A Pásztor lány [P.U.F. Fanfiction] [BEFEJEZETT]

•20•

Szinte sokkot kaptam...
És ami mégrosszabb...
Talán egy kicsi bűntudatom is lett...

Utolsó rész. Jó szórakozást!❤

- É-én. - valahogy nehezen ment, hogy megszólaljak.
Láttam rajta, hogy tudja, hogy mennyire összezavar, viszont egy furcsa csillogás volt a szemében. Illetve össze is szedte magát. Ez arra bátorított, hogy hagyjam az erkölcsöt, az elmúlt éveim sérelmeit "bosszuljam meg".
- Tudod, mint már elmondtam...Nagyon hálás vagyok neked azért, hogy lány létem ellenére bevettél a csapatba. Hogy szinte sosem kivételeztél velem emiatt. Hogy soha nem maradtam ki semmiből emiatt. De ez a szép a sok rossz mellett. Gondolom az sosem jutott eszedbe, hogy nem szerencsés beleszeretni a csapattársadba. Ugyanis tényleg nem az. Főleg ha én vagyok az. Hidd el, hatalmas bűntudatom van amiatt amit csináltam veled, de azzal nyugtatom magam, hogy néhány dolog után talán megérdemelted. Szólj ha tévedek, de szerintem sem én, sem a testvéreim, sem pedig a csapat többi tagja nem érdemelte meg azt a bánásmódot amit sokszor kaptunk. És...-  folytattam volna, de a szavamba vágott.
- Ennyi év kellett ahhoz, hogy a szemembe mondd ezeket? Mindig is tudtam, hogy nem szívlelsz. Az utóbbi időkben is. És ne aggódj, az érzéseim tényleg őszinték voltak, de tudtam, hogy neked nem. Azt is tudom, hogy a testvéreid hatalma sokkal fontosabb neked, mint a saját pozíciód. Túl nagy szíved volt neked mindig is ahhoz, hogy bárkinek a szemébe mondj ilyeneket. Sosem szerettél hazudni, vagy valakit megbántani. Jobban ismerlek, mint a saját tenyeremet, ezzel te is tisztában vagy. Nem véletlen tudtalak mindig irányítani. Féltél tőlem. Nem csak te, de te kifejezetten féltél. Csak ezt magadnak sem vallottad be. Ezért is csodálkoztam annyira mikor a Grundon te terítettél le a földre. Nem is sejtettem semmit ami a háttérben folyt. A célom régóta az, hogy ne félj tőlem. Hogy merj kiállni magadért ellenem. De nem sikerült elérnem. Vagyis de, de ezzel én jártam rosszul. Ha Bokával érzed jól magad, legyen. Én ebben nem akadályozlak meg. Viszont emberileg elég nagyot csalódtam az eleve becsületes énedben. De engem már nem érdekel. Remélem a testvéreid tartják azt a színvonalat amit én felépítettem a Vörösingesekkel. És azt is remélem, hogy egyszer leesik, hogy a bunkó énem mögött egy olyan valaki állt aki szeretett. Mert ez van. Most már nem érdekel, kimondom. Sokáig csak baráti alapon, később sokkal jobban szerettelek. De te csak a felszínt vetted észre, ami miatt talán nem is én vagyok a rossz ember. Ezt majd döntsd el. Nem keresem fel külön a fiúkat. Add át nekik, hogy köszönök mindent és, hogy vigyázzanak a csapatra. Te pedig nézz magadba, talán egyszer sikerül megértened mindent.

Én csak néztem. Remélem érthető, hogy egy ilyen beszéd után nehezen szólaltam meg. Mire észbe kaptam, már indult. Én viszont nem tartottam vissza. Ez után még kevésbé tudok a szemébe nézni.
Csak figyeltem a távolodó alakját, ami egy Bokának célzott biccentés után el is tűnt az utcasarok takarásában.
És ebben a pillanatban realizálódott bennem, hogy miket mondott. 

Szinte villámcsapásként ért a felismerés, hogy bizony igaza volt mindenben. Mindig foglalkozott velünk, mindig sok mindent tett értünk - főleg értem - és mindig tett a fejlődésünkért is. Én pedig csak a felszínt voltam képes meglátni. "De te csak a felszínt vetted észre, ami miatt talán nem is én vagyok a rossz ember." És teljesen igaza is volt. Azt hittem én vagyok az okos, de nem. Ő volt. Ő volt az, aki a legjobban játszotta a szerepét. Mindannyiunk élete olyan volt ebben a csapatban, mint egy színészé. A saját életünket éltük a sajátos tulajdonságainkkal, majd mikor beléptünk a Füvészkertbe olyan szerepeket vettünk fel, mint a színész, mikor feláll a színpadra.

Úgy tűnik Boka sejthette mi történt, ugyanis Áts eltűnése után rögtön odajött és szorosan magához húzott. Ez abból a szempontból is jól jött, mert valószínű volt, hogy elájulok.