~JUST A DREAM~ [Marcus&Martinus] /BEFEJEZETT/

•19•

Nyilván, felvettem, mivel ha nem veszem fel, kinyuvaszt...

-Igen?
-Kislányom, hol a szentséges égbe vagy?
-Nem tök mindegy? A múltkor sem akadtál ki, most miért teszed...-ezzel.le is tettem a telefont.

-Hűha...-nevetett Marcus.-Nem fognak holnap haragudni?

-Kit izgat?-vontam vállat.

-De biztos nem fogsz bajba keveredni? Nem akarom, hogy leszidjank!-birizgálta a hajamat.

-Nem fognak, ha meg mégis, így jártam. Nem nagyon hat meg, felmegyek a szobámba és kész. Utána már hiába pofázik, úgy sem hallom...-nevettem.

-Jól van...-szorított magához.

-Fáradt vagyok...aludjunk!-dörgöltem fejemet, Marcus mellkasához.

-Egy pillanat, felrakom töltőre a telóm, mert fullra lefog merülni.-állt fel.

Majd visszafeküdt mellém.
Én elfordultam, és próbáltam aludni. Marcus hátulról magához húzott, majd vállát a hátamra tette.

-Most miért nem a mellkasomon alszol?-nézett rám.

-Nem tudom, biztos idegesítő úgy elaludni, hogy közben tehénkedem rajtad...-kuncogtam.

-Nem, nem idegesítő...annyira jó úgy elaludni, hogy hozzám vagy bújva! És ölelhetlek, miközben alszol, baby!-vigyorgott.

Igazából nem nagyon tudtam, mit válaszolni, felé fordultam, és szokásom szerint, a mellkasára dőltem.

*másnap*

-Reachel! Reachel...REACHEL!-ébresztgetett Marcus.

-Mivan...-nyújtózkodtam.

-Kelj fel! Már 8 óra van!-simogatta a hasam.

-Minek? Álmos vagyok...-fordultam el.

-De én nem, és unatkozom, szóval kelj fel!-vigyorgott.

-Hh...-sóhajtottam.

Bágyadt fejjel felültem, majd mentem felöltözni.

-Gyönyörű vagy!-mondta Marcus.

Képzelem, milyen gyönyörű lehettem, kócos hajjal, és álmos fejjel. Ha nála a mosott szar, gyönyörű, hát jó.

-Kösz? Asszem..-nevettem fel kínosan.

Miután felvettem a ruhámat, leültem Marcus mellé.

-Na?

-Mit, na-kérdezte Marcus.

-Hát azt mondtad unatkozol, ezért keljek fel. Gondolom akarsz valamit csinálni...?

-Hát elmehetnénk valahova!-mosolygott.

-Már megint?-dőltem hátra.-Minden nap megyünk valahova...-nyűglődtem.

-Légysziiii!-bújt a nyakamhoz.

-Hhh, oké...és hova akarsz menni, azt tudod legalább?-ültem fel.

-Hát elmehetnénk étterembe, mert még úgysem kajáltunk csak kettesben.

-Jólvan...ha elkészülődtünk, akár mehetünk is!-álltam fel, majd Mac jött utánam.

*nem sokkal ezután*

-Akkor, mehetünk?-állt készenlétben Marcus, az ajtó előtt.

-Igen!-mentem oda hozzá.

Marcus megfogta a keszemet, majd boldogan el is indult.

♡♡♡

Nem szóltunk egymáshoz, még most sem. Csak sétálunk. Nem tudom, egyébként hogy Marcus hova akar menni, mert már Trofors összes éttermét elhagytuk. Fél órája, ha sétálunk már.

-Imádlak!-nézett rám a fiú.

-Én is!-néztem én is rá.

Egymást néztük, hosszú percekig. Nem előre néztünk, csak fogtuk egymás kezét egymást bámulva.
Nos, ez lehet nem volt olyan jó ötlet...ugyan is egy hatalmas beton oszlop "állt az utunkba", amit akkor észre sem vettem. Mindvégig Marcus gyönyörű szempárját néztem, mikor ő is észrevette, hogy az oszlop ott van.

-Reachel, vigyázz!-szólt rám Marcus.

De már késő volt. Durván bevertem a fejem, és hátra estem. Nem voltam eszméletemnél.

-BASZDMEG!-csúszott ki eme gyönyörű szó, Marcus száján.-REACHEL?! BASSZA MEG!-térdelt mellém.

Én csak feküdtem, semmiről sem tudva.
A fiú ahogy csak tudta, próbálta érthetően elhadarni a mentősöknek, hogy mi történt pontosan.

Mikor kiértek, engem eszméletem nélkül felkaptak a hordágyra, majd vittek a kórházba, megnézni nem kaptam-e agyrászkódást.
Marcus is beszállt a kocsiba.

*a kórházban*

Lassan nyitottam ki szemeim. Semmi nem emlékeztem, nem régiben még az út kellős közepén feküdtem, mostmeg a kórház (nem mellesleg büdös) ágyában.

-Reachel, kibaszottul megijesztettél!-ölelt át.

-Üdvözlöm, kisasszony! Az elmúlt órákban súlyosan beverte a fejét, mitől egy kisebb agyrászkódást kapott. Még legalább egy éjszakát itt kell töltenie, rosszul cselekednénk, ha most hazaengedjük önt!-jött be a doktor úr.

-És mikor mehetek haza?-kérdeztem.

-Mindem bizonnyal, amikor jobban lesz. Remélhetőleg, ez tényleg csak egy kis agyrászkódás volt, nagy eséllyel holnap már haza is mehet.-magyarázta a férfi.

Majd ki is ment.

-Sajnálom, az én hibám!-fogta meg a kezem, Marcus.

-Miért lenne a te hibád?

-Mert én nem figyeltem oda! Fogtam a kezed, és eltudtalak volna húzni az oszlop elől, sajnálom...-dőlt a vállamra.

-Nem a te hibád volt, én sem figyeltem.-simogattam meg a fejét.

-Elnézést, nem akarom magukat megzavarni, de a fiatal úrnak, most hazakellene mennie, a lánynak pihenésre van szüksége.-jött be ismét a férfi.

-Rendben...sóhajtott Marcus.-Holnap is jövök majd, jó? Szeretlek...-puszilt homlokon, majd el is indult.