Maybe Someday

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑒𝑛𝑡𝑦-𝑇ℎ𝑟𝑒𝑒

Hiába a sok gyakorlás, az órákon át tartó próbák, a végigszenvedett koreográfia. Hiába volt minden, most mindannyian izzadó tenyérrel, halálra rémülten állunk a díszlet mögött. Próbálunk egymásnak bíztató mosolyokat küldeni, a szemünkkel üzenni, hogy nem lesz semmi baj, mégis mindannyiunkban ott van az az elnyomhatatlan izgalom és persze a félelem.
- Mikrofonok? - kérdezi Peter, az egyik szervező, akivel már egy ideje jól összehaverkodtunk. Természetesen abból indult ez az egész barátság, hogy szerzett nekünk ingyen kaját a konyháról, ahonnan alapból csak a dolgozók kaphatnának napi egy tányér meleg ételt.
- Minden megvan. - fújja ki óvatosan a levegőt Liam és csuklókörzésbe kezd, hogy egy kicsit csillapítsa kézremegését.
- Ne izguljatok. - mosolyog ránk bátorítóan Louis, a tanárunk.
- Könnyű azt mondani. - sóhajtom és megpróbálom a kezem remegését csillapítani.
Elkezdek dúdolni, mindent össze vissza, míg végül sikerül egy kicsit megnyugodnom. Lou kérdőn pillant rám, amikor hallja, hogy valami egész más jár a fejemben.
- Ez nem a Viva La Vida. - jegyzi meg.
- Tudom. - bólintok a mikrofont tanulmányozva. - Muszáj kicsit elterelnem a figyelmem.
- Csak el ne rontsd a rendes dalszöveget.
- Nem, dehogy. Csak ez valahogy mindig segít.

Végignézek a többieken és próbálom közben a helyére rakni a gondolataimat. Ha csendben maradnánk, hallani lehetne a szívverésem, annyira izgulok.
- Ti jöttök. - mondja Peter, majd felkísér minket közvetlen a fal mögé, ami majd később el fog mozdulni. Beállok Liam és Zayn közé, majd átveszem a másik kezembe a mikrofont és várok.
- Semmi baj nem lesz. - mondja Niall, leginkább magának, de úgy néz ki, mint aki rögtön elájul. A válogató még nem viselt meg ennyire engem sem. Izgultam akkor is, nagy volt rajtam a nyomás, de ehhez képest az semmi volt. A közönség, a fények, a díszlet... Minden más. Ráadásul élő, és bármikor kieshetünk.
Mindannyian kristály tisztán halljuk, ahogy felkonferálnak minket a videóval amit pár napja csináltunk. Hallom a hangunkat és magam előtt látom a próbánkat, ahol a felvétel készült, miközben azt a zenét játszák alatta, ami csak kelti a feszültséget.
- Hajrá, hajrá! - drukkol nekünk Louis és Peter, mielőtt még elindulna oldalra a díszlet.
Elindul a zene. Egy hatalmasat sóhajtva kilépünk a reflektorfénybe. A nézőtérről sikítanak páran, de elnyomja a fülemben dobogó vér a hangjukat. El fogok ájulni.
Egy mosolyt erőltetek az arcomra, de ahogy oldalra pillantok találkozik a tekintetem Louiséval, aki őszintén mosolyog, így már nekem sem kell annyira erőltetnem.
Liam kezdi az éneklést, végig a közönséget bámulva, pont úgy ahogy begyakoroltuk. Nem újdonság neki a fellépés, ez látszik rajta. A lépcső tetején megállunk, megvárjuk, míg befejezi, majd a zene ritmusára lemegyünk a lépcsőn, egymást megkerülve, hogy most egy másik sorrendet vegyünk fel. Nem is én lennék, ha nem botlanék meg egy kicsit, de gyorsan korrigálom a mozdulatot, így úgy tűnik, mintha direkt csináltam volna.
Már nem vagyok annyira feszült, mint az elején, bár semmi okom nem lenne rá, hiszen ebben a dalban nem szólózom, mint ahogy Louis sem.
- I used to rooooll the dice, feel the fair in my enemy's eyes - következik Zayn, aki ebben a felállásban középre került. Itt jön a következő figura, a koreográfia szerint a ritmust a vállunkat és a mikrofont tartó kezünkkel is követni kell. Nagyon hülyén éreztem magam a próbákon is, de ha ez kell a közönségnek, akár órákig is rángatózom itt.
- One minute I held the keeey - Niall néhány saját kézmozdulatot is beletesz az ő szólójába, amit láthatóan nagyon élvez. A tekintetem most a közönség felé fordítom, próbálok egy kicsit belelátni a fejükbe, de ez nem olyan egyszerű, mint hittem. Először is, a fények miatt maximum az első két sort látom tisztán, másodszor pedig, ezek itt mind idegen emberek. Énekeltem már közönség előtt, de az nagyrészt ismerősök előtt volt, na meg egyszer mikor a bandánkkal megynyertünk egy számunkra nagyon fontos versenyt.
A refrén. Zayn, Louis és én következünk, míg Liam és Niall az aláfestő hangot adja, ami egy "a-a-aaaa-aaa-aaaaaa-ah"-ban kimerül.
Nem érzek mást, csak hogy remeg a kezem. A felénk fordított hangszóróból halljuk a zenét, de nagyon nehéz tartani a ritmust. Görcsöl a gyomrom, a torkomban mintha egy nagy gondóc lenne, de nem ronthatom el. A mosolyom már rég eltűnt, alig tudok koncentrálni.

Hatalmas tapsot kapunk.
Liam nyakába temetem az arcom és szorosan megölelem. Már vigyorgok, és abba sem tudom hagyni. Ez volt az első közönség előtti közös éneklésünk, mint banda.
A zsűrihez fordulunk, és esküszöm próbálok koncentrálni, de mindig eltereli valami a figyelmem, így Louis monológjának csak a végét hallom.
- ...ti lesztek majd a következő Nagy Fiúbanda, de ehhez nagyon sokat kell tennetek, kezdve a stylisttal... - Simonhoz fordul. - Simon, ez stylist műve? - mutat ránk. - Vagy a te ötleted volt? - kérdezi kötekedőn, de mindannyian tudjuk, hogy csak a show kedvéért. Hétköznapi ruhában vagyunk, Zayn és én kockás ingben, a többiek pólóban vagy sima egyszínű ingben, farmerrel. Nincs ezzel semmi baj.
A közönség felé fordítom a fejem, mert fyamatos sikítást hallok, és mikor ránézek a lány csapatra, még nagyobbat kapok. Integetnek meg szívet mutatnak a kezükkel, de nem integethetek vissza, mert azt hinnék nem figyelek.
- Brilliáns volt, srácok. - mondja Simon végszónak, ami azt jelenti ideje elhagyni a színpadot.
- Ügyesek voltatok Drágaságaim! - dícsér meg minket Louis, majd Zaynhez lép, hogy megtárgyalják milyen jól eltalálta azt a hangot, ami eddig csak néha sikerült a próbákon.
Az utolsó fellépők között voltunk, így nem kell már sokat várnunk a végéig. Odaülünk a többiekhez, legyenek akár csapattagok, akár versenytársak, ez ilyenkor nem számít.
Mindannyian tudjuk, és ezt el is mondták az elején, hogy nem ma fogjuk megtudni az eredményünket. A nézőknek huszonnégy órájuk van szavazni SMS-ben, és a holnapi adásban lesz meg az eredmény.
- Minden oké? - kérdezem Nialltől, aki mellettem bámulja a földet.
- Igen, csak izgulok. - dörzsöli meg a tenyerét.
- Tudom. - mosolygok rá halványan és átkarolom a fél kezemmel. - Jók voltunk szerinted?
- Igen. Mondjuk a közös éneklésnél elcsúsztunk, de minden oké volt.
- Remélem igazad van. Eszméletlen lenne döntőzni.

Mint ahogy mondták, huszonnégy óra. Tegnap este még visszahívtak mindannyiunkat a színpadra, hogy lezárják az élőt, aztán ennyiben ki is merült a nap. Nem voltunk jó hangulatban, állandóan a műsoron járt az eszünk. Amikor fél tízkor úgy döntöttünk, hogy ideje lefeküdni, két órán keresztül csak forgolódtam Louis mellett.
- Miért mozogsz ennyit? - kérdezi végül.
- Nem tudok aludni. - válaszolom.
- Észrevettem. - jegyzi meg még mindig csukott szemmel.
- Te tudsz aludni?
- Tudnék. - ásít.
- Nem izgulsz?
- Hazz, fejezd be a hülyeségedet és aludj. - szól rám és megfordul, hogy ne lássam az arcát.
- De ha egyszer nem tudok. - sóhajtom és a kezemet drámaian az égbe emelem, majd hagyom, hogy a matracra csapódjon.
Körülbelül két perc telik el, amit a plafon bámulásával kell töltenem, mire végre újra megszólal.
- Ez egyre rosszabb.
- Mi? - kuncogok felé. - Csendben maradtam!
- Épp ez a baj. - sóhajtja és felül. - Tudom, hogy fent vagy és így én sem tudok aludni.
- Szóval...
- Szóval maradj csendben és gyere utánam. - mondja és feltápászkodik az ágyról.
- Hová viszel?
- Enni. Éhes vagyok, és így legalább van okom, hogy felkeljek.
- Kihasználsz. - nevetek fel halkan, miközben átvágunk a sötét nappalin, a konyhába.

[Szünetel]