19. fejezet - Vigyázunk egymásra (Part 2)

266 23 2
                                    

×A történetben×

Michelle szemszöge

Miután elvégezték a vizsgálatokat és felrakták ránk a gépet, megfogtuk egymás kezét és bejött az orvos.

-Will úrfi, Michelle úrhölgy - köszöntött minket az orvos viccelődve. - Hogy vagyunk? Még mindig csak barátok? - választ sem várva apára és Joycera nézett. - Anyuka! Apuka! Nézzük csak hogy állunk! Veszítettetek fél kilót. Hogy vagytok ennyire szinkronban? Biztos helyet csináltok a sok halloweeni édességnek. Kedvenc édességetek?

-Nem tudom - vont vállat Will.

-Gyerünk, élet-halál kérdése. Melyik? - kérdezte.

-Talán a... - nézett rám segítségért Will.

-A mogyoróvajas drazsé - vontam vállat.

-A mogyoróvajas drazsé - értett egyet Will.

-Jó választás, nagyon jó! - biccentett felénk az orvos. - Én inkább ilyen kókuszos-étcsokis szeletes ember vagyok, de a mogyoróvajas drazsé is nagyon jó. Nehéz überelni, az biztos - értett egyet. - Oké. Meséljetek, mi történt? Mi történt az epizódban?

-A barátaink ott voltak... aztán eltűntek - kezdte Will. - És megint ott voltunk.

-Tótágasban? - kérdezte az orvos, mire bólintottunk. - Jól van, és utána mi történt?

-Zajt hallottunk - folytattam. - Ezért kimentünk, de... minden rosszabb lett.

-Ezt hogy érted? - kérdezte, mire összenéztünk.

-Viharfelhő. Az égen - mondtuk egyszerre, mire bevillant a kép.

-És mit éreztetek, amikor megláttátok a viharfelhőt?

-Olyan volt... - kezdte Will és együtt fejeztük be a mondatot. Mintha összefonódott volna az agyunk. - Mintha lefagytunk volna.

-Erős szívverés?

-Csak... lefagyás.

-Mint amikor fázol?

-Mint amikor félsz... és nem kapsz levegőt, nem tudsz beszélni... mikor magatehetetlen vagy... Úgy éreztük, mintha a gonosz bámult volna ránk.

-A gonosz? És mit akart ez a gonosz?

-Ölni.

-Titeket?

-Nem minket. Mindenki mást - mondtuk utoljára, majd megszakadt a kapcsolat és végre újra külön gondolkoztunk.

Ez az agy-összekapcsolós dolog nagyon fárasztó. Minden alkalommal megtörténik, amikor jövünk a vizsgálatra, de egyszerűen nem tudunk hozzá szokni. Mindig lefáraszt minket és amíg a doktor és a szüleink beszélgetnek, mi mindig összedőlve próbáljuk kipihenni amennyire csak lehet.

-Jól... jól vagy? - kérdeztem Willtől.

-Igen... - mondta, de amikor komolyan néztem rá, megváltoztatta a válaszát. - Nem igazán. Miért mi? Miért pont nekünk kellett a hellyel lefelében ragadnunk?

-Talán... talán meg volt írva. Talán van egy nagyobb feladatunk - vontam vállat. - De... örülök, hogy nem vagyok egyedül - fogtam meg a kezét.

-Én is - nézett felém halványan mosolyogva. - Jó, hogy nem egyedül vagyok az város "zombija" - kuncogott.

-Igen. Így ketten indítjuk el majd a zombi-apokalipszist - vicceltem.

-Mindenkit megfertőzünk majd, senki sem éli majd túl - folytatta a történetet mosolyogva.

-Pontosan! Kivel kezdjük? - kérdeztem.

And the Oscar goes to... |×|Where stories live. Discover now