Maybe Someday

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇ℎ𝑟𝑒𝑒

~ Harry ~

A következő egy órában szét vet az ideg. Anyának el kellett mennie Gemmaért, hiszen neki ma valami versenye van, így egyedül üldögélek az utolsó pár percben. Mellettem egy lány olvas a széken, a másik oldalamon egy nálam fiatalabb szerelmes pár. Basszus! Mondom magamban majd előhalászom a zsebemből a telefonomat.
A készülék több nem fogadott hívást és még több olvasatlan üzenetet jelez a barátnőmtől.
- Harry! - első csörgésre felkapja.
- Szia Soph, bocs csak nem volt időm. - hazudom. Szimplán nem jutottál eszembe... miért olyan nehéz ezt megmondani? Ja, mert ez egy kapcsolatban nem megszokott.
- Semmi baj. Csak kíváncsi voltam és aggódtam, hogy sikerült? Tegnap reggel óta nem beszéltünk, azt hittem már el is felejtettél annyi hírnevet kaptál! - mondja mosolygós hangon. Egy gyökér vagyok.
- Nem, dehogy. Hosszú volt ez a két nap. Tegnap tovább jutottam. A mai eredményem nem volt olyan jó, de rossz sem. Majd kiderül. - magyarázom.
- Gratulálok életem. Biztos nagyon jó voltál ma is, hidd el. Tovább fogsz jutni. - próbál nyugtatni. - Mikor derül ki az eredmény? - kérdezi, de abban a pillanatban felvillannak a kijelzők. Egy visszaszámlalót látunk, ami 10 perctől indul.
- Most. Mennem kell. Szeretlek. - mondom gyorsan és már ki is nyomom. Felpattanok, és a többiekhez hasonlóan a lengő ajtóhoz állok.
- Egyenesen, fel a színpadra! Siessetek, nyomás, nyomás! - sürget minket két férfi.

Már megint az a hülye érzés a gyomromban. Ha tudnák, hogy nekem ez milyen fontos... A tegnapi nappal ellentétben, most kategóriánként kellett feljönnünk. Itt állok tízenkilenc ugyan olyan szerencsétlen sráccal. Tudjuk, hogy innen már nincs visszaút, tíz ember marad.
- Akinek a nevét mondom, fáradjon le a színpad jobb oldalán, továbbjutóként. Velük találkozunk két hét múlva, a táborban, és fogadják őszinte gratulációnkat. - mondja a tegnaphoz hasonlóan Simon.
- Adam Gregory, te vagy az első. - mondja, mire egyvalaki fellélegzik, majd boldogan és megkönnyebbülve lemegy a színpadról, az elhagzott parancsokhoz hűen. Halk taps kíséri, majd a következőket is. Nem tudok figyelni, csak azt látom magam előtt, hogy ha kiesek rajtam fog röhögni az egész iskola. Nem azért, mert nem tudok énekelni, vagy azért mert esetleg leégettem magam, hanem szimplán csak azért mert kiestem. Ők meg sem próbálták, nem elég bátrak hozzá, de én, aki itt van már a meghallgatással együtt harmadjára ezen a színpadon, azt ki kell röhögni.
- James Doret. - mondja drámaian. Addig folytatja, míg már csak tízenegyen maradtunk. A feszültség már tapintható. Egy ember.
- Az utolsó továbbjutó pedig... - lerakja a lapot, ahonnan előtte a neveket olvasta, majd farkasszemet néz velünk. Ez nem segít haver, csak mondd már azt a nevet... - Jacob Jones. - nyögi ki, mire a srác sírva fakad a boldogságtól. A szorító érzés a gyomromban még mindig nem enyhül, és úgy látom mindenki a padlón van. Többen a kezükbe temetik az arcukat, mások csak bámulnak maguk elé letörten.
- Nagyon, nagyon sajnálom. - mondja végül.
Elbuktam.

Megállt az idő. Legalábbis számomra. Amikor az utolsó lépcsőfokon is leértem, úgy éreztem vége mindennek. Ennyi volt. Elbuktam.
Fogalmam sem volt, hogy merre kell kifelé mennem, a lábam irányított. Mellettem egy szőke srác lépdelt, szemeit törölgette.
- Harry! - kiabált valaki. Jajj ne, ismét megtalált. - Harry! Nyilatkoznál? - kérdezi, de megint mit sem törődve a válaszommal, az arcomba nyomja a mikrofonját. Mögötte sietősen megérkezik a operatőr is, és kifulladva próbálja egyenesen tartani a nagy kameráját. Ide nem is jöhetnének be...
- Harry! Figyelsz? - kérdezi a nő.
- Sajnálom mi volt a kérdés? - kérdezem elcsukló hangon. A nőnek felcsillan a szeme. Gondolom a síró emberek több megtekintést hoznak...
- Hogy viseled a kiesésed? - kérdezi az érzéseimmel nem is foglalkozva. Hirtelen nem tudom mit mondjak. Mérges vagyok, legfőképp magamra. Meg tudtam volna csinálni, mégsem sikerült.
- Nagyon... zaklatott vagyok. - mondom végül. Meg kell válogatnom a szavaimat, ezt is le fogják adni a tévében. Megtörlöm a könnyes szemem a fekete sapkámba, majd elnézést kérek és odébb állok. Egyből a mellettem sétáló szőke sráchoz fordulnak, aki ugyanúgy elcsukló hangon beszél és ő sem tudja visszafogni a könnyeit.
Jobbnak látom ha minnél előbb elhagyom a helyszínt, így mikor meglátom a kifelé vezető lengő ajtót, gyorsabban szedem a lábaim.
- Nem mehetsz még ki. - fogja meg a vállam az ajtónál álló biztonsági őr, mikor el akarok menni mellette.
- Miért? - kerekedik el a szemem.
- A zsűri még kért egy kis időt. Úgy tűnik megváltoznak az eredmények. - mondja, mire felcsillan a szemem.
- Akkor lehet, hogy... - ...bejutottam?
- Nem tudom öcsi. Kiderül. - mondja komolyan, olyan hangnemben, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. A szívem nagyokat dobban mikor visszafelé lépdelek a többiekhez. Mind a kilenc srác ott áll, és izgatottan várakozik. Betuszkolom magam a kis tömeg közepére, hogy jól lássam a műsorvezető férfit, majd megállok egy ismerős arc mellett. Tegnapról, Louis. Izgatottan áll egyik lábáról a másikra, fején hozzám hasonlóan egy kötött sapka, csak az enyémmel ellentétben, az övé piros színű. Észreveszi, hogy bámulom, mire rámmosolyog.
- Kis változás történt. - közli egy idő után a műsorvezető. Két kamerás van mellette, egyik az ő arcát veszi, a másik minket. - Akiknek mondom a nevét, jelezze, hogy itt van és kérem álljon ide mellém. A többieknek viszont tényleg véget ért a verseny. Sajnálom. - mondja monoton hangon.
- Zayn... Malik? - mondja az első nevet a listán. Egy fekete hajú srác, azonnal felteszi a kezét, majd a férfi mellé lép. A tekintetéből csak zavarodottságot tudok kiolvasni, ugyan úgy mint a következő srácon, azt hiszem Liamnek hívták.
- Louis Tomlinson? - a mellettem álló Louis, azonnal fellélegzik és boldogan csatlakozik a többiekhez. Megáll a fekete fiú mellett és végignéz a tömegen.
- Harry Styles? - istenem... A kezembe temetem az arcom, majd én is a többiekhez lépek. Hát mégsem biztos a kiesésem. Louis elismerően bólint, láthatóan örül nekem.
- Niall Horan? - hangzik a következő név, de én már nem tudok figyelni ki is az a Niall. Csak a továbbjutást lebeg a szemem előtt.
- Srácok, kövessetek. - fordul felénk végül a férfi. Elől megyek, Louis pedig szorosan mögöttem lépked. Amikor rá pillantok, látom hogy bíztatóan elmosolyodik.
- Itt menjetek fel. - utasít minket a műsorvezető.
Én lépek fel először a színpadra, majd megállok az egyik oldalán. A közönség már sehol sincs, csak a három zsűritag ül az asztalnál, meg páran filmeznek minket. A másik oldalon egy négy fős lány csapat kézenfogva megáll a színpad másik oldalán.
A vállamon megérzem a szőke srác karját, mire én is átkarolom őt. Így állunk mi, öten, összekarolva, ugyan abban a szerencsétlen helyzetben.
- Sziasztok! - mosolygott ránk Nicole. - Köszönjük, hogy visszajöttetek. Tudom, hogy ez nehéz nektek, látszik az arcotokon. Azért hívtunk vissza titeket, mert túl tehetségesek vagytok ahhoz, hogy haza küldjünk benneteket. - oldalra pillantok, Louis pedig pont rám néz. "Mi folyik itt?" olvasom le a szájáról, mire csak megrázom a fejem, hogy én sem értem. Nem tudom biztosra, de sejtem mi lesz ebből.
- Szóval, szerintünk jó ötlet lenne, ha lenne még két tehetséges csapat a versenyben. - mondja, majd átadja a mikrofont Simonnak. A színpadon néma csend, mindenki türelmetlenül ácsorog.
- Így van. Tehetségesek vagytok és bűntudatunk lenne ha most hazaküldenénk titeket. Egyenként is ügyesek vagytok, de elvéreznétek a döntőben. Úgy döntöttünk, hogy csapatba rakunk titeket. Ezzel pedig folytathatjátok a versenyt. - mondja nyugodt hangon Simon, mire mindenkiből kitör az eddig felhalmozódott adrenalin. Sejtettem, hogy ez lesz. Leguggolok és a kezembe temetem az arcom mert érzem, hogy alig állok a lábamon, a többiek ugrálnak, a lányok pedig sikoltoznak a másik oldalon. Ilyen nincs...
Két kéz megragad hátulról, mire majdnem előre esem, de végül felállok és boldogan találkozik a tekintetem Louis kék szemeivel, majd hirtelen átszeli a kettőnk között lévő távolságot és rám ugrik. Lábát a derekam köré kulcsolja, amit egyébként furcsának találnék, de most nem törődöm vele. Megfogom és szorosan ölelem le ne essen.
- Megcsináltuk. - mondja egy barna hajú srác, azt hiszem ő lenne Liam. Louis leszáll rólam, így már mind az öten össze tudunk ölelkezni.
- Srácok! Srácok még egy kicsit figyeljetek! - szól Simon. - Ezt persze nem erőltetjük, gondoljátok át, hogy így is akarjátok e folytatnia versenyt vagy nem. Kaptatok egy új esélyt, ne szúrjátok el. Ha kell napi tíz, tizenkét, tizennégy órát gyakoroljatok. Minden egyes nap. A maximumot kell nyújtanotok. Két hetetek van az utazásig, addig ismerkedjetek össze, találjátok ki a neveteket. Sok sikert. - mondja végszónak, mire hangos taps és füttyszó hangzik fel. Rengeteg "köszönöm" és "köszönjük" hangzik el miközben vigyorogva lépünk le a színpadról.
Niall, a szőkeség végül megállít minket a lépcső alján.
- Ugye ez mindenkinek okés? Ez a banda dolog... - mondja bizonytalanul. Tény, hogy egyedül jelentkeztem, ahogy az is, hogy jobban örültem volna ha egyéniben jutok tovább. De az a kiesésemet jelentené, amit semmiképpen nem akarok. Vágjunk bele.
Futva hagyjuk el a helyet, keresztül a lengő ajtón, egyenesen ki az aulába. Amikor megpillantom anyát, a nyakába ugrok. Mindketten sírunk örömünk¬ben.
- Mondtam. - suttogja a könnyeit törölgetve.
- Anya, nem jutottam tovább szólóban. - világosítom fel. Nyilván nem tudhatja, hogy egy bandában folytatom, így azt hiszi azért örülök, mert szólóban tovább jutottam.
- Akkor? Miért örülsz drágám? Sajnálom... - veszi együttérzőre a hangját.
- Bandaként folytatjuk. Tovább jutottunk, bandaként. - vigyorgok rá.
- Nem értem. Nincs is bandád. - rázza a fejét. - Vagyis van, de nem tudtam, hogy velük jelentkeztél... - javítja ki magát.
- Hát, már van még egy. Összeraktak négy sráccal. Így folytathatjuk tovább, bandaként.
- Mi lesz az iskolai bandáddal? - kérdezi, mikor leesik neki a tantusz.
- Az csak hobbi volt. Utolsó évemet töltöm a gimiben. Utána úgy is szétvált volna a csapat. Meg fogják érteni. - magyarázom, bár nem vagyok benne olyan biztos. Lehet csak én gondoltam ezt?
- Biztos vagy benne?
- Nem, de majd szépen lassan, elmagyarázom nekik. Ez most valami új. És alapból ha nem fogadom el, kiesek egyéniben...
- Harry! - szólít meg valaki, mire hátrafordulok. Louis áll mögöttem, mellette az anyukája. Gondolom én. - Jó napot, Louis vagyok. - fog kezet anyával. - Harryvel úgy látszik csapattársak lettünk, így gondoltam bemutatkozom. - mondja mosolyogva.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Anne vagyok, Harry anyukája. - válaszolja.
- Az anyukája? Azt hittem maximum a nővére. - bókol Louis. Na ez a srác aztán tudja, hogy hogyan lopja be magát anyám szívébe.
Anya csak elmosolyodik, majd Louis anyukájához fordul.
- Anne. - nyújta a kezét, mire a nő mosolyogva megrázza. - Johanna. - válaszolja. Én is bemutatkozom neki, majd Louishoz fordulok.
- Hol vannak a többiek? - kérdezem, mire megvonja a vállát.
- Nem tudom, de beszélnünk kellene velük. Ha már egy csapatban játszunk... - mosolyodik el.
- Itt a telefonod? - kérdezem, mire bólint és odaadja nekem. Gyorsan bepötyögöm a telefonszámom, majd elmentem "Harry Styles" néven, hátha van még Harry ismerőse. Ezután megnyomom a hívást, majd mikor az én telefonom rezegni kezd a zsebemben, lerakom és visszaadom Louisnak. Előveszem a sajátom és elmentem "Louis" néven.
- Így tudunk beszélni bármikor. - magyarázom, majd meglátom a válla fölött a három másik fiút.
- Ott vannak.