And the Oscar goes to... |×|

17. fejezet - Az első olvasópróba

Az első két hónap a suliból gyorsan eltelt. Az utolsó évünket kezdtük az általános iskolában, így mi voltunk a legidősebbek. Emellett persze ott volt az is, hogy sokan rákaptak a Stranger Thingsre a nyár alatt, így többen is odajöttek hozzánk.

Aztán jött a december és elkezdődött az olvasó próbás időszak. Ekkor ismertük meg az új jelenet társainkat Sadie Sinket, Dacre Montgomeryt és Sean Astint. Az ismerkedés egyszerűen ment, főleg Sadievel, aki pontosan beleillett a kis gyerek csapatunkba.

-Mindenkit üdvözlünk a Stranger Things 2. évadának legelső olvasópróbáján! - mondta Ross.

-Egy újabb hosszú, de érdekes évad készítésének kezdünk hozzá a mai nappal - folytatta Matt.

-Ma az első rész első és második felvonását fogjuk elolvasni és megbeszélni, hogy mi lesz az egyes jeleneteknél - magyarázta Ross.

-Akkor... kezdjünk is neki! - csapta össze a kezét Matt.

×A történetben×

Michelle szemszöge

-Michelle? - hallottam apa hangját. - Készen vagy?

-Egy pillanat! - kiabáltam a szobámból és befejeztem a hajam összekötését.

Majdnem egy év telt el a "hellyel lefeléből" való visszatérésünk óta. A lelki és mentális világunkat teljesen felforgatta, ezért havonta járunk orvoshoz. Will és én nagyon közel kerültünk egymáshoz és még mindig nem szoktunk le arról, hogy egymás kezét fogjuk, amikor egymás társaságában vagyunk. Bár egyikünk sem bánja, úgyhogy nem hiszem, hogy nagy gond lenne. Jim Hopper, azaz az apám nagyon sokat foglalkozik velem és ez is sokat segített abban, hogy túllépjek azon a heten, amikor a "hellyel lefelében" ragadtam.

-Mehetünk! - mentem ki a nappaliba.

-Rendben, akkor induljunk - mosolygott rám.

Beszálltunk az autóba és elindultunk Willék felé. Apának dolga volt, így Joycera bízott engem.

-Ma hazajössz, vagy maradjak Willéknél? - néztem apára, miközben ő beindította az autót.

-Nagyon későn érek haza, úgyhogy inkább maradj Joycéknál, rendben? - nézett rám egy pillanatra.

-Rendben - bólintottam és a kezeimre néztem.

-Mi a baj Shelly? - kérdezte.

-Semmi, csak túl sok dolog van a fejembe - ráztam meg a fejemet.

-Aha...

Nem kellett sok és odaértünk Willék házához. Will már kint várt a felhajtón. Apa felém fordult.

-Vigyázz magadra és bármi van, felhívhatsz. Bármikor. Rád mindig lesz időm - nézett mélyen a szemembe.

-Köszi apa - mosolyodtam el és átöleltem.

-Mindened megvan? Ruhák, pénz? - kérdezte.

-Igen, minden - bólintottam.

-Rendben. Vigyázz magadra - mosolygott rám és átölelve egy puszit nyomott a fejemre. - Maradj Will közelében.

-Oké. Szia! - szálltam ki a kocsiból és Willhez sétáltam.

-Szia Michelle - mosolyodott el Will.

-Hogy vagy? - kérdeztem.

-Jobban, hogy itt vagy - vallotta be. - Te?

-Jelenleg jól - fogtam meg a kezét.

Will szinte azonnal, reflexből összekulcsolta az ujjainkat.

-Michelle! Örülök, hogy megérkeztél. Ma is itt alszol? - jött ki Joyce.

-Igen - bólintottam.

-Rendben. Akkor induljunk! - terelt minket a kocsiba.

A kocsiban hátra ülve Will vállára hajtottam a fejemet, aki vörös arccal, halványan mosolyogva nézett rám, majd mindketten az utat figyeltük. Hamarosan odaértünk a találkozási pontra és a fiúk, Lucas, Dustin és Mike, már ott voltak és azonnal intettek nekünk, amikor megláttak minket.

-Két óra múlva itt leszek, pontban kilenckor, jó? - nézett hátra Joyce, kicsit aggódva.

-Rendben - bólintott Will.

-Ha valami történne, és haza akartok jönni, hívjatok fel az itteni telefonról! - magyarázta Joyce. - És ne...

-Ne menjünk haza gyalog vagy bicajjal. Tudom - nyugtatta anyukáját Will.

-Nem lesz semmi gond - próbáltam nyugtatni én is.

-Mulassatok jól! - sóhajtott Joyce.

Küldtem Joyce-nak egy megnyugtató mosolyt és kiszálltam Will után. Joyce még aggódva nézett rám, de miután némán, egy bólintással megígértem, hogy vigyázok Willre, Joyce bólintott és elhajtott.

-Shay! - köszöntek a fiúk, amikor odaértem Will mellé.

-Sziasztok! - mosolyogtam rájuk boldogan.

Ezután bementünk a helyre és a kedvenc játékunkhoz mentünk. Amíg a fiúk játszottak a Sárkány búvóhelye nevű játékkal, addig én elvoltam foglalva a berendezéssel. Aztán észrevettem valamit az ablakon keresztül. Valami furát, nem odavalót. Magam mögé néztem és senki sem volt körülöttem. Csak egy. Will. Hirtelen minden átváltott a "hellyel lefelére".

-Will? - néztem felé, azonnal érezve a hideget és a félelmet.

Will felém fordult és az arcomat látva a kezét nyújtotta felém. Remegve fogtam meg a kezét és az ismerős áramütés után kicsit lenyugodtam. Az ajtó hirtelen kivágódott, mindkettőnket megijesztve. Ijedten néztünk egymásra és elindultunk az ajtó felé. A pulzusunk az egekben volt, ahogy a félelem végigszáguldott az ereinkben. A kezeink összefonva maradtak és bár ez egy kis nyugtatás volt számunkra, hogy a másikat nem fogjuk elveszíteni, mégsem tudtunk megnyugodni.

Kint mintha vihar készülődött volna és egy hatalmas felhő terítette be az eget, melyben mintha egy tölcsér lett volna. A tölcsér belsejében vörösen villámlott. Mindent beterítettek az indák, amelyek ismerősek voltak arról az egy hétről a hellyel lefeléből. Will és én is kapkodva szedtük a levegőt és egymás kezét szorítottuk.

-Will? Shay? - szakított ki egy hang a látomásunkból és azonnal felé fordultunk.

Mike állt ott.

-Minden oké? - kérdezte.

Willel visszanéztünk az égre, ahol a tölcsért és a villámlásokat láttuk, majd egymásra pillantottunk.

-Igen, csak... - kezdte Will. - Csak friss levegőre vágytunk.

-Gyere, rajtad a sor Dig Dugban! - mondta Mike Willre nézve.

Will aggódva nézett vissza az égre.

-Menj csak. Szükségem van még a levegőre - néztem Willre.

-Michelle... - kezdte Will, de Mike átkarolta a vállát, így kénytelen volt elengedni a kezemet.

-Gyere, törjünk újra a csúcsra! - mondta Mike és bevezette Willt az épületbe.

Will utoljára rám nézett, majd eltűnt a szemem elől. Amint eltűnt, lerogytam az útpadkára és könnyezni kezdtem. Az eget nézve sírtam hangtalanul.

××××××××××××××

-És, vége a második felvonásnak - mondta Ross. - Ezzel együtt pedig az olvasópróbának is! Köszönjük, hogy itt voltatok!

-Hát... nem könnyű a karaktereink sorsa... - néztem Noahra.

-Nem... Egyáltalán nem - értett egyet. - Viszont még mindig együtt vannak.

-Igen... szerintem sokat fognak egymásnak segíteni - mosolyodtam el.

-Az már biztos - bólintott és megfogta a kezemet. - Mehetünk haza?

-Menjünk - mosolyodtam el.

Izgalmas évadnak nézünk elébe, annyi biztos.