A Pásztor lány [P.U.F. Fanfiction] [BEFEJEZETT]

•4•

A Füvészkertben mindenki izgatottan beszélgetett, mert ma lett volna, mikor elkezdünk a Grund elfoglaló csatára készülni.
Mert kitalálták, hogy nekünk igenis kell a Grund. Én tökéletesen megvoltam anélkül is, de nem vitatkozok.
De ez természetesen most is elmaradt, különböző, teljesen jelentéktelen dolgok miatt. Tegnap a fürdetés most meg ez.
Eltelt az idő.
Mindenki indult haza.
De engem Áts megint elkapott és visszahívott mielőtt még kimentem volna a kapun.
- A fiúk elvitték az üveggolyót?

- Végül én adtam át.- hajtottam le a fejem.

-Hogyhogy? Azt mondtam ők vigyék vissza.- kezdte a hangsúlyt feljebb vinni.

-Tudom, de tegnap kerülőúton mentem haza, és összefutottam a Bokával és a Nemecsekkel. Úgy voltam vele, ha már ott vannak, odaadom én.

-Ahjj. Rendben. Miért nézek el neked mindent?- kérdezte, és az erős hangsúlyt inkább valami szerelmes félére váltotta.

Zavarba jöttem. Nem tudtam mit akar ez jelenteni, de abban biztos voltam, hogy ez nem baráti közeledés.
-Nem tudom, miért? - kérdeztem meg akaratom ellenére is.
-Fogalmam sincs....talán...- közelebb lépett és megfogta a kezem.
-....talán több vagy nekem mint a jobb kezem.
-A bal kezed is? - vettem viccesre a figurát, hogy zavaromat elrejtsem.
Ő is elmosolyodott ezen.
-Neem, annál azért több. Orsi! Én... Na, tudod, hogy nehezemre esik ezeket kimondani...
Tudtam jól, hiszen sose fejezte ki úgy igazán az érzéseit.
Bólintottam.
Szerencsénkre nagyon sötét lett már, ezért a nyugalmunkat megzavaró bátyáim nem látták, hogy 2 centire állunk egymástól és a kezemet fogja.
- Hé'! Orsi! Gyere induljunk!
Gyorsan eltoltuk egymástól magunkat, és szimplán beszélgetős pozícióba váltottunk.
-Na! Gyere már!
-Jövök, jövök.

Este mikor már aludni készültem, a testvéreim nem bírták ki, hogy ne kérdezzenek rá :
- Mit csináltatok ti a sötétben Átssal?
- Na vajon mit? Beszélgettünk.
- Nem hiszem el, ismerem ahhoz, hogy a lánnyal aki tetszik neki, a sötétben nem csak beszélget.
- De nem tetszek neki értsétek már meg!
- Túl nyilvánvaló, te nem látod?
- Nem, és tudjátok mit? Nem is kell. Sose szeretnék a barátnője lenni.
- Rengeteg lány harcol a nagy Áts Feriért, te meg csak úgy lemondasz róla?
- Meghagyom a többinek.- nevettem el magam, majd bele dőltem az ágyamba.

Jópár napig nem volt gyűlés, nem találkoztunk egymással, csak iskolában.
Aztán egy napsütéses vasárnapi napon, amikor végre iskola sem volt, minden Vörösinges a Füvészkertben volt.
Beszélgettünk és készültünk a Grund-foglaló hadműveletre (páran csak így hívtuk😁).
Sokáig maradtunk, már sötétedett, mikor zajt hallottunk.
Áts elterelt minket hogy nézzük meg. Én egyedül járkátam, de nagyjából mindenki kettesével - hármasával.
Egyszer a bokor mögött észrevettem három alakot.
Boka, Nemecsek és Csónakos. Lefagytam hirtelen nem tudtam mivan.
-Mit csináltok ti itt? Najó! Menjetek, nem köpök.
Suttogtam minél nyomatékosabban.
-Fiúk menjetek már!
Láttam, hogy elindulnak a kijárat fele, nem tudtam mi lelt, de éreztem, hogy nem akarom beárulni őket.
Elindultam visszafele, amikor egy sötét, szőke alak az utamat állta. De bárhonnan felismertem volna ezt az alakot. A vezérünk. Csak állt velem szemben és nézett. Nézett. Majd elkezdett közeledni felém az ajka. Nem akartam ezt, de tudtam, hogy nem utasíthatom vissza. Már az ajkaink majdnem elérték egymást mikor egy vakkantás zavarta meg az est hangjait.
Hirtelen elléptünk egymástól és a hang irányába néztünk. Ugyanaz a bokor nyílás volt, amelyben pár perce még a három fiú bújkált.
Végül nem találtunk senkit és semmit (mivel az eredeti zajforrásokat én elküldtem) így visszaültünk a tábortűzhöz és késő este mindenki hazament.

Másnap iskola után sétáltam haza (megszokottan a testvéreim nélkül), amikor is a nevemet hallom.
-Orsi! - kiabált egy ismerős hang nem messze tőlem.
Megfordultam.
Boka. Már megint ő. Sosem tudom, hogy éppen örülök e neki, de én valamire rájöttem, szerelmes lettem belé. Pedig nem kéne.
- Megőrültél? Ne ilyen hangosan.- megragadtam a csuklóját és egy félreeső szűk kis sikátorfélébe rángattam.
Nagyon kicsi volt a hely, eléggé egymásnak voltunk nyomódva.
- Na most mondd, miaz?- kezdtem a kínos csend után.
- Csak meg szerettem volna köszönni a tegnapit, tényleg nem szóltál senkinek?
- Nem, nem szóltam. Semmi kedvem nem volt ahhoz a cécóhoz ami abból lett volna.
- Biztos, hogy csak ez az oka? - kérdezte halk, gúnyos mégis szeretetteljes nevetéssel.
- Mi más oka lenne még? - kérdeztem énis halkan kuncogva.
- Nem tudom....- itt elhallgatott, de tudtam, hogy saját magára utal.
- Neem, nem miattad.
- Akkor már bánom, hogy tegnap csak úgy vakkantgattam. - hajtotta le a fejét, látszólag valóban szomorúan.
- Te voltál? - nagyon meglepett, valódi kutyahangnak tűnt.
- Igen én voltam, de mostmár tényleg bánom.
- Ne! Ne bánd! Köszönöm.
- Ne viccelj! Nem akartad, hogy Áts Feri megcsókoljon?
- Nem. Mást szeretném ha megcsókolna.
-Ez egyre rosszabbul hangzik.- és elkezdett elindulni ki a sikátorból.