JUST A LITTLE BIT OF YOUR HEART // louis y harry - befejezett

🌷8. FEJEZET🌷

All I can do is say that these arms were made for holding you.

*Harry szemszöge*

Nagyon vártam a mai napot, mert tudtam, hogy Louis végre jön iskolába.

Zayn felhívott aznap, mikor.... megrörtént.
Nem ismertem Lou anyukáját, sőt még őt sem ismerem nagyon, csupán az iskola első napján találkoztunk. Mégis a hír hallatán arcomat elöntötték a könnyek. Talán azért, mert belegondoltam, milyen fájdalommal is járna, ha elveszteném az egyik anyukámat.

Tudom, egyszer megfog történni, hisz ez az élet rendje, de nem most. Én nem tudnám feldolgozni. Egyszerűen képtelen lennék rá, hogy többet ne ölelhessem meg. Hogy ne jöjjön be szobámba, mielőtt elaludnék és ne mondaná, hogy jó éjszakát. Hogy reggel ne látnám a közösen csinált reggelit az ebédlőasztalon, amit nekünk készítettek szeretettel. Nem tudnám elképzelni az életem úgy, hogy nincsenek mellettem.

Abban a pillanatban annyit kívátam, hogy Angyalkám kis termetét szorosan karjaim közé zárhassam, és ha csak egy kicsit is, de elvegyek fájdalmából, amely elárasztotta egész lényét. Nem tudom mit tett velem ez a fiú, de úgy érzem...... szeretem.

Mindig csak nevettem, mikor valaki azt mondta: - Első látásra beleszerettem. - Nem hittem ebben a dologban. Úgy gondoltam, csak akkor szerethetsz teljes szívedből, minden egyes szívdobbánosaddal valakit, ha már kiismerted és tudod, hogy milyen.

Milyen mikor boldog, mikor szomorú.
Milyen mikor reggel felébred melletted, kócos hajjal, az álmosságtól fátyolos tekintettel.
Milyen mikor egy hosszú nap után már semmihez és senkihez nincs kedve, és még téged is elküldene melegebb éghajlatra.
Milyen mikor durcás, vagy épp haragszik rád valami hülyeség miatt.

Hogy mivel tudod megnevettetni, megvígasztalni.
Mivel tudsz neki örömet szerezni.
Hogy azután a hosszú nap után mi módon lehet lenyugtatni.

Egyszerűen, ha ismered lelkét.

Ezek a dolgok mind a semmibe vesztek, mikor megláttam a kékszemű Angyalkát. Nem kell megismernem, hogy tudjam, kerek e világon neki van a legtisztább lelke.

A szem a lélek tükre. Tartja a mondás. Az ő íriszeiben pedig nem láttam semmi feketeséget, csak fénylő fehérséget, mely ontja magából a szeretetet, nagylelkűséget, alázatosságot, bizalmat és békességet.

~🌼🌼🌼~

Reggel nem bírtam tovább, már két hete nem láttam Louist, ezért gyosran elővettem telefonom és felhívtam Zaynt, hogy átmehetek-e hozzájuk. Legnagyobb örömömre válasza igen volt.

Anyuék nem értették mi ez a sietség, ugyanis majdnem legurultam a lépcsőn, annyira szaladtam az ajtó felé, amely egy lépéssel közelebb vitt Louhoz. Gyorsan elmagyaráztam nekik a dolgokat, ők is tudtak a szörnyű esetről, ami két hete történt, így nem ellenezték, hogy hamarabb megyek el.

Becsomagolt reggelim a lehető leggyorsabban bedobtam táskámba, majd be sem cipzározva azt feldobtam vállamra, és már indultam is.

Az a szerencse, hogy Zayn nem lakik annyira messze, így tíz perc kitartó futás után, mikor végre odaértem hármat kopogtattam ajtójukon. Tesi órán sem szoktam ilyen jól bírni a hosszútávfutást, de most volt valami, ami motivált. Gondolataimban csak Lou járt, miközben karjaimmal átölelem, ő pedig édes kis buksiját mellkasomhoz nyomja.

Zayn nyitott ajtót, meg sem várva, hogy beengedjen szaldtam föl szobájába. Miután rájöttem, ott nincs senki, utam a vendégszoba felé vettem. Abban a pillanatban a hirtelen jött bátorságom, miszerint karjaimba zárom, olyan váratlanul ment, mint ahogy jött.

Csak álltam az ajtó előtt és bámultam azt. Nem tudtam mit is kellene neki mondanom. Az elmúlt két hétben nem kerestem. Nem akartam zavarni, biztosan elég baja volt.
De mivel ma úgyis jön iskolába gondoltam átjövök, beszélek vele az érzéseimről és..... mindenről.

~🌼🌼🌼~

Pár perc után szipogás hangja ütötte meg füleimet. Nem vártam tovább benyitottam. Szívemnek fájt, amit bent láttam. Louist. Sírva. Jobbkezében egy papírt szorongatott és egy mondatot ismételgetett.
- Sosem tudnék rád haragudni.

Nem foglalkoztam a következményekkel futótűzként rohantam hozzá, majd karjaimba zártam. Hirtelen elémtárult képzelgésem, miszerint Lou mellkasomra hajtja fejét, miközben én ölelem. Minden ugyanaz volt, egy dolog kivételével, képzeletemben Louis nem sírt.

Nem szólalt meg csak ölelt apró kezeivel. Egy hirtelen jött ötlet után megfogtam és ölembe ültettem. Könnyektől csillogó szemeit rám emelte, majd szólásra nyitotta csókolnivaló, meggy színű ajkait.
- Mit művelsz? - nem válaszoltam ésszerű kérdésére, hanem ujjaim szája elé helyeztem, jelezve, ne beszéljen. Ugyan szerettem volna pár fontos dologról beszélni vele, mégis jobbnak véltem, hogyha most nem mondunk egymásnak semmit, ha a szobában csend uralkodik. Egy könnyed mozdulattal felemeltem, ő lábait derekam köré fonta, hogy le ne essen. Odasétáltam az ágy végéhez, majd leültem arra. Hátamat a párnákra helyeztem, aztán óvatosan megfogtam Lou fejét és mellkasomra tettem. Csak feküdtünk az ágyon, mint két ember, aki egy.

Ott pihentettem testem a párnák közt Angyalkám pedig rajtam. Sírása alábbhagyott, kezdett megnyugoni, már a levegőt sem olyan hevesen vette, mint pár perccel ezelőtt. Szívverése is újra ütemre talált.

Elhatároztam, elmondom neki érzéseim, de nem ebben a pillanatban. Most csak élveztem, ahogy felhevült bőrünk szinte minden helyen érintkezik.

Elvesztem lényében és szerintem soha nem fogom megtalálni a kiutat. Örökre bennragadtam.

Love y'all! 💕