JUST A LITTLE BIT OF YOUR HEART // louis y harry - befejezett

🌷BEFEJEZÉS🌷

Knock-knock-knockin' on heaven's door

Mikor kinyitottam az ajtót lefagytam, szerintem még a szám is tátva maradt a megdöbbenéstől.
-A..apa? - próbáltam beszélni, de tervem befuccsolt. - Te.. mi.. mit keresel itt...? - nem értettem hogyan talált rám, és egyáltalán minek jött ide? Ha eddig nem keresett minket... vagyis mostmár csak engem, akkor ugyan most miért?
- Te mit keresel itt fiam? Én az öcsémért jöttem, de ha már így találkoztunk, megbeszélhetnénk a dolgokat kérlek? Nagyon hiányoztok nekem! - szükségem volt pár pillanatra, mire összeraktam fejemben a dolgokat, de végül minden stimmelt és én a megsemmisülés szélén álltam. Mindig elment a testvéréhez karácsonykor, akinek a felesége meghalt, ezért a gyerekét árvaházba kellett adnia. A fiú csak egy évvel fiatalabb nálam.
Hogyha Apa és Desmond testvérek akkor... akkor mi Harryvel... unokatestvérek vagyunk?!
- Nem nem nem... ez nem lehet... ez lehetetlen... remélem csak viccelsz velem... - könnyeim záporként hullottak szemeimből, úgy éreztem nem bírom tovább, valamit muszáj tennem.
Hátranéztem, mindenki arcára kiült a döbbenet, megragadtam Harry karját és magam után húztam, ki az ajtón.
- Lou... Louis... mit csinálsz? - nem válaszoltam neki csak mentem tovább kezét fogva. Végül eljutottunk egy eléggé széles folyóhoz, aminek másik oldalára híd vezetett át, ott egy hatalmasnak tűnő farengeteg helyezkedett el, amit teljes sötétség fedett.
- Hallotad? Hallottad, Harry? Én... én ezt nem bírom. - rogytam le a híd egyik végében. - Ha... ha ez tényleg igaz... - tört elő belőlem újra a keserves sírás - Ha ez tényleg igaz... tudod mit jelent az számunkra, nem?
- Nem... nem akarom tudni - lepték el az ő arcát is a forró könnyek - Nem... - ült le mellém remegve - Annyit szerettem volna, hogy végre boldogok legyünk. Túl sokat kérek? Olyan nagy dolog ez? Boldognak lenni? - ölembe hajtotta fejét, karjaival lábaim fogta közre és úgy szorította mintha soha nem akarná elengedni. Göndör haját simogattam és próbáltam megnyugtatni, kisebb nagyobb sikerrel. Egy idő után annyit vetten észre, hogy egyenletesen szuszog, de még álmában is remegett könnyű teste. Levettem fekete, kötött pulóverem és ráterítettem alvó szerelmemre. Igaz, majd meg fagytam egy pólóban december vége felé, de nem érdekelt, csak Harrynek ne legyen semmi baja. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ha valami stresszhelyzet vagy rossz dolog éri bárhol képes elaludni, szerintem így próbálja blokkoni a fájdalmat, amit az ilyen helyzeteknél érez.

Én ugyan egy percre sem tudtam lehunyni szemeim, de felettébb nyugtató volt, így kettesben, ha mondhatok ilyet mindazok után ami történt a mai nap. Minden jól indult, majd az egyik legrosszabb rémálmomba kerültem, ahonnan úgy érzem nincs menekvés. Visszagondoltam azokra a dolgokra és pillnatokra, amik azóta történtek velem mióta itt lakom.

Emlékszem legelőször Niallel beszéltem az iskolában, annak reményében megmondja merre találom a tantermet.

Emlékszem arra a kínos pillanatra, mikor Harry beesett az ajtón és rajtam terült el.

Emlékszem az illatára, ami mára az életet jelentő oxigénné változott számomra.

Emlékszem arra, mikor bevallotta, hogy szerelmes belém.

Emlékszem milyen boldogok és naivak voltunk, azt hittük ez örökre így marad.

Emlékszen a napra, mikor megvertek és Harry magát hibáztatta, ezért szakított velem.

Emlékszem a dalra, amit énekelt és az utána lévő beszélgetésünkre a kopott festésű padon.

Emlékszem az eslő szeretkezésünkre.

Emlékszem minden egyes pillanatra, amit Harryvel tölthettem, a rosszakra, a jókra, a fájdalmasakra, a boldogakra, mindenre.

A visszaemlékezésemet telefonom rezgése zavart meg. Már kezdtem teljesen átfagyni és ebben a hideg szél sem segített, ami nem akart csillapodni. Egy üzenetet kaptam, amiben annyi állt, hogy most azonnal menjünk haza, mert beszélnünk kell a történtekről, de előre szólnak, hogy nem leszünk valami boldogok a végeztével, és igen....igaz, tényleg rokoni kapcsolatban vagyunk Harryvel.

Amint elolvastam a sorokat, egyből tudtam mit kell tennem, még ha meggondolatlan döntés is. Már sokszor éreztem úgy, ez lenne a legjobb és egyben a legkönnyebb megoldás is, például amikor Anya meghalt. Mostmár megértem miért tette, amit tett, nem bírta elviselni többé az állandó gyötrelmes fájdalmat. Óvatosan levettem magamról a pólót is, kikeltem Hazzy alól és feje alá helyeztem azt. Nincs más választásom, tudom mi lenne ha visszamennénk, újra elválasztanának életem egyetlen értelmétől. Ha már ő sincs nekem, nincs miért élnem. Lehámoztam magamról a cipőm és a farmerem is, hátam mögül zajokat halottam, de eszem ágában sem volt megfordulni. Akkármennyire is könyörög vagy sír meg kell értenie, hogy... hogy belefáradtam. Belefáradtam a szünni nem akaró fájdalomba, a folytonos nehézségekbe.

- Ugye nem akarsz leugrani? - éreztem meg szerelmem érintését hátamon.
-Nem. - mondtam egyszerűen. Terveimet másféle képpen képzeltem el - Belesétálok, majd megvárom míg teljesen elhűlök és szívem nem ver többé. - fájdalommentes és gyors halál.
- Ezt nem teheted! Meg fogjuk oldani, mint minden mást! Te vagy a mindenem, nem engedem, hogy ezt tedd! Egy ilyen kis semmiség miatt meg főleg.
- Semmiség? - nevettem fel és megfordultam, hogy ránézhessek, talán utoljára - Most derült ki, hogy unokatestvérek vagyunk! Neked ez semmiség? Mindketten tudjuk, hogy mi lenne a vége ha most visszamennénk, csak te nem akarod ezt elfogadni.
- Honna tudod? Nem számít, hogy rokonok vagyunk. Gyerekünk úgy sem lehet, akkor meg nem mindegy? - tudtam, hogy ezt fogja csinálni, de nem engdek. Az életem hátralévő része sokkal rosszabb lenne nélküle, mint most, itt megfagyni pár perc alatt. Nem tudnám ugyanúgy csókolni és érinteni, mint ezelőtt tettem, csak arra tudnák gondolni, hogy rokonok vagyunk.
- Ott van a nadrágom zsebében a telefonom. Nézd meg az utolsó üzenetet. - tette, amit kértem. Kihúzta a készüléket zsebemből és olvasni kezdte a sorokat. Arca méginkább lesápadt, láttam rajta, hogy felfogta mi történne, ha visszamennénk. - Most már érted? - kérdeztem miközben sétált vissza hozzám.
- Igen, értem, de....... - íriszeiben olyan dolgot fedeztem föl, amit még soha nem láttam ezelőtt. Feladta, nem harcol többé. - Emlékszel arra, mikor néztük a Titanicot? - persze, hogy emlékeztem, de nem értettem miként jön ez most ide.
- Igen.
- Rendben. Tudd, hogy én nem leszek olyan, mint Rose, nem hagylak egyedül. Ha te úgy döntesz véget vetsz az életednek, megyek veled. Megvalósítjuk Shakespeare Rómeó és Júlia drámáját csak kicsit máshogyan.
- Ne beszélj hülyeségeket! Rose Jack miatt tette, mert ő úgy akarta, hogy még éljen. Én is ezt akarom! Hogy éld az életed és találj valakit aki boldoggá tesz, hogy te boldog légy! - szavaim nem hatottak rá ő is vetkőzni kezdett, pár pillanat múlva ruhái a híd lécein hevertek az enyéim mellett.
- Én csakis téged tudlak szeretni! Ha te úgy döntesz a földi életednek ma vége akkor számomra is eljött az ítélet nap. Vessük magunkat együtt a halál most oly hívógató bugyraiba. Kövess szerelmem az öröklétbe, ahol végre szerethessük egymást az idők végezetéig.

~🌼🌼🌼~

A smaragdzöld szemű fiú boldogan sétált a halálba karöltve azúrkék szemű szerelmével. Lassan lépésrős-lépésre merültek el azon a hideg téli estén a folyó jeges vizében. Mielőtt szívük teljesen megszünt volna dobogni loptak egy utolsó szenvedélyes csókot, majd egymás karjaiba érte őket a kegyes halál.
Nem éreztek semmi mást abban a pillanatban csak a végtelen szerelmet, ami körülölelte őket és lelkük végre szabad lehetett, szívük pedig egybeforrt, minden szenvedést otthagyva a híd melletti farengetegben.

A világban rengeteg az igazságtalan dolog, a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak. Ezért is kell hinünnk a mennyországban és a pokolban, az igazságban, ami minden eberi lényt elér halála napján. Szembesíteni fognak mindenkit a tetteivel, szavaival, gondolataival és rengetegen csak ekkor fognak rájönni, hogy milyen embertelenek is voltak társaikkal. Louis és Harry senkivel sem volt bántó, nem kérdés melyik világba kerülnek. Ők is azok közé tartoznak, akik a földi életben szenvedtek, de a halál utáni igazságosság végett boldogságuk végre kivirágozhat.

A halál nem más mint kapu az új életbe.

~ V É G E ~