And the Oscar goes to... |×|

7.fejezet - Évadzáró

-Ááá, miért izgulok? - kérdeztem Carolt.

-Talán mert ez az utolsó forgatási nap? - tárta szét a kezét.

-De nem akarok izgulni... - mondtam remegve.

-Hát márpedig ez ilyen... - szólalt meg valaki az ajtóban.

-Millie! - mosolyodtam el boldogan.

-Szia Bryn - jött be. - Látom már minden kész.

-Hát igen... de... neked nem tegnap volt az utolsó forgatási napod? - kérdeztem.

-De, de bejöttem, mert utána elmegyünk a csapattal kajálni - mondta.

-Jó tudni. Na, de menjünk.

-Bryn! - mosolygott Winona. - Milyen volt az éjszaka?

-Hideg - kuncogtam Noahra nézve.

-Ha-ha - imitált nevetést Noah.

-Mi is történt, amiről lemaradtam? - kérdezte Millie.

-Tegnap tizenegyig forgattunk és nagyon elfáradtunk - kezdtem.

-A lényeg, hogy nálunk aludt és az én takaróm leesett és elloptam az övét - zárta le a témát Noah. - Menjünk Bryn - fogta meg a kezemet és a helyünkre húzott, ahol mindketten befeküdtünk a kórházi ágyakba.

-Oké, srácok. Felkészülni, csapó! - mondta a rendező.

×A történetben×

Michelle szemszöge

Lassan ébredeztem és a látásom nagyon homályos volt.

-Hé kölyök - mosolygott rám kedvesen Hopper, aki megmentett.

-H-hol vagyok? - kérdeztem halkan.

-Kórházban, de már minden oké lesz - törölt le egy könnycseppet az arcomról.

-Ígéri? - kérdeztem.

-Ígérem, kölyök - fogta meg a kezemet. - Én... öhm... hoztam valamit - vett elő egy borítékot és kibontotta nekem. - Gondoltam... jól jönne valaki... - adta át a papírt benne.

Remegő kézzel fogtam meg a papírt és széthajtogatva elkezdtem olvasni. A végére már sírtam.

-Örökbe fogad? - kérdeztem szipogva.

-Csak ha te is akarod - mosolyodott el halványan, mire én sírva bólintottam.

-Köszönöm - suttogtam. - Nagyon szépen köszönöm - sírtam és az új apám átölelt.

-Ki van mellettem? - hallottam meg egy ismerős hangot Hopper mögül.

-Ki van a függöny mögött? - kérdeztem én is.

-Egy meglepetés - mondta apa és egy másik hang és elhúzták a függönyt.

Willel néztem szembe és még jobban elkezdtem sírni. De Will is könnyezni kezdett.

-Michelle... Will... - mondtuk egyszerre.

Kinyújtottuk egymás felé a kezünket és épphogy csak, de összeértek. Éreztünk egy kis áramütéshez hasonló dolgot, de nem foglalkoztunk vele.

-Úgy örülök, hogy életben vagy... - suttogtam.

-Én is - értett egyet Will.

-Kö-közelebb mehetnék? - néztem apára. - Apa...

-Persze kölyök - mosolyodott el halványan és kicsit közelebb tolt minket egymáshoz, így megtudtuk fogni rendesen egymás kezét.

-Szia Michelle - mosolygott rám Will anyukája.