Maybe Someday

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑜

~ Louis ~

Öt órája ülök ezen a széken, így úgy döntök ideje egy kicsit sétálnom. Nem hinné el senki, de nem vagyok ideges, hiszen eddig is voltak már fellépésiem. Régen, de voltak.
- Keresek egy mosdót. - szólok oda anyának.
- Menj csak. - bólint felpillantva a telefonjából, ahol éppen az időjárást tanulmányozza.
Egy aulában vagyunk, így elindulok az egyik folyosó felé, aminek a falán egy kis Toilet felirat látható. Gyorsan megkeresem a fiú részt, majd egy idősebb urat kikerülve, aki épp akkor jön ki a helyiségből, belököm az ajtót. Nos, belökném, ha nem ütközne neki valaminek. Vagy valakinek.
A résen bedugom a fejem majd be is lépek amint meglátod a földön ülő fiút.
- Oppá! - mondom egyből hangosan és lenyúlok a kezéért.
- Szia! - köszön az ismeretlen srác ahogy talpra áll. Göndör haja a szemébe lóg, miközben leporolja a nadrágját.
- Sajnálom. Nem láttalak. - kérek bocsánatot.
- Szóra sem érdemes. - megvonja a vállát. - Harry Styles vagyok. - nyújtja felém a kezét. Kicsit zavarba jövök a közvetlensége miatt, de végül megrázom a kezét.
- Louis Tomlinson.
- Énekelsz? - kérdezi, mire bólintok.
- Igen, nem sokára én következem. Te? - Nem tehetek róla nem tudom levenni a szemem a fürtjeiről. Egyik sem szabályos, mindegyik tincs máshogy áll, de épp ezért tetszik. Nagyon régen volt már olyan, hogy valakit így bámultam és az illető nem hurrogott le egyből. Nyilván azért mert ahol élek, ott mindenki tudja, hogy a saját nememhez vonzódom.
- Már végeztem. - mondja, mire visszatérek a szemeihez. Nem emlékszem a kérdésemre, de szerencsére folytatja. - Két igen és egy nem. - most a szemeit kezdem el tanulmányozni. Két lépésre vagyok tőle, de még így is gyönyörűen csillognak.
Megrázom a fejem. Nem szabad ezt csinálnom. Újra.
- Mit énekelsz? - teszi fel a következő kérdését észre sem véve, hogy mennyire küzdök belül.
- Hey There Delilah. - nem tudom mit mondhatnék még, így hazudok. - De teljesen szét megy a fejem annyira izgulok.
- Megértem. - bólint ismét. - Tényleg ijesztő volt. De ne aggódj, amikor belekezdesz, már teljesen beleéled magad és tökéletes lesz. - mosolyog rám. Nagyon aranyos a mosolya.
Louis, ne.
- Akkor remélem még találkozunk a következő körben. Viszont nekem sietnem kell. - válaszolom gyorsan, majd hátat fordítva szabályosan kirohanok az ajtón, mielőtt még elragadtatnám magam. Egyszer már megjártam a szerelmet, egyszer már visszautasítottak. Nem akarom még egyszer azt a fájdalmat.

Visszahuppanok a helyemre és bedugom a fülhallgatóm. Muszáj lenyugodnom, mert a lábaim mindenáron vissza akarnak menni a göndörhöz. Mit várok, hogy barátok legyünk? Amint megtudja mit érzek, otthagy. Eltitkolni nem akarom ki vagyok, sosem akartam.
Tizenhat voltam, mikor bevallottam anyának a dolgokat. Emlékszem, épp vásárolni voltunk. A reakcióját sem felejtem el. Sírt, méghozzá sokat. Azt hittem csalódást okoztam ezzel neki. Később, mikor már a tizennyolcat is betöltöttem, kiderült, hogy tényleg csalódott volt. Mindig is szeretett volna unokákat, és így nem biztos, hogy teljesíteni tudom a kérését, maximum örökbefogadással, vagy ha találok valakit aki kihordja a leendő gyerekünket. Biztos van valami módszer ezekre az esetekre...
Később persze egyre elfogadóbb lett rám és tudom, hogy még mindig csalódott, azért őszintén szeret.
Apám először nem akarta elhinni a dolgot, azt hitte viccelek. Pár napig emésztette a dolgot, aztán azt mondta, hogy támogatni fog, akárkit is viszek haza. Végig nagyon elfogadó volt velem, sosem szólt vagy bántott ha esetleg valami melegséggel kapcsolatos dolgot csináltam. Egyszer véletlen túlságosan is megbámultam valakit a boltban, mire hazáig azzal viccelődött. Ilyenkor azt kívánom bárcsak ő lenne a vérszerinti apám, akkor hátha én is elfogadó lennék saját magammal szemben.
- Édesem, te jössz! - rázza meg anya a vállam, mire kiveszem a fülemből a fülhallgatót. - Már keresnek, szaladj!
- Köszönöm, szurkoljatok! - pattanok fel gyorsan és a fekete pólósnőhöz sietek.
- Louis Tomlinson? - kérdezi.
- Igen - bólintok.
- Szuper. - mosolyog és elindul át egy lengőajtón, hátra. - Izgulsz? - kérdezi miközben gyalogolunk.
- Nem igazán. - megvonom a vállam.
- Az jó, legalább nem fog remegni a hangod.
Amikor megérkezünk a színpad mellé, egy férfi odaadja a mikrofont.
- Amikor felmész állj meg középen a jelzésnél. - mondja a szabályokat. - Ne mozdulj el onnan. Amikor kérdeznek, értelmesen, nem káromkodva válaszolj. Ha végeztél, ugyan ebbe az irányba gyere le a színpadról. Érthető volt?
Bólintok, mire mindketten elmosolyodnak.
- Akkor sok szerencsét, mehetsz.
- Köszönöm. - válaszolom és fellépek a színpadra, majd meg sem állok a közepéig. Nem nézek körbe, csak mikor már megtaláltam a helyem. Anya a TV-nél dolgozik így voltam már ezen a színpadom korábban is amikor a nyílt napon bennt voltam nála, csak akkor nem nézett szembe velem több ezer ember.
- Szia, hogy hívnak? - Szólít meg Louis, a névrokonom, és egyben akinek a véleményére legjobban kíváncsi vagyok.
- Helló! - mondom bátortalanul és megnézem, hogy biztosan a jelzésnél állok-e. - Louis Tomlinson.
- Hány éves vagy? - kérdi Nicole.
- 18.
- Mit fogsz énekelni? - veszi át a szót Simon.
- Hey There Delilah. - válaszolom magabiztosan.
- Sok szerencsét. - bólint, mire elindul a zene.
- Hey there Delilah, what's it like in New York city? I'm a thousand miles away, but girl, tonight you look so pretty, yes you do - éneklem, a számhoz talán egy kicsit túl közel tartva a mikrofont, így a következő soroknál jobban figyelek rá.
-Oh it's what you do to me - egy mosollyal éneklem a refrént és felveszem a legkedvesebb arcom. - Oh it's what you do to me... What you do to me...
Egy nagy sóhajjal leengedem a mikrofont és megpróbálok őszintén mosolyogni a zsűriasztalnál ülőkre.
- Remek. - mosolyog rám Louis. - Szép, dallamos. - folytatja. Dallamos? Az meg mi a fenét jelent nála?
- Nicole te mit mondasz? - fordul felé. Most kap el egy kicsit az idegesség. Mindenképp be szeretnék kerülni a következő fordulóba és szerintem voltam olyan jó, hogy ez be is következzen.
Nicole Louisra mosolyog makd hozzám fordul.
- Nincs időhúzás. Igent mondok.
- Köszönöm! - nyögöm ki mosolyogva, és összeszorítom az ujjaim.
- Én is igent mondok. - folytatja Louis.
- Hát... - kezdi Simon és a papírjait kezdi sorba rakni. - Kaptál három igent.
Már vigyorgok.
- Nagyon nagyon köszönöm! - hálálkodom mire kapok egy apró mosolyt is tőle, majd bólint, hogy mehetek.

Olyan gyorsan sétálok amennyire csak tudok, hogy minél előbb elujságoljam a hírt a családomnak.
- Sikerült! - ujjong anya és szorosan körém fonja a karját, majd Lottie is.
- Ügyes voltál. - öleli végül át a vállamat apa is.
- Mindjárt eredményhirdetés... - nyelek egy nagyot. Tudom, nem kellene aggódnom, hisz elsősorban azokat fenyegeti veszély akik nem három igen szavazatot kaptak, mégis kezd urrá lenni rajtam a félelem.
Mivel az utolsók között voltam, alig kell húsz percet várnom, míg az egyik férfi felordít, hogy mindenki menjen oda hozzá, aki legalább két igen szavazatot kapott. Hamarosan a színpadon találom magam körülbelül még nyolcvan versenyzővel együtt, de nem tudok ezzel törődni, csak a lapot bámulom Simon kezében.
- Először is köszönjük, hogy itt voltatok és memutattátok, hogy tehetségesek vagytok. Mint tudjátok összesen csak hatvanan juthattok tovább a következő fordulóba. Ez azt jelenti, hogy ennek a tömegnek az egyharmada ma haza fog menni. De hagyjuk is a baszédet, mindenki az eredményre kíváncsi. - azzal megköszörüli a torkát és a lapra pillant.
A bandákkal kezdi, így egy kicsit elkalandoznak a gondolataim. Középiskolában volt egy bandánk, ahol én voltam az énekes. Egyszer jött egy új srác, és engem lecseréltek. Kidobtak a barátaim, mert kaptak egy menő társat. Nem fájt, továbbléptem. Pár hónapra rá jelentkeztem az iskola színjátszós körébe. Imádtam, hiszen rengeteg musicalt adtunk elő. Szereztem új barátokat, akik nem dobtak el ha esetleg jött egy menőbb srác a csapatunkba. Elfogadtak.
Nem úgy, mint a tanárom. A végzős évemben kizárt a körből, mert állítása szerint rossz hatással vagyok a csapatára. Ez sem fájt, viszont abban a csoportban ismerkedtem meg életem első nagy szerelmével. Nem voltunk együtt, nem is próbálkoztam, hiszen tudtam, hogy a srác heteró. Tudta az identitásom, mégis barátkoztunk. Legalábbis addig amíg ki nem dobtak. Pár hétre rá tudtam meg, hogy igazából ő adta az ötletet a tanáromnak, mert tudta, hogy bejön nekem és nem akarta, hogy nyomuljak és így egyszerűbb volt eltenni láb alól, mint megbeszélni a dolgokat. Ez volt az, ami rettenetesen fájt.
Amikor Simon felsorolta a bandákat és a lányokat is, már csak harmincan maradunk a színpadon. Oldalra pillantok, és meglátom Harryt. Ott áll a sor másik oldalán, ökölbe szorított kézzel és már szabályosan könnyes szemmel bámulja Simont. Bármi is az oka, hogy itt van, rettentően fontos lehet számára.
- A fiú továbbjutók pedig... Stiles Scott. Adam Gregory. Niall Horan. James Doret. Louis Tomlinson. - sorolja mire egy apró megkönnyebbült mosollyal pillantok felé.
Folytatja a sort, elhangzik még több, mint tíz név, és még mindig semmi. Mondd ki. Mondd már ki.
- Greg Holland. - Nem hiszem el. Harry felé pillantok, látom, hogy kezdi elveszteni a reményt. Oda akarok menni hozzá. támogatni akarom, beszélni akarok vele. Harry Styles. Harry Styles. Harr... - Harry Styles. - először azt hittem, hogy véletlen hangosan kimondtam, de mikor megkönyebbülve kiengedi az ujjait és kifúj egy tonna levegőt, elmosolyodom.
- Köszönjük, hogy itt voltatok ma. A továbbjutók a színpad jobb oldalán, a többiek a bal oldalon menjenek le. - fejezi be Simon, mire a tömeg a két említett irányba kezd özönleni. Beszélni akarok Harryvel, vagy legalább csak odaszólni, hogy gratulálok, de mintha észre sem venne annyira izgatottan siet el mellettem, gondolom a családjához.

Másnap nem vagyok a toppon. Tudom magamról, a második előadásom nem sikerült annyira jól, mint a tegnapi. Nem tehetek mást, beletörődve a bukásomba állok ismét a színpadon.
- Akinek a nevét mondom, fáradjon le a színpad jobb oldalán, továbbjutóként. Velük találkozunk két hét múlva a táborban, és fogadják őszinte gratulációnkat. - mondja Simon.
Mikor elkezdi sorolni a neveket, már egyáltalán nem magam miatt aggódom. Harry most közvetlen mellettem áll, hallom még a lélegzetvételét is. Nem vett észre mikormellé álltam, a tegnaphoz hasonlóan most is csak a zsűrire összpontosít. Izgul, méghozzá nem is kicsit. Eszembe jut ahogy a mosdóban tegnap megfogtam a kezét. Nem tudom kiverni a fejemből, újra és újra akarom azt az érzést. Nem voltam még sosem szerelmes első látásra. Csak a nevét tudom, de már ilyen hatással van rám.
- Nagyon, nagyon sajnálom. - fejezi be Simon és csak ekkor eszmélek fel.
Egyikünk sem jutott tovább.