And the Oscar goes to... |×|

5.fejezet - A befejező pillanatok

A hétvége gyorsan elszállt és hamarosan eljött a hétfő, amikor is az utolsó előtti jeleneteket forgattuk. Így délután, amikorra mennem kellett mindent átnéztem és próbáltam mindent megjegyezni. Tudtam, hogy az utolsó jelenetek azok, amiket egyáltalán nem ronthatok el, így kipihenten és tiszta fejjel mentem be a smink és ruha után, hogy Noahval forgatni tudjunk.

-Bryn, jó újra látni! - mosolyodott el Noah.

-Téged is Noah - kuncogtam. - Milyen volt a hétvégéd?

-Egész érdekes. A családommal és Millievel lógtunk együtt, meg persze sokat tanultam a szövegemet - magyarázta. - És a tiéd?

-Hát... unalmas. Igaz, beszéltem Avaval meg anyáékkal, de nagyon nem sok minden történt - vontam vállat.

-Sziasztok! - köszöntött minket Winona Ryder, aki Joyce Byerst alakítja.

-Hello - köszöntünk egyszerre Noahval.

-Akkor, mindenki a helyére! - kiáltotta a rendező.

×A történetben×

Joyce és Hopper a "hellyel lefelében" barangoltak, remélve, hogy megtalálják Willt. Rengeteget mentek, nem tudva, hogy mi zajlik a való világban. Aztán végre megtalálták az épületet, ahova vezettek a nyomok és azt követték az épületbe. Sok olyan dolgot láttak, amit nem akartak, de aztán megtalálták Willt.

-Will! Will! - kiabált Joyce ijedten. - Will! Istenem! Will! Hopper! - hívta Joyce a férfit. - Segíts kiszedni onnan!

Hopper megfogta Will arcát és elkezdte kihúzni azt a valamit. Olyan erősen húzta, amilyen erősen csak tudta, míg végül sikerült neki.

-Basszus! - káromkodott és elkezdte lőni azt a kígyó szerű valamit.

Eközben Joyce kiszabadította Will testét és Hopper segítségével lefektették a földre.

-Nem lélegzik... nem lélegzik! - nézett fel aggódva Hopperre.

Hopper elmagyarázta Joycenak, hogy mit tegyen és együtt próbálták légzésre bírni a gyereket. Nagyon meg voltak ijedve, de mindent megtettek, hogy sikerüljön. És sikerült is. Will köhögni kezdett és kinyitotta a szemét. Joyce segített felülni neki és könnyek között átölelte a fiát. Hopper nyúlt az oxigén maszkért és próbálta felrakni Willre, de Will köhögések közepette megszólalt.

-Michelle... - mondta rekedten és gyengén. - Hol van Michelle?

-Megkeresem, de fel kell venned a maszkot Will... - mondta Hopper és végre sikerült feladni a maszkot Willre.

Will is könnyezni kezdett. Joyce tartotta Willt, miközben sírt és Hopper felállt, hogy megkeresse a lányt, akiről Will beszélt.

-Gyerünk... itt kell lennie... életben kell lennie... - kutatta a folyosókat.

Aztán végül megtalálta az egyetlen még dobogó szívű lányt.

-Gyerünk kölyök... lélegezz... - suttogta Hopper próbálva őt is légzésre biztatni.

A lány a saját lányára emlékeztette, akit nem tudott megmenteni. Nem hagyhatta, hogy ő is meghaljon! Erre gondolni sem mert.

-Kérlek... - kezdett feladni a lányon szomorúan, amikor az végre fellélegzett.

Michelle, csak úgy, mint Will, köhögni kezdett, amit egy váratlan ölelés szakított meg. Michelle már egy ideje nem érzett ilyen nagy biztonságot.

-Gyere... - szedte fel a karjába a lányt Hopper és visszaindult Joycehoz.

Michelle könnyezett, mert tudta, ha egyszer kijut, senki sem várja. A családját elkapta... és megölte az az izé.

-Ne sírj... - suttogta Hopper. - Már minden rendben lesz.

-Hopper? - hallotta meg a nőt Hopper.

-Itt vagyok... menjünk - mondta a nőnek.

Joyce az ölébe vette a fiát és elindultak ki.

-Will... - suttogta Michelle.

-Itt van... shhh.... - nyugtatta a lányt a férfi. - Tartogasd az erődet... a családodnak szüksége van rád...

-Nincs családom - mondta erőtlenül Michelle.

Hopper szíve összetört a lány mondatától és képtelen volt bármit is mondani.

×××××××××××××××

Csak ezeket a jeleneteket 6 óra alatt forgattuk le. A végére Noahval összedőlve aludtunk el. Nagyon fáradtak voltunk és elképzelni nem tudtuk, hogy még felkeljünk és hazamenjünk. De nem is csoda, ugyanis már este tizenegy volt.

-Srácok... - keltegetett minket Winona.

Mi csak morogtunk. Semmi kedvünk nem volt felkelni, így csak jobban összebújtunk.

-Gyerekek... - próbálta meg még egyszer.

Én Noah nyakába fúrtam a fejemet és még jobban összeszorítottam a szemeimet.

-Melyikőtök lakik közelebb? - kérdezte, mire felemeltem a kezemet és Noahra mutattam. - Akkor elviszlek titeket odáig, de addig fel kell kelnetek. Kérlek gyerekek.

Morogva emeltük fel a fejünket és nyitottuk ki a szemünket. Egy ásítás közben végül fel is álltunk és egymásra támaszkodva elindultunk, hogy visszavegyük a rendes ruháinkat.

-Csak nem fáradt vagy? - kérdezte Carol.

-Ha leszeded a sminket, meglátod a szemeimet - mondtam ránézve.

-Jó, nem nyúzlak - kuncogott a mindössze 19 éves lány.

-Köszi - ásítottam.

Carol a lehető leggyorsabban leszedte a sminket, hogy aztán gyorsan átöltözhessek és Noahékhoz indulhassunk. Noah kint várt, egy széken ülve és amikor meglátott, felállt és újra egymást segítve mentünk ki Winona kocsijához.

-Felhívtam a nagynénédéket és a te szüleidet, hogy hozzátok mentek és, hogy nagyon fáradtak vagytok, úgyhogy készítsen elő nektek egy gyors helyet - mosolygott ránk kedvesen.

-Köszönjük - mormoltuk fáradtan.

-Na, gyertek - terelt be minket az autójába.

Összedőlve néztünk ki az ablakon, próbálva fent maradni, amíg odaérünk. Idő közben kezünk összefonódott, de annyira fáradtak voltunk, hogy nem fogtuk fel teljesen, meg amúgy sem érdekelt minket. Néha-néha elnyomtunk egy ásítást, aztán megérkeztünk. Noah anyukája Karine már kint várt minket.

-Köszönjük Winona! - köszönte meg helyettünk is a fuvart és elkezdett beterelgetni minket.

Szerintem már mindketten nagyjából nyitott szemmel aludtunk, de még annyira emlékszem, hogy mindketten ledőlünk Noah megvetett ágyára és rögtön elalszunk.