól, Jimin pedig illedelmesen meghajol.

-Kezit csókolom Ahn néni. Este jövünk. – hogy mi? Nézek rá továbbra is értetlen arccal, mert nem igazán tudom felfogni, hogy mi is történt az elmúlt fél órában.

Az ajtó előtt megállva, felnézek a házra. Pont olyan, mint emlékeimben. Kicsi terasz, amin egy három személyes hintaágy van, egy kerek kis asztal, rajta gyertyákkal, és egy cserepes virággal. Bejárati ajtó világos kék színű, ahogy a házon megtalálható összes ablak kerete is. Falai bézs színűek a tetőcserép pedig meggy piros. Anyuval együtt választottuk ki a színeket, amikor ide költöztünk, sőt a kereteket együtt festettük le.

Hirtelen ötletből vezérelve kirántom kezemet a fiú szorításából és a hátsó ablakhoz rohanok. Vajon, mennyire tiszták az emlékeim?

Ahogy átverekedem magam a kicsi konyhakerten, ügyelve, hogy ne tapossak meg mindent, megállok az ablak előtt.

Ott van.

Kezemmel érintem meg az aprócska foltot. Egy tenyér lenyomat. Kezemet hozzá érintve döbbenek rá, hogy bizony ez nem az én kezem lenyomata. Elmém furcsa játékot játszik velem.

Tisztán emlékszem rá, hogy amikor az ablakokat festettük, anyuval bolondoztunk, majd a saját lábamban megbotolva, tenyereltem az ablakkeretbe. A kék kéz lenyomat itt van, de ez sokkal nagyobb, mint az én kezem.

-Mit csinálsz, So? – lép a hátam mögé a fiú. Szemei felcsillannak, amint meglátja, kezemet a folton.

-Emlékszel? – kérdi mosolyogva. Miért mosolyogsz mindig?

-Nem vagyok benne biztos.- motyogom.

-Aigoo, hogy felejthetted el? Három évvel ezelőtt, amikor ide költöztettek, átjöttünk segíteni a festésben. És bolondozásoknak köszönhető az a tenyér. Soo Jin annyira nevetett, hogy végül a konyhakert közepén fetrengett, olyan döbbent arcot vágtál.

-Hogy mi? De hiszen, ezt anyummal együtt festettük. Nem volt itt velünk senki. – elgondolkodva kocogtatja meg a fejemet. Majd tenyerével végig simít a hajamon.

-Kicsit, So. Beverted a fejed? Nem emlékszel? Együtt festettük.

Azt hiszem kezdek megőrülni.

-Különben is, ki a fene vagy te? – lépek elé karba tett kézzel, fenyegető arccal. – Rád egyáltalán nem emlékszem. Mit keresel az álmomban?

Döbbenten néz a szememben. Most Ő az aki értetlen, és rázza meg fejét.

-So, biztos minden rendben? – néz rám gyanakodva. – Milyen álomról beszélsz? Ez a valóság! – tárja szét a kezeit, majd jobb tenyerét a foltra helyezi. Tökéletesen illik rá. – Látod? Ezt a nyomot én hagytam itt. Azóta vagyunk barátok. – kicsit közelebb lép és most alig tíz centire vizslatja az arcomat. Szemei mélységébe belezuhanva, lassan lehunyom a szemem és egy új emlék jelenik meg.

Szüleim válása után, anyukámmal elköltöztünk Szöul külterületébe, ahol nem csak családi házak, de családias légkör fogadott minket. Ahogy megvettük a házat, a környékről az összes szomszéd, átjött és segített a felújításban, festésben, és pakolásban.