Again (hungarian)

Chapter 4: Cecilia

*most*

"Kábé egy sarokra van a mozitól, CeCe, csak beugrunk és köszönünk, semmi gond nem lesz!"

Erőteljesen ráztam a fejem.

"Nem akarom látni."

"Miért nem?"

"Kick, csak kurvára nem akarom látni… Nem akarom, hogy így lásson." Mutattam az arcomra és a ruhámra. Szarok rá, hogy az emberek mit gondolnak a piercingjeimről vagy a hipszter/punk stílusomról; nekem tetszik, szóval megbaszhatják. De Harry… Harry elég sok édes becenevet adott nekem és úgy éreztem magam mellette, mintha hercegnő lennék. Nem láthatja, mennyire messzire vagyok attól, aki voltam. Még Kicknek sem tudom mindezt elmagyarázni. De ő elég jól ismer ahhoz, hogy ne is kelljen.

"Ó, CeCe." Megfogta a karom, mire ellöktem. "Még mindig gyönyörű vagy. Még mindig ugyanaz vagy."

"Hagyd abba. Kérlek, csak ne beszélj erről, oké? Nem tudom elviselni ezt a szarságot…Csak rohadtul nem bírom. Kurvára nem vagyok képes megbirkózni ezekkel a szarságokkal. Kérlek."

Átfuttattam a nyelvemet az ajakpiercingemen és lassan a fogaim közé vettem. A szemeim a földhöz ragadtak, de érzem Kick tekintetét magamon. A belsőmben melegséget érzek feszengéssel keveredve és újra elkezdtem a körmeimet rágni.

"Oké. Befejeztem."

"Köszönöm." Motyogtam, miközben továbbsétáltunk. A kezeimet elrejtettem a nadrágom zsebeibe és imádkoztam Istenhez, hogy csak 5 percre normális lehessek…vagy legalábbis részeg, ha részeg lennék, már rég a tetkószalon irányába tartanék.

Kick egyből a film után hosszú ölelésbe vont és megpuszilta a homlokomat. Minden szarságával valahol középúton van a testvérem és a nagymamám között. Elhúzódtam a zavarom miatt. Mivel neki sietnie kellett egy késő délutáni órájára úgy döntöttem, hogy sétálgatok egyet a Times Square-en.

A telefonom lemerült, miközben az út mentén álltam. A lámpaoszlopnak támaszkodtam és próbáltam elkerülni a bolyongó turistákat, miközben a szöveget olvastam.

Di: Anya tudni szeretne a hálaadásról. Csak figyelmeztetlek. Nem fogok igent vagy nemet mondani mindaddig, ameddig meg nem beszéltük este. Szeretlek.

Újra és újra elolvastam. Olyan, mintha a világegyetem azt akarná, hogy vagdossam a kezeimet és vodkába fojtsam a bánatom, mindazzal a szarsággal, amik bennem ragadtak… De erősebb vagyok ennél. Erősebb vagyok a világegyetemnél, igaz? Vagy csak ugyanolyan balfasz vagyok, mint a valóság?

Még nem volt alkalmam kitalálni ezt. Egy biciklis őrült lefelé száguldott az utca homályos fényében. Az utolsó dolog, amire emlékszek, hogy a bicikli egyenesen nekem csapódott.

"Baleset volt, ember!"

"Megölhetted volna őt!"

"Ne már, haver, ez az én biciklim!"

"Húzz a picsába, mielőtt kinyírlak." Lassan kinyíltak a szemeim, hallottam nyöszörögni magam, a fájdalom borzalmas. Egy alak mellém görnyedt, minden homályos, csak alakokat és vonalakat látok. "Istenem! Cilly. Cilly. Bébi, hallasz?"

"Mi a fasz, Haz?"

A hangom lassú és szaggatott, inkább motyogásnak lehetne mondani, mint beszédnek. Hallucinálok, muszáj, de per pillanat szarok rá. Miközben újra elfeketedett az elmém, hálás vagyok az idegennek, valahogy visszaváltoztam a gimis valómba. Reménykedtem, hogy valaki hívja a mentőket. Halványan hallom azt a mély angol akcentust, mégha tulajdonképpen eszméletlen is vagyok.