Maybe Someday

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑂𝑛𝑒

~ Harry ~

- Harry Styles? - kérdezi valaki. Amikor felnézek egy magas pasas áll előttem. Legalább 190 centi, karján csak úgy feszül a látszólag elég kis méretű póló. A bicepszén egy tetoválás van, de sehogy sem tudok rájönni mit ábrázol. - Te jössz! Gyere velem. - azzal megfordul és elindul oda, ahonnan jött.
- Hajrá drágám! - mondja anya és még egy utolsó puszit nyom az arcomra, mielőtt követném a fekete pólós férfit. Izgulok, miért is ne izgulnék? Nem ez az első fellépésem, mégis görcsben van a gyomrom. Az iskolai bandánkkal is sokszor volt közönség előtti fellépésünk. Sokszor versenyekre is beneveztünk, amiből sokat nem is nyertünk. Viszont most egyedül vagyok, és egyedül kell megbírkóznom ezzel a sok érzéssel ami jelenleg körbevesz.
- Felmész, és megállsz középen. - fordul felém a (gondolom) valami féle technikus, mikor egy lépcsőhöz érünk. - Kérdezgetni fognak, neved, életkorod satöbbi, satöbbi. Beszélj érthetően, és SOHA ne káromkodj. - hadarja el gyorsan a tennivalóimat, megnyomva a végén a "soha" szót. Már voltam a meghallgatáson pár hónapja, így nem ez az első alkalom, hogy ezen színpadon állok.
- De nem is élő adás.
- Azt mondtam, hogy soha. - néz rám mérgesen. Remek, haragítsd magadra az egész szervezőbrigádot, szép volt.
Amikor bólintok kezembe nyomja a mikrofont, és felkísér a díszlet mögé.
- Mehetsz. - mondja pár másodperc múlva, mikor megkapja a jelet a fülében lévő készüléken keresztül. A lábam alig akar megmozdulni mikor megteszem az első lépéseket. A tenyerem izzad, így erősen kell markolnom a fekete mikrofont, a szívem úgy ver, mint még soha.
- Szia! - köszön nekem a zsűriből valaki. Nem tudnám megmondani ki volt, annyira ideges vagyok. Kinyögök egy "helló"-t, majd megkeresem a helyem és a remegő térdeimet figyelmen kívül hagyva próbálok figyelni az utasításokra.
- Hogy hívnak? - kérdezi az asztal jobb szélén ülő Simon. Három embernek éneklem az isten szerelmére, nem kell túlizgulni. Na meg még plusz pár száznak...
- Harry Styles vagyok. - na ez remek, már a hangom is remeg. A válaszomra a közönség egy része megtapsol.
- Oké Harry, hány éves vagy?- kérdezget tovább.
- 16. - válaszolom egy mosolyt erőltetve az arcomra. Vajon másnak is ilyen nehéz ez?
- Beszélj egy kicsit magadról. - folytatja. Úgy látszik csak vele fogok beszélgetni. Pár perccel később, miután megbeszéltük hogy hol dolgozom, és szeptembertől főiskolása akarok menni, úgy látszott végre a lényeghez tértünk.
- És mit csinálsz akkor most itt?
- Mindig is szerettem volna ide jönni, de még túl fiatal voltam. - válaszoltam, ami teljes egészében igaz volt. Elsőnek ügyvéd akartam lenni, és ha ez az egész nem jön be, annak is állok. Anya is ügyvéd akart lenni, de végül orvosnak tanult, most pedig nővérként dolgozik egy kórházban, pár várossal messzebb a lakhelyünktől.
- Mit fogsz énekelni?
- Stevie Wonder, Isn't She Lovely. - Ez volt az első dal amit megtanultam. Nagypapámnak ez volt az egyik kedvenc száma, és mikor sikerült megtanulnom és el is énekeltem neki, rettenetesen büszke voltam magamra. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, és mivel egy városban laktunk, rengeteg időt töltöttem náluk. Néha többet is, mint anyáékkal.
Három hónappal később meghalt, pár nappal a hetedik születésnapom előtt. Még csak alig hét éves voltam, mégis depressziós lettem. Nem ettem, nem akartam semmit csinálni, csak vissza akartam kapni őt. Anya elvitt egy pszihológushoz, de nem segített, így ő maga ültetett le egyik nap, azzal, hogy addig nem mehetek el, míg ki nem adom magamból az érzéseimet. Még csak hét éves voltam, de azt a fájdalmat sosem fogom elfelejteni, mikor őszintén tudtam beszélni az egészről. Elmeséltem, hogy mennyit gondolok rá, hogy mennyire hiányzik és mennyire vissza akarom kapni, de persze tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. Hét évesen úgy beszéltem róla, mintha már felnőtt lettem volna. Anyával aznap egész éjszaka beszélgettünk és sírtunk. Előszedtük a fényképalbumokat és egymás után lapozgattuk át őket, míg el nem nyomott az álom. Akkor sikerült egy kicsit megnyugodnom és megpróbálni elfogadni a dolgot. Tudtam, hogy a nagymamámnak is fáj, így megpróbáltam minnél több időt vele tölteni. Volt olyan, hogy napokig haza se akartam menni, mert nem akartam őt egyedül hagyni. Mindig megnyugtatott, hogy jól lesz, és nem lesz semmi baj, menjek csak haza anyával. Belehalnék ha bármi történne vele.
Már eltelt pár év, de még mindig rendszeresen járok hozzá, van hogy napokig. Ez nálam már egyfajta napi rutinná fejlődött.
- Sok szerencsét. - ránt vissza Simon a gondolataimból. Soha nem voltam lámpalázas, ebben a pillanatban viszont elkapott a félelem. Nagy levegőt vettem, és lesz ami lesz alapon belekezdtem. A nagypapámért.
- Isn't she lovely, isn't she wonderful - már alig hallani az izgalmat a hangomon. - Isn't she precious, less than one minute old. - kezdtem egyre jobban belejönni, pedig csak két sort énekeltem eddig. - I never thought love we'd be, making one as lovely as she. But isn't she lovely made from love. - amikor az utolsó hangok is jól hangzottak, megkönnyebbültem. Köszönöm.
A közönség tapsolt és fütyült. Annyira zavarban éreztem magam, hogy kicsit meghajoltam, majd az ajkaimat harapdálva vártam a zsűrire.
- Nicole, mit gondolsz? - kérdi Simon a mellette ülő nőtől.
- Örülök, hogy itt lehettem és hallhattam a hangodat. 16 éves létedre gyönyörű hangod van. - Nem hittem a fülemnek. Ezt nekem mondta? Biztos hogy nekem...
- Köszönöm. - mosolyodtam el őszintén, miközben a szívem majdnem kiesett a mellkasomból. Ismét kaptam egy kis tapsot mielőtt Louis megszólalt volna. Hozzá tudnék szokni...
- Egyetértek Nicolellal, nagyszerű hangod van, viszont szerintem még túl fiatal vagy ehhez az egészhez.
Böbbenetemben kinyögök egy "oké"-t, mert mást nem igazán tudnék mondani. Mintha gyomorszájba rúgtak volna.
- Valaki azt mondta a közönségben, hogy ez hülyeség, és totálisan egyetértek vele. - mondta hirtelen Simon, mielőtt még Louis folytathatná. A tüdőmből kiszakadt a levegő, már tudtam gondolkozni. - Mert mindegy, hogy valaki 15, 16, vagy 18 éves, ha a hangot nézzük, te nagyon jó vagy. - mondta mire fülig ért a szám. Ez azt jelenti...
- Oké, szavazzunk. Louis? - fordul az asztal másik végében ülő férfihoz.
- Harry, bármennyi okunk is van, hogy mennyire jó hangod van és miért kéne tovább jutnod, nemet kell mondanom. Nem állsz készen. - mondja, mire a közönség egyhangúan fejezi ki nem tetszését. Elmosolyodom, de egyből forogni kezd velem a színpad. Annyit gyakoroltam, nem lehet hogy még az elődöntőn sem jutok tovább. Nem állok készen...
- Nicole? - fordul most hozzá.
Nicole előbb egy nagyot sóhajt, majd a mikrofonjához hajol. Aggódó arckifejezéssel pillant rám, majd végül kinyitja a száját.
- Kedvellek Harry, igent mondok. - mosolyodik el. Elönt a boldogság. Ha Simon is igent mondd, még tovább juthatok. Vigyorogva harapdálom az ajkam ahogy várok a végső szavazatra.
- Örülök, hogy ezt hallom, mert egyet értek Nicolellal. - mondja végül Simon. A boldogság amilyen gyorsan öntött el, olyan gyorsan rántottak vissza a valóságba azzal, hogy jönne a következő versenyző, menjek már. Persze koránt sem így, de legalább kétszer elköszöntek, mire leesett, hogy mennem kéne. Remélem a lábam megjegyezte az utat, mert az agyam jelenleg használhatatlan.
- Nagyon büszke vagyok rád! - ölel meg szorosan anya mikor visszaérek hozzájuk.
- Jó anya, elég lesz. Ez még nem jelent semmit. Ez csak csak annyit tesz, hogy a nevem bekerül másik húszonkilenc ember mellé. Onnan is ki lehet esni. - húzódom el.
- Nem fogsz kiesni. - mondja mosolyogva.
- Milyen érzés volt? - kérdezte Gemma, aki eddig csak szótlanul nézett minket. Gemma, amikor épp nem idegesítjük egymást, a legjobb nővér a világon. Amikor bejelentettem, hogy jelentkezek az X-Factorba, ő volt az első akire tényleg számítottam, hogy elkísér és támogat. Anyán kívül, természetesen.
- Még mindig remegek. - emelem a levegőbe a kezem, hogy ők is lássák.
- Szép volt. - mondja végül, és ő is a karjaiba zár. Gem nem sokszor fejezi ki a szeretetét, tehát kihasználom a pillanatot és vagy fél percig el sem engedem.
- És most? - kérdezi a haját igazgatva, mikor elhúzódom.
- Várunk. - válaszol helyettem anya. - Vagy elmehetünk valahova kajálni. Beszéltem az előbb valakivel, azt mondta hogy mehetünk, de 3 órára mindenképp érjünk vissza, mert akkor derül ki, hogy ki jut tovább a te kategóriádban. - mosolyog rám.
- Akkor addig még van két óránk. Menjünk mert éhen halok. - mintha csak a parancsra várt volna, megkordul a hasam. - De előbb elmegyek mosdóba.
- Kint megvárunk a kocsinál. - szól még oda anya, mielőtt elindulnék a másik irányba.
Amikor belépek a mosdó ajtaján teljes csönd fogad, ami meglepő ahhoz képest, hogy épp az X-Factor forgatása zajlik. A tükörhöz lépek és szemügyre veszem magam, majd megnyitom a csapot, és megmosom az arcom. Igazából csak ezért jöttem ide, egy kicsit megnyugodni. Ismét a tükörbe pillantok. Az előbb még kipirult állapotban lévő arcomon vízcseppek ezre csillog. Megtámaszkodom a csap szélén, de ekkor nyílik az ajtó, és egy idősebb úr lép be. Meglepődve mér végig.
- Tudok valamiben segíteni? Ne haragudj, de nagyon idegesnek tűnsz. - mondja rekedt hangon.
- Nem, de nagyon kedves. Csak izgulok. - mosolygok rá őszintén.
- Ó, értem. Maga is énekelni fog? Sok szerencsét!
- Nem, én már végeztem. Tovább is jutottam. - világosítom fel, mire az öreg fura arcot vág. Biztos nem érti, hogy akkor mi a bajom, így gyorsan folytatom. - De még kieshetek, ha nem válogatnak be.
- Ó! Hát, akkor sok szerencsét. Az én fiam már az elején kiesett. - mondja, de mintha egyáltalán nem bánná.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Nem a hangja volt a fő baj.
- Akkor mi? - kérdezem kíváncsian. A maradék cseppeket az arcomról gyorsan a pólómba törlöm, majd ismét az öreg felé pillantok.
- Transznemű. - mondja, mintha azt közölné, hogy a Föld forog.
Pár másodpercig meg sem bírok szólalni, csak úgy kattog az agyam, hogy mégis min mehetett keresztül szegény.
- És kizárták? - ezt nem hiszem el.
- Azt mondták, hogy a nézők miatt ilyet nem adhatnak le a tv-ben.
- Ez igazságtalanság. - Csak azért kizárni valakit, mert más mint a megszokott?
- Nem baj. Így legalább megmarad ugyan annak az unokámnak, aki. Én elfogadom akárki is. - mondja, majd megmossa a kezét. Úgy látszik ide csak kezet meg arcot mosni járnak az emberek.
- Ez a legfontosabb. - halványan rámosolygok búcsúzásképp, mire az öreg félmosollyal int és kimegy. Utoljára nézek a tükörképemre, majd mikor követni akarnám, az ajtó nekem vágódik. Hátra lépek, megpróbálva az egyensúlyomat korrigálni, de elbotlok a saját lábamban és seggre esek.
- Oppá! - lép be egy fiatal srác egyből. A kezét felém nyújtja és felhúz a földről. Maximum 18 éves lehet.
- Szia! - leporolom a nadrágomat, ha esetleg valami lenne rajta, de semmi.
- Sajnálom. Nem láttalak. - mentegetőzik, de csak megvonom a vállam, és elmosolyodom.
- Szóra sem érdemes. Harry Styles vagyok. - mutatkozom be és kézfogásra nyújtom a kezem. Meglepi a közvetlenségem, de aztán elmosolyodik.
- Louis Tomlinson. - mondja ő és megrázza a kezemet.
- Énekelsz? - kérdezem. Mindig is közvetlen voltam az emberekkel, így gyorsan barátkozom.
- Igen, nem sokára én következem. Te?
- Már végeztem. - amikor kérdőn néz rám, folytatom - Két igen és egy nem. - egy percig csak némán áll és bámul, de mikor meg akarnám kérdezni mi a baja, megrázza a fejét.
- Mit énekelsz? - kérdezem mielőtt még a szavamba vágna.
- Hey There Deliah - válaszolja bátortalanul. - De teljesen szét megy a fejem annyira izgulok.
- Megértem. Tényleg ijesztő volt. De ne aggódj, amikor belekezdesz, már teljesen beleéled magad és tökéletes lesz. - mondom mosolyogva. Kék szemeit belefúrja az enyémbe, majd elmosolyodik.
- Akkor remélem még találkozunk a következő körben. Viszont nekem sietnem kell. - hadarja, majd kiszalad a helyiségből, onnan ahonnan jött.
- Sok szerencsét! - kiáltom utána, de már el is tűnt.
Nem értem a reakcióját.