Again (hungarian)

Chapter 6: Cecilia

Egy héttel később már nem kellett szednem a gyógyszereket és a könyökömön lévő seben kívül minden begyógyult. Ezek össze voltak öltve, ami azt jelenti, hogy kötéssel kell járkálnom, hogy rendesen gyógyuljon meg. Di elvesztette a fejét, amikor Harryvel beléptünk a lakásba a kórházból jövet akkor este, azt hiszem, rosszabbul néztem ki, mint gondoltam. Sikeresen átöltöztem a pizsamámba Harry segítsége nélkül, mégha folyamatosan fel is ajánlotta és bemásztam az ágyba őt és Dit hallgatva, akik engem tárgyaltak meg. Csendesen beszéltek, de természetesen én hallottam őket. Kimásztam az ágyból és a homlokomat a faajtónak támasztottam, miközben beszéltek.

"Biztos vagy benne, hogy itt kellene lenned? Egyáltalán a közelében kellene lenned, Harry?"

"Miért ne? Úgy tűnik, jól van minden dolgot figyelembe véve…igaz?"

"Igen, most, ebben a pillanatban, de fogalmad sincs, hogy hogy van, amióta hazajött!"

"Először is nem az én hibám volt, Diane!"

"Csillapodj! Tudom."

"Igen?"

"Igen.. Tudom, hogy nem hittem neked azelőtt és nem kell bevenned, de egy kicsit higgy nekem. Nekem is sokat el kellett viselnem és senkit sem érdekelt."

Hallottam, ahogy mélyen sóhajt és a ruháik összeértek, miközben Harry megölelte. Egy mosoly jelent meg az arcomon a gondolatra, hogy az én gyönyörű és hercegnő Dim Harry kemény, tetovált karjaiban van.

"Tudom, de Cilly az, aki elzárkózott az igaz elmondása elől, mindannyiunknak félre kellett tolnunk a fájdalmunkat és el kellett fogadnunk."

"Ő az én kishúgom, engedtem, hogy mindez megtörténjen, mert annyira önző vagyok. Nyilvánvaló volt, mit csinált vele, csak sosem zavartattuk magunkat, hogy odanézzünk."

"Nem, nem volt, Di. Biztosra ment, hogy eltussolja." Harryben meg volt a tisztesség, hogy hazudjon és Di ne tudjon róla, hogy ő volt az oka, amiért Peternek nem kellett aggódnia, hogy én egy szót is szólok. Megkönnyebbülten sóhajtottam. "És még ha mégse, nem a te dolgod volt tudni, te is csak egy gyerek voltál."

"Sajnálom, hogy annyira rövid voltam korábban." Hallottam, ahogy Di ellép Harrytől és bólintott. A hangja visszatért a normális melegségéhez és udvariasságához, a sebezhetőségének vége volt. "Köszönöm, hogy vele voltál ma."

"A sors volt, nem igazán volt okom azon az utcán lenni; az üzletem a másik oldalon van, az ellenkező irányba. De örülök, hogy ott voltam."

"Ahogy én is. Szeretnél maradni és enni valamit?"

"Nem, jobb ha megyek. Találkoznom kell a partneremmel, hogy néhány dolgot elintézzünk az üzlettel kapcsolatban." Egy pillanatig nem beszélgettek. "Ez a számom, oké? Hívj, ha szüksége van valamire. Beleírtam a telefonjába is, de tudom, hogy ő nem fog felhívni, úgyhogy ha gondolod, hogy szüksége van rám, hívsz, oké?"

Di nem válaszolt szavakkal, de biztos vagyok benne, hogy bólintott. Az ajtónak vertem a fejemet, ameddig élek, nem fogom kiismerni ezt a srácot. Talán egy Disney-herceg egy tetovált, rocksztár, hipszter, nőfaló testben? Ez tényleg rohadt zavaró, hogy őszinte legyek. A füleimet hegyeztem és a fejemet felemeltem, amikor meghallottam az ajtó felé tartó lépéseket.

"Nem is fogsz jóéjtet kívánni neki?"

Lábujjhegyen visszamentem az ágyamba, amikor hallottam az ő lépéseit lefelé jönni a folyosón és csendesen a takaró alá bújtam, amikor kopogtak.

"Gyere be." Motyogtam, színlelve, hogy már félig alszok. Óvatosan felültem. Kinyitotta az ajtót, gyorsan és halkan szelte át a szobát azokkal a hosszú lábaival.