JUST A LITTLE BIT OF YOUR HEART // louis y harry - befejezett

🌷19. FEJEZET🌷

But baby if you say you want me to stay
I'll change my mind

*Louis szemszöge*

Megfordultam és rájöttem, nagyot tévedtem.

Harry alakját véltem felfedezni a kora esti ködben, felém tartott egyre nagyobb és gyosrabb léptekkel. Amint megláttam felugrottam a padról. Menekülni akartam, menekülni Harry és a kínzó érzéseim elől.

Megtettem pár lépést, de egy erős kar megragadta csípőm és visszarántott ülőhelyzetbe.

- Kérlek, ne menj! Beszéljük meg... - foglalt helyet mellettem a hideg padon. Meg akarta fogni kezeim, de nem engedtem, elhúzódtam tőle.

- Mit akarsz megbeszélni? - a gyönyörű faleveleket mustráltam, melyek kirajzolták előttem az ősz különleges, sajátos színeit.

- Louis... tudom, hogy már ezerszer mondtam, de nagyon nagyon sajnálom. Egy hülye voltam, azt hittem neked így jobb lesz, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok nélküled élni. Úgy voltam vele, majd megszokom ezt a gyilkos fájdalmat, mely elárasztja testem minden porcikáját, de nem. Nem tudom, érted? Mintha lélgezni is az egyik legnehezebb dolog lenne nélküled. Nekem nem oxigén kell a légzéshez, hanem az illatod. - lehajtotta fejét, levette zöld sapkáját, göndör tincsei most még kócosabbak voltak, mint alapból. Beletúrt, hogy nagyjából rendbehozza, majd rám nézett. Fenségesen gyönyörű íriszei megint rabul ejtettek.

- Nézdd! Itt van ez a sapka. Ez vagyok én. Nincs benne semmi, teljesen üres. - nyúlt bele, hogy szemléltesse tényleg nincs benne semmi. - Látod? - csak bólintottam egyet, nem szólaltam meg.

- És jöttél te. - megfogott egy nagy adag falevelet, ami előtte hevert és beletömte a sapka üres részébe. - Kitöltötted a zavaróan sivár részt a szereteteddel, a gondoskodásoddal, a kedvességeddel, vagyis saját magaddal. És én hülye - megfordította a zöld anyagot, így annak tartalma egytől egyik kihulott a földre. - Hoztam magammal a telet, a hűvös szelet, ami elvitt téged. Hagytam, hogy felkapjon és könnyedén elrepítsen. Elküldtelek, ahogy a tél teszi a falevelekkel. De tudod mi történik velük miután lehullanak? - élesen meredt rám, valamiféle őrületet láttam szemeiben, amitől megijedtem, mégis válaszoltam neki.

- Rátaposnak az emberek és elvesznek a sáros talaj között? - attól félten, talán meg sem hallotta olyan halkan mondtam.

- Tévedsz. - fordította fejét megint a levelek felé és kezébe vett egyet. - Ha jön a tavasz újjáélednek. Lehet nem ugyanolyanok lesznek, mint azelőtt, de visszatérnek. Legyőzik a zord, hideg telet. - közelebb kúszott irányomba, de most nem próbált hozzám érni. - Ugye tudod, hogy most nem az évszakok változásáról akartam neked órát tartani?

- Igen, rájöttem.

- És mit gondolsz? A kapcsolatunk... újraélethet, mint a természet tavasszal vagy nem? - fogalmam sem volt, mit is tehetnék. Én sem tudok nélküle meglenni, ez tény.

Végül döntöttem, de nem az egyszerű módon mondtam el neki. Ha ő így, akkor én is.

- Szerintem tavaszodván a zöld különböző árnylatai és az ég kékjei újra egymáséi lehetnek. - halkan felnevetett, majd megszólalt:

- Akkor ez egy igen? Meg tudsz nekem bocsátani?

- Azt hiszem igen, de haladjunk kicsit lassabban. Lehet ez is probléma volt az elején. Túl gyorsak voltunk. Félre ne értsd, nem bántam meg, hogy kimondtam... szeretlek, csak...

- Igen persze értem. - bólogatott hevesen, fürtjei fel és alá hulladoztak a levegőben.

- Hogyan tovább? - kérdezte édes mosollyal az arcán.

- Majd tavasszal találkozunk, mikor a természet újra kivirágzik. Légy jó... - viccelődtem vele, de nem értékelte csak durcásan nézett vissza rám.

- Ne légy már ilyeen... - kezdte ütögetni a mellkasom, persze csak gyengéden. Megfogtam csípőjénél, nem érdekelt, hogy magasabb és beleültettem ölembe.

- Hát szabad így viselkedni? - próbáltam dühös képet varázsolni arcomra, sikertelenül.

- Nem... - biggyesztette le meggyszínű ajkait - Bocsánat... kárpótolhatlak valahogy a helytelen viselkedésem miatt? - sok ezer kép jelent meg szemeim előtt, hogyan is kárpótolhatna, de ezket elhesegettem, nem lett volna túl jó, ha akkor keményedek meg, mikor az ölemben ül, így végül csak ennyit válaszoltam:

- Egy csókkal édesem...

- Ezer örömmel. - válaszolt és már felém is hajolt, hogy összeérintse ajkainkat. Feltüzelt párnácskáink heves harcba kezdtek az irányítás elnyeréséért, melyet végül én szereztem meg.

Pár perc heves nyálcsere után Hazzy lihegve megszólalt:
- Köszönöm, hogy vagy nekem és, hogy megtudtad bocsátani a hülyeségem.

- Szeretlek. - mondtam neki, és legszívesebben addig ismételgedtem volna, míg hangom teljesen el nem hagy.

Love y'all! 💕