A Pásztor lány [P.U.F. Fanfiction] [BEFEJEZETT]

•1•

Egy kora tavaszi reggelen felkeltem, és mint minden normális napon én keltettem a testvéreim.
Általában ezt úgy kapom vissza, hogy egyszerre dobnak meg egy-egy párnával.
Ez ma sem történt másképp.
Én vagyok a legfiatalabb, mégis mintha az anyjuk lennék. Én keltem őket, én főzök, stb. Bár ez mondjuk egyetlen lányként nem meglepő.
A szüleink 3 éves koromban meghaltak egy balesetben, ami után mi hárman árvaházba kerültünk. A fiúk mindig is problémásak voltak, én meg általában követtem őket ezekben. Ezért nem kellettünk senkinek sem.

Van valami olyasmi "törvény", hogyha a legidősebb gyerek betölti a 16-ot akkor elhagyhatják a testvéreivel az árvaházat HA tud gondoskodni a kisebbekről.
Az idősebb bátyám Márk 17 éves úgyhogy emiatt engedtek el minket lassan másfél éve onnan. A fiatalabbik, Ádám 16, én pedig 15.

Szóval miután megreggeliztünk, én elindultam az iskolába, a fiúk pedig mindennapi szokásukhoz híven nem mentek be. Emiatt általában mindig én szívok: "Hol vannak már megint a testvéreid?", "Ha így folytatják ki lesznek csapva"(szerintem azt nem is bánnák).
Bár az iskolában mindenki fél tőlem. Tudják ki vagyok, és hogy nem vagyok erőben kissé sem lemaradva a testvéreimtől. Mondjuk a városban minden nálunk fiatalabb,- és velünk egyidős ember fél mindhármunktól.

Iskola után hazaérve, rögtön indultunk volna a szokásos 14:30-as gyűlésre a Füvészkertbe, ha Márk nem jött volna a nagy ötletével:
- Menjünk einstandolni!!
(Ha ehhez az irományhoz tévedtél bizonyára tudod mi az)
- Dehát fiúk, 14:10 van, mire odaérünk már mindenki ott lesz, és ti még egy kitérőt is akartok tenni? Én inkább egyenesen odamegyek.- Válaszoltam kissé meglepett hanggal.
- Mi akkoris megyünk! Ott találkozunk.- Kaptam a választ Márktól és karon ragadva öccsét kiviharzottak a bejárati ajtón.

Sokszor elmegyek velünk einstandolni, de most inkább pontos szerettem volna lenni.
Egy pár másodpercig bambultam utánuk, majd elindultam a Füvészkertbe.

A kapu előtt a már megszokott látvány tárult elém.
Egy pár kis fruskából álló lánycsapat, akik kb. minden alkalommal mikor odamegyek már ott állnak, mintha arra várnának hogy újra és újra elküldjem őket.

- Lám, lám, lám. Mondanám hogy micsoda meglepetés, de akárhányszor erre járok ti mindig itt vagytok. Esetleg rám vártok?

- Egy ilyen undorító khmm.. hát hogyis mondjam "lányra"(macskakörmöt formázva ujjaival) nem szívesen várunk, bocsi. - Vágta oda nekem a fő szöszi a csapatban (én csak így hívom😁).

-Ó jajj, ez nagyon fájt. Sosem tartozhatok közéjük, ezért inkább a fiúkkal lógok. - válaszoltam nekik a legtöbb flegmasággal a hangomban.

-Nah látod, te mondtad, nem mi. - állt be mostmár a vöröske is.

-Irónia drágaság, irónia.

-Nem megyünk mi sehova!- Kiáltotta egyszerre két barna hajú lány, akik szerintem ikrek lehetnek.

-Sokszor megmondtam már, és csak magamat ismétlem, ha pasizni szeretnétek nem a Vörösingeseknél kéne próbálkozni.- böktem oda nekik, mire kb. az összes elpirult.

Egyszercsak mindenki nyugalmát egy éles hang törte meg, amely a Füvészkert kapujából jött. Áts Feri, a vezérünk lépett ki, meglátván a lányokat tudta mi a dolga.

-Megtudhatnám, hogy mi folyik itt?