Mr.Graham

Kitérő

Lerántotta a kabátom cipzárját és kezei besiklottak a felsőm alá. Teljesen a falnak paszírozott és a nyakamat kezdte csókolgatni. Egy pillanat alatt kigombolta a farmerem, félretürte a bugyim és óvatosan simogatni kezdett. Csókjaival már a mellémnél járt, lehellete égette a bőröm.
Itt, most?
- Ben... - nyöszörögtem. - Colin fönt van... Mi van ha lejön?
Nem válaszolt csak csókolt tovább. Keze már a csikló át ingerelte... ami mennyei volt.
- Azt akarom, hogy nedvesen hagyd el a házamat. Érezni akarom, hogy milyen hatással vagyok rád.
- De Colin...
Épp, hogy csak kiejtettem már csörgött is a belsőtelefon.
- Apa, ha még itthon vagy hoznál haza egy kis kínai kaját? Köszi.
- Úgy tűnik mennünk kell. - suttogta, de valamiért éreztem, hogy ennyivel még nem zárta le a dolgokat.
Gyorsan visszagomboltam a nadrágom és indultam utána a nagy fekete terepjáróhoz. Vajon minden alkalommal más autóval akár haza vinni? Egyáltalán hány kocsi van még itt?
- Nem vagy éhes? - kérdezte mikor beültünk majd áthúzta rajtam az övet.
- Nem igazán. Otthon már ettem.
- Én viszont megkívántam valamit. - duruzsolta. - lesz egy kis kitérőnk.

Az út nagyon kellemesen telt. Egész jól elbeszélgettünk. Szinte minden szóba jött... Bár, ami furcsa volt, hogy míg ő a munkájáról beszélt én csak a sulit tudtam ecsetelni. Arról is főként azt, hogy a kémia labor mennyire rossz állapotban van és az eszközök minősége és mennyisége miatt nem is lehet őket rendesen használni.
- Tényleg ennyire rossz a helyzet? - kérdezte majd lehúzódott egy erdő melletti útra.
- Igen, borzalmas. Szerintem az orvosin kifognak röhögni, mert nem fogom tudni használni a mikroszkópot sem. Már ha felvesznek egyáltalán.
- Biztos, hogy felvesznek. - mosolygott bíztatóan és a lábamra tette a kezét. - Nagyon okos lány vagy és anyukád folyton azt ecseteli, hogy milyen sokat tanulsz.
- Hová is megyünk pontosan? - váltottam témát, amikor meghallottam, hogy leállitotta a motort.
- Ide.
- Dehát itt nincs semmi. - értetlenkedtem.
- Pontosítanék. - vigyorgott ördögien. - Semmi és senki.
- Bíztató...
Borzasztó hóesés volt. Kiszállt az autóból és beült hátra. Keresett valamit az ülés hátulján. Hallottam egy kattanó hangot. Hátradöntötte az üléseket.
- Mássz át ide. - biccentett.
Tettem, amit kért, igaz elég nehézkesen. Vetkőztetni kezdett, majd mikor már csak a felsőm volt rajtam hanyadt döntött. Nem volt a legkényelmesebb, de akkor valahogy mégis varázslatosnak tűnt. Ő is elkezdett levetkőzni. Egyszerűen hihetetlenül nézett ki. Erős formás vállak, kidolgozott mellkas... Tökéletes volt.
Fölém hajolt. Simogatott, ingerelt... És csókolt. Olyan szenvedéllyel télinek éreztem minden pillanatot. Éreztem, ahogy merevedése hozzám nyomódik. Elfogott a félelem, de ezt azonnal észrevette rajtam. Visszatért a számhoz, ami egy kicsit tényleg segített. Egészen addig, amig be nem tolta.
Fájt.
Azt hittem egyből mozogni kezd, de nem. Várt rám. Egy ideig csak néztük egymást a félhomályban, amíg úgy nem látta rajtam, hogy már csillapodik a fájdalom, aztán óvatosan elkezdte. Halk nyögések törtek fel belőlem, melyeket csókokkal próbált némítani. Egy-egy nagyobb lökésnél a hátába karmoltam, amivel úgy tűnt jobban ingerlem.
Ki akartam verni minden gondolatot a fejemből, de valahogy továbbra is ott motoszkált a gondolat, hogy egyre jobban fogok vágyni rá. Jobban fogom akarni.
- Annyira szűk vagy. - nyögött fel majd egy pillanat alatt megszabaditott a pólómtól és a melltartómtól is.
Hány nőt szabadított már meg a ruháitól, hogy ennyire gyorsan megy neki? Kikkel volt korábban? Vajon mind úgy nézett ki, mint Joana?
Ben nyögései hangosabbak lettek. Éreztem hogy már nem kell sok neki. Még időben kihúzta és a hasamra élvezett. Egy percig csak néztem, ahogy lefekszik mellém és pihen. Fájt minden porcikám mégis annyira tökéletesnek éreztem mindent. Ahogy ott feküdt mellettem... Azt ahogy a mellkasa kezdett lassabban emelkedni. Ahogyan csak nézett fölfelé... Tudtam, hogy ő is érzi.
Talán tíz perce feküdhettünk így, mikor megcsörrent a telefonja. Azt hittem felveszi, mint a múltkor, de nem. Még csak rá sem hederített.
- Kérhetek egy zsebkendőt? - kezdtem zavartan.
- Persze. - mosolygott aztán előkereste az említett tárgyat és letörölgetett. A végén egy apró puszit nyomott a hasamra. - Gyönyörű vagy.
Éreztem, hogy elönt a pír. Nem tudtam mit kellene mondanom. Talán nem is kellett semmit. Ez így volt jó.
Lassan elkezdtünk felöltözni és visszaültünk előre.
- Kapcsold be az öved.
- Igen is Mr. Graham. - forgattam meg a szemem.
- Remélem tudod, hogy ennek kettőnk közt kell maradnia. - sóhaja mintha lemondó lett volna.
- Tudom...
- Ez alatt persze nem azt értem, hogy nem lesz több közös titkunk. - kacsintott. A szívem pedig egyre gyorsabban kezdett verni.
- Akkor legközelebb holnap?
- Sajnos nem. - beinditotta a kocsit. - Pénteken a válási papírok miatt kell rohangalnom Joana ügyvédeihez.
- Többesszám?
- Szerdán még könyörgött valami francos párterápia miatt, ma meg már a legtöbb pénzt akarja kizsarolni. No meg persze mesterkedik, hogy elvegye Colint.
- Sajnálom.
- Ne tedd. - mosolygott. - Minden pénzt megadnék, hogy eltűnjön.
- Tudom nem az én dolgom, de...
- Miért vettem el, ha nem is szerettem? Tudod edesem... Néha az élet olyan fordulatokat, hogy amiket mi nem akarunk, de ha ügyesek vagyunk akkor kihasznalhatjuk, hogy jó legyen.
- Ezt nem igazán értem.
- Nem is kell. - mosolya már inkább fájó volt. Mi történhetett a múltban? Csak azért vette volna el, mert Joana teherbe esett?
- Hány éves voltál amikor összeházasodtatok?
- Tizennyolc. Majdnem tizenkilenc.
- És Joana?
- Ő akkor volt huszonegy.
- Az idősebb lányok jöttek be? - próbáltam kicsit oldani a hangulatot.
- Nem. - vont vállát keserűen. - A szüleim jóban voltak az anyjával és úgy gondolták jók leszünk mi együtt.
- Oh... Sajnálom.
- Apám elég idős volt már akkor, de azt mondta akkor engedi át a cég vezetést, ha már biztos háttér áll mögöttem és nem herdálnám el a pénzt. Úgy gondolta felelősségteljesebb leszek, ha megházasodom majd olyan két-három évvel később. De nekem eszem ágában sem volt elvenni Joanat. Ő sem akart hozzámjönni. Aztán egyik nap kitaláltuk, hogy ha teherbe ejtem és felelősséget vállalva elveszem gyorsan, akkor apám alá is íratja velem a papírokat... Joana átesik egy abortuszon, mi elválunk, ő kap egy kis pénzt és kész. Mintha soha nem ismertük volna egymást. Így is lett félig meddig. Amíg Joana depresszióba nem esett, hogy mire vállalkozott az abortusszal. A műtét előtt elég komoly pánikrohama lett... Arra gondoltam mind ez az én hibám. Fiatal voltam és hülye... Megtartottuk a babát. Eltelt tizenhét év. Mikor Joana anyja meghalt sok holmiját atnéztük, hogy mit hozna el Joana emléknek. És megtaláltam pár levelüket. Joana leírta az anyjának, hogy nem veteti el a babát, mert akkor vége a házasságnak és hoppon marad. Mellettem biztos élete lesz. Megjátszotta a depressziót, a rohamokat. Tizenhét évig hazudott, nekem tizenhét évig nyomta a lelkemet hogy tönkretettem az életet. Szóval eltelt az idő, soha nem szerettem, ő csak a pénzemet akarta, Colin felnőtt. Nincs oka, hogy az életemben maradjon.
- Ez szörnyű...

Nem tudtam mást mondani. Mit lehet erre reagálni? Az út többi részében csak csendben ültünk egymás mellett. Talán ez volt a jó. Láttam, hogy a szeme sarkából néha engem figyel.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. - törtem meg a csendet mikor leparkolt a házunk előtt.
- Én köszönöm, hogy tehettünk egy kis kitérőt. - mosolyodott el végre.
- Nagyon élveztem. - mondtam elvörösödve.
- Reméltem, hogy magadtól mondod ki és nem kell erősködnöm.
- Azt is elmondjam, hogy várom a következő titkunkat?
- Azt is. - lágyan megcsókolt. - Legközelebb a síelésen találkozunk.
- Ahová beszervezted az anyámat is.
- Azért, hogy TE elgyere.
- Miért kellek én oda?
- Mert a ma este után méginkább vágyom arra, hogy mindenhol és minden pozitúrában a magamévá tegyelek.