A Pásztor lány [P.U.F. Fanfiction] [BEFEJEZETT]

•12•

- Fuuu de utálom! - kiáltotta Márk, egyenesen a szobám fele rontva.

- Mit utálsz ennyire?
- Nem mit. Kit! Az a Geréb gyerek nekem nagyon nem szimpatikus. - üvöltötte még mindig.
- Hát ezzel nem vagy egyedül, de attól, hogy itt ordibálsz nem lesz jobb.
Besétált másik testvérem is.
- Köszi a kaját húgi. - mosolygott.
- Mondanám, hogy szívesen, de igazából csak nem akartam, hogy éhenhaljatok.
- Ez igazán megtisztelő. Akkor is köszi.
Csak a fejemet ráztam nevetve, majd hátradőltem az ágyamon és a plafont bámultam.
- De miért is utálod ennyire Gerébet? Vagyis inkább, miért húztad fel magad pont most ennyire?
- A sétánk közben összefutottunk vele.- nah ez váratlanul ért.
- És? Mit mondott?

*visszaemlékezés 1 órával ezelőttre, az Idősebbik Pásztor szemszögéből*

Miután kivágtattunk a lakásból, elindultunk az egyik kis park fele, aminek a közelében lakunk.
- Te, Márk! - suttogta az öcsém.
- Mivan?
- Az ott nem a Geréb? - mutatott a távolban, egy ismerős alakra.
- Ohó, dehogynem. - húztam gúnyos mosolyra a szám.
- Te is arra gondolsz amire én? - kérdezte és bár nem láttam, de hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.
- Szerintem pontosan ugyanarra.
Elindultam felé. Nem tudtam mit csinálok, csak csináltam, hiszen úgyis mi jövünk ki nyertesként.
- Késő este, egyedül egy elhagyatott parkban. Geréb Dezső nem félsz az éjszakai állatoktól?
Lassan emelte ránk a tekintetét. Majd elvigyorodott.
- Nálatok nagyobb állatok már nem környékeznek meg.
- Ezt bóknak veszem. - fontam keresztbe kajaim a mellkasom előtt.
- Vedd aminek akarod, de remélem tudod, hogy nem ijeszt meg ez a stílusod. - szögezte felém a kérdést.
- Remélem tudod, hogy el tudom érni, hogy megijedj.
- Attól, hogy hárman nem akarjátok, hogy a csapatba kerüljek, még nem értek sokat. Tudjátok ti is, hogy Áts nem hallgat rátok, ha azt akarja, hogy ott legyek. Meg amúgyis, sok mindent tudok a Pál Utcaiakról amit ti nem.
- Nem ismered te eléggé... Nem kellenek neki spiclik. Van saját módszerünk, hogy megtudjunk dolgokat. - mondtam, de tudtam, hogy délelőtt Áts elmondta, hogy jól jönnek az információk.
- Ki tudja, lehet egy ilyen spiclire pont igényt tart.
- Kötve hiszem. - válaszolta most az öcsém.
- Nicsak! Neked is van hangod? Azt hittem már csak a bátyádnak van szólásjoga. - és végig azzal az undorító önelégült mosollyal beszél...de nem tör meg vele.
- Képzeld tud beszélni! Pontosan ugyanúgy mint én. De jobb amíg csak egyikünk beszél, a végén meg sírva mész haza.
- Azta! Mostmár tudom, hogy a húgotok is honnan tanulta a nagyképű stílusát.
- Kussolsz Dezsőke. - mondtam teljesen nyogodt hanggal.
- Ajajj! Megbántottam a húgicát? - vigyorgott még mindig.
- Elhiheted, hogy nem nagyon sikerülne megbántanod.
- Én elhiszem. - emelte fel védekezően a karjait. - De most ha megbocsájtotok  mennem kell.
- Vár anyuci? - gügyögtem neki, de nem számítottam arra ami ezután jön.
- Képzeld vár! Ellentétben veletek. Nah sziasztoook! - köszönt el nyálasan, majd tovább ment.
Egy nagyon kicsin múlt, hogy ne rohanjak utána, és kenjem fel a falra.
Mivel én vagyok a legidősebb, talán engem érint meg a legjobban az, hogy már nincsenek itt a szüleink. De ezt persze a testvéreimen kívül senki nem tudja.
- Hé! Márk! Ne foglalkozz vele. - suttogta az öcsém, miközben én még Geréb után néztem.
- Nem tudja, hogy alapesetben ezért már rég a porban végezte volna. - sikerült kicsit lenyugtatnom a hangom.
- Figyelj, nem tudja min mentünk keresztül, csak egy jómódú családba született bele.
- Ha annyira jómódúak, a tiszteletet ismerni kéne. Hogy lehet így beszélni egy halott emberről?! - húztam fel magam ismét.
- Ebben igazad van, de pontosan tudod, hogy mi nem tehetünk sokat. Na gyere! Menjünk haza! - ragadta meg a karom, és húzott a másik irányba.
Ezzel elindultunk hazafelé.

*visszaemlékezés vége*

~~Orsi szemszöge~~

A bátyám története után félig megkönnyebbültem, félig pedig felhúztam magam.
A Bokával való dolgokról nem mesélt ezek szeint Geréb.
Viszont amit anyánkról mondott...
- Hogy lehet ekkora tapló valaki? - mondtam ki, pedig nem akartam.
- Srácok! Én értem, hogy ez rosszul esik, mert nekem is, de ne akadjunk fent ezen. Sok ilyen taplóval találkoztunk már, pedig az árvaházban hasonló sorsúak voltak, mint mi. - szólt közbe Ádám.
- Ahj, igazad van. - mondtam, majd felültem, mert eddig még a hátamon feküdtem.
- Na én azthiszem eszek. - szólt Márk.
- Én meg aludni szeretnék, szóval lennétek szívesek kivánszorogni a szobából, ha még nem alszotok?
- Elnézést hercegnő. - mosolygott Ádám, majd kiment a szobából, idősebbik bátyám kíséretében.
Ezt megmosolyogtam, majd elhelyezkedtem, és szépen lassan elnyomott az álom.

Másnap reggel ismét én keltettem a bátyáimat, de nem voltak hajlandóak iskolába jönni. Inkább elmentek a városba. Reméltem, hogy semmi hülyeséget nem csinálnak. Márk eléggé felhúzta magát az este, Ádámot meg bármibe belerángatja.
Én az iskola felé vettem az irányt, szerencsére utolsó nap, aztán hétvége.
Még viszonylag messze jártam az iskolától, mikor Átsba futottam.
- Jó reggelt! - köszönt, majd megcsókolt.
Akkor a színészi tudásom előkaparom.
- Jó reggelt! - válaszoltam mosolyogva.
- Elkísérhetlek? - mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
- Természetesen. - fogadtam el a kezét, majd így megindultunk az iskola felé.
Eddig nem nagyon mutatkoztunk egy párként az iskolában, éppen ezért kicsit féltem, a belépésünktől.
Mindenki tudja, hogy a csapat létezik, viszont a további dolgokat már csak azok akik benne is vannak. Vagy jó megfigyelők.
Odaértünk az iskola főbejáratához, Áts egy bíztató pillantással rám nézett, majd egy karjával belökte a dupla ajtót, ami hangosan csapódott a falnak.
Sose volt híve a nagy belépőknek, amiket a bátyáim rendeztek le...
Miért most kellett ezen változtatnia?
Szinte minden szem ránk szegeződött, de a kezemet még most is erősen tartotta.
Elértünk a lépcsőhöz, és fel akartunk menni az emeletre. De csak akartunk.
- Kisasszony! - hallom meg az igazgató hangját a hátam mögül.