JUST A LITTLE BIT OF YOUR HEART // louis y harry - befejezett

🌷6. FEJEZET🌷

I'll be living one life for the two of us

*Louis szemszöge*

Harryvel és a többiekkel nagyon sokat hülyültünk a gördeszkapályán. A Göndör néha hozzámért selymes ujjaival és végigsimított bőrömön. Kicsiny gesztus, nekem még is sokat jelent. Érintései nyomám vérem mindig felforrósodott, mint meleg nyári napokon a betonfoltok. Azokon pedig játszanak a Nap barátai, a délibábok, melyeknek ragyogása tükrözi a szívemben meggyúló lángot.

Őszintén nem tudom, hogy mit érzek iránta. Csak pár órája ismerem, de gondolataimból nem sikerül kizárnom csillogó íriszeit. Tökéletes bőrét, mely pár helyen tintával van kiszínezve, szépséges formákat alkotva testén.

Mogyoróbarna göndör hajába olyannyira szívesen beleturnék, miközben másik kezemmel simogatnám cseresznye színű, puha ajkait. Egy utolsó pillantást vetnék gyönyörűséges orcájára, szívemmel megvizsgálnám szívét és rájönnék, a legdrágább kincsnél is többet ér.

Külseje aranyból van, de vére fekete opált szállít magával, dobbanásai pedig piros gyémántot bocsátanak ki magukból.

Lelke oly' patyolattiszta, mint maga a Mennyország, fehérsége jobban megtudná világítani a sötét éjszakákat, mint egy-egy utcalámpa, vagy egyik legnagyobb égitestünk a Hold.

Kezeim rávezetném derekára és egy óvatos mozdulattal magamhoz húznám. Tekintetem rávezetném azokra a csókolnivaló, angyali párnácskákra, majd lábujjhegyen ugyan, de megajándékoznám egy szenvedéllyel teli csókkal, amellyel átadnám érzéseim.

~🌼🌼🌼~

- Szia Anya, itthon vagyok. - kiabáltam a bejáratnál állva, miközben próbáltam leráncigálni cipőm. Nem vagyok annyira rendszerető, szóval csak ledobtam a sarokba.

Semmilyen választ nem hallottam, ezért körbenéztem. Először a konyhában kezdtem, ahol általában szokott lenni ebben az időpontban, de nem találtam semmit.

Lépteim a nappaliba vezettek, hátha meglátom a kanapén szunyókálni, de egy pokrócon kívül semmi mást nem láttam azon.
Anya kedvenc pokróca volt. Én adtam neki ajándékba egyik szülinapjára. Nem lehetten nyolc évesnél idősebb, így Apától kérten rá pénzt. Egy külső szemlélő számára biztosan egy egyszerű takarónak tűnne, de számomra különleges. Mindig, mikor rosszat álmodtam átfutottam Anyuék szobájába és bebújtam közéjük. Apa bebugyolált a pokrócba Anyukám pedig addig simogatta hátam, még a rossz emlékek el nem hagyták gondolataim és helyüket át nem vették a szebbek, mikor újra sikerült álombamerülnöm.

Mikor idősebb lettem alábhagyott ez a tevékenységem. Már nem menten át Anyuék szobájába, ha rosszat álmodtam, inkább csak ültem az ágyamon és gondolkodtam. Majd később valahogyan maga a valóság lett a rémálom. Első nap, amikor ebbe a házba költöztünk úgy tértünk nyugovóra, hogy semmit nem pakoltunk ki, így dobozok sokaságával és gondolataimmal próbáltam elaludni új szobámban, de nem sikerült.
Halkan kinyitottam ajtóm, léptem párat és bekopogtam Anyához. Hallottam, hogy sír ezért óvatosan benyitottam, leültem az ágya szélére. Megláttam a takarót, elmosolyodtam, fejembe utat törtek a régi emlékek. Lefeküdtem mellé kezeimbe fogtam a régi pokrócot és betakargattam őt. - Szeretlek - suttogtam a hangtalan szobában. Addig simogattam hátát még el nem aludt, de nem tértem vissza eredeti alvóhelyemre, hanem ott maradtan mellette. Azon az estén neki volt szüksége rám.

~🌼🌼🌼~

Végül a fürdő felé vettem az irányt és bekopogtam. - Lehetséges, hogy fürdik. - gondoltam magamban, de miután koppintásaimra semmi jelzést nem kaptam, benyitottam.

Szívem hirtelen kihagyott egy ütemet és ledermedtem. A legnagyobb ellenségeimnem sem kívánom azt a fájdalmat, amit abban a másodpercben éreztem.

Ahogy megláttam Édesanyukámat, az embert aki felnevelt, az életadómat, ki szíve alatt hordozott kilenc hónapon keresztül, aztán nagy szenvedések árán világra hozott. A kádban, vérben fekve, szívem darabokra hullott. Csontjaim elgyengültek, összerogytam. Többé nem lehetek normális ember, többén nem lehetek senki és semmi, csak egy kóborló lélek, ki elhagyta testét.

Összeestem és csak sírtam, nem tudtam más egyebet csinálni. Ajkaim közül ismeretlen hörgések szöktek ki, melyek még engem is megrémítettek. Megsemmisültem.

Csak feküdtem a földön, ordítozva, zokogva, a világ legnagyobb fájdalmával karöltve.
Egy rövidke öt betűs szónak maradt csak hely elmémben: Miért?

~🌼🌼🌼~

Az időérzékem elhagyott, mikor megláttam Anyát a kádban fekve....... holtan. Még most sem sikerült felfognom.

Fogalmam sincs mikor, de két erős kar megragadott és felráncigálta elernyedt, majdnem élettelen testem a hideg csempéről.

Nem voltam képes kinyitni szemeim, csak mikor meghallottam a mentőautók hangját, de bár ne tettem volna így. Inákbb hagytam volna csukva és képzeltem volna tovább azt, hogy álmaim egy csúfondáros játékot űznek velem.

Elvesztem... megint, menthetetlenül.

Láttam, ahogy Anyát egy fekete hullazsákban teszik be és egy szintén ugyanolyan színű autóba, majd becsukják annak ajataját. Nem tudtam ép ésszel felfogni. Nem, nem lehet igaz. Ez nem történhet meg.
Nem tudtam elfogadni amit láttam, nem akartam. Nem hagyhatott el... csak így, ilyen egyszerűen. Hát nem jelentettem neki semmit?

- Louis... Lou... hallasz? Kérlek válaszolj.... megijesztesz. - mondta egy ismerős hang. Minden erőmet összeszedve felemeltem fejem, mely most olyan nehéznek bizonyult, mint az ólom és megláttam legjobb barátom aggódó tekintetét.

Nem hagyta el több szó ajkait az imént feltett kérdés után. Közelebb lépett és szorosan karjai közé zárt, éreztem forró könnyeit, olyan sebességel hagyták el szemeit, mint a pánikoló emberek házukat, mely lángnyelveket ad ki felhevült szerkezetéből.
Nem voltam képes visszaölelni, nem voltam képes semmit sem csinálni, de nagyon jól esett közelsége halott lelkemnek és épphogy dobogó szívemnek.

Van, akinek az a sorsa, hogy örökké a szívedben maradjon, még ha távozik is az életedből. Anya egy ilyen személy....volt.

Love y'all! 💕