Érintés (Yoonmin ff)

1.

Yoongi szemszöge

Haptefóbia, a megérintéstől való félelem, én ebben szenvedek.
Négy évvel ezelőtt történt velem, egy olyan eset az iskolában, ami mély megrázkodtatást hagyott bennem. Szexuális zaklatás áldozata lettem az edzőm által.
Mint minden kamaszodó fiú átlagos napja, az enyém is úgy kezdődött, hogy felkeltem az ágyból az ébresztőm hatására. Az óra reggel hat órát mutatott, mint mindig hétköznap reggel, amikor kosáredzésem van. Nyöszörögve sétáltam le a konyhába, ahol senki sem tartózkodott a korai órákban. A tegnap esti mosatlan edények a mosogatóban hevertek, a pulton rendetlenség uralkodott. Látszott, hogy bátyámmal akartunk vacsorát csinálni szüleinknek, de semmi nem lett belőle, helyette rendelnünk kellett.
Egy csészét kivettem magamnak, amibe egy kevés kávét öntöttem magamnak és egy húzásra megittam.
Fél hétkor álltam teljesen készen arra, hogy elindulhassak az iskolába a reggeli edzésre.
A nyár közeledtével a reggelek is kellemes meleget áraszt a korai órákba és az iskolához való sétálás sem lesz olyan hosszú, mint a téli időszakban.
A húsz perces séta alatt zenét hallgattam és lélekben készültem a kemény edzésre. A héten minden nap két edzésünk lesz, mert közelednek a bajnokságok és kellően fel kell készüljünk.
Az öltözőbe sétálva pár csapattársammal találkoztam, akik már teljes felszerelésben voltak és javában nyújtottak, így én is sietősre vettem. Gyorsan átöltöztem és mentem nyújtani, közben beszélgettünk a csapattársaimmal és jól szorakoztunk, míg meg nem érkezett az edző bá.
A kőkemény ötven percnyi kosarazás alatt az edző bá folyamatosan kiabált velünk, higy mennyire bénák vagyunk és a majmok jobban kosaraznak nálunk. Az öltözőbe rohanva egyedül engem állított meg az edző bá.
- Yoongi, te kivételesen jól teljesítettél. - dícsért meg, amit furcsának véltem, nem oszt csak úgy dícséreteket az edző.
- Köszönöm? - kérdeztem sem, mint mondtam.
- Na nyomás átöltözni! - mutat az öltöző fele. Épp, hogy csak megfordultam tenyércsattanás éreztem jobb farpofámon. Mérgesen pillantottam hátra, de helyette inkább a meglepődöttség lett úrrá, mert az edzőm kaján vigyorával találtam szemben magam.
Mit sem törődve a történtekkel hagytam ott az edzőt és készültem el a nap hátralevő részében. Bár megemlítettem a társaimnak, hogy az edző mit tett, de betudták annak, hogy feszült a bajnokság miatt.
A nap hátralevő része hamar eltelt és már csak azon kaptam magam, hogy újra az öltöző négy fala között vagyok a szekrényem előtt és veszem át az edzőszettemet. Felsorakoztunk a pálya szélén és két csapatra osztva elkezdtük a felkeszülést.
Két órányi kemény kosarazás utan lihegve álltunk újra sorba és köszöntük meg az edzést.
- Yoongi, kérlek maradj még öt percet. - mondja a jegyzetfüzetébe firkálva az edző. - A többiek mehetnek, szép volt!
A csapattársaim értetlenkedve néztek rám, de én sem voltam előrébb, mint ők. Az izzatság zavart, ahogy a homlokomon végigsiklik le az állam éléig, majd onnan a felsőmre esik.
Egy szempillantásnyi idő sem volt és már csak arra eszméltem fel, hogy a fal mellé vagyok szorítva az edzőm által. Meglepődöttségemben torkomból egy hang sem tudott felszínre kerülni és testemmel sem mozdultam meg. Tekintetem találkozott az negyvenes évek végében járó ezdőmével, szemeiben a vágy tűzei égtek. De időm sem volt végiggondolni, hogy mi történik velem, máris durván rátapadt ajkaimra. Hevesen csókolt, már-már erőszakosan hatolt be nyelvével szájüregembe, lefogva két oldalt csuklóimat, hogy esélyem se lehessen a menekülésre.
Lassan elfogyott a levegő közöttünk, aminek hatására elvált tőlem egy röpke percre. Tekintetét az enyémbe furta, de csak homályosan láthattam arcát.
Kezei csuklómat elengedték és csípőmet kezdte simogatni. A hideg többször is kirázott ez idő alatt, az érintése miatt és azt kívántam, hogy bárcsak fel sem keltem volna az ágyamból. Csípőmről átvándorolt az egyik keze a fenekemre, másik keze pedig a férfiasságom kezdte el simogatni nadrágon keresztül. Itt már a halálomat kívántam.
Több félórás kínszenvedés után a férfi felállt és elhagyta a termet. A földön fekve, könnyeim tócsájában, keresztbefont karokkal kérdeztem magamtól, hogy miért történik ez velem.
Amikor sikerült annyira lenyugodnom, hogy már járni tudjak az öltözőbe mentem és a cuccaimat kivéve a szekrényemből azonnal hazarohantam. Nem érdekeltek a rosszaló vagy lesajnáló pillantások az emberektől, csak azon voltam, hogy minél hamarabb hazaérhessek.
Berontva a bejárati ajtón ledobva sulis cuccaim és cipőm a lábamról, egyenesen a fürdőbe mentem és körülbelül egy óráig sikáltam magam, de még így is éreztem érintését magamon. Csak azért álltam le a tusolással, mert anya rámszólt. Könnyes szemekkel nyitottam ajtót, hogy beengedhessem a fürdőbe.
- Yoongi, mi történt veled? - kérdezi aggódva. Gondolom sokkal rosszabbul festettem ki, mint ahogy azt gondoltam.
- She-semmi. - válaszoltam tömören könnyeimmel küszködve.
- Nem tudsz átverni Yoongi. - tette vállamra kezét.
- Ne érj hozzám! - kiáltottam elhúzódva tőle. - Ne-nem akarom...nem akarom...nem akarom!
- Yoongi... - szólított meg anyukám, de nem válaszoltam.
Az anyukám története szerint pánikrohamot kaptam, ki kellett hozzám hívni a mentőket, akik elszállítottak a kórházba, de annyira kezelhetetlen voltam, hogy egy altatóval ellátott inyekciót adtak be még a fürdőszoba közepén. A családom és még két ember segítségére volt szükség ahhoz, hogy lefoghassanak.
A kórházban töltött idő két nap volt, amit teljes csendben töltöttem. A szüleim nem tudták kihúzni belőlem, hogy mi is történt aznap velem, amig az edző bá nem keresett a házunknál. Szerencsére apukám nyitott ajtót neki, de pár szónál többet nem váltottak egymással. A vacsoránál apa megemlítette, hogy keresett az az ember engem, egyből sírva fakadtam és mindent elmondtam nekik.
Amire emlékszem az az, hogy egy ügyvéddel több órán keresztül beszélgettünk anyukámmal a történtekről, majd tárgyalás következett.
A suliból kimaradtam két évet a pszihológushoz jártam minden nap, hogy valamennyire csillapíthassuk a haptefóbiámat, illetve megtanulhassam kezelni a pánikrohamaimat is.
Iskolából iskolába jártam, mert nem tudtam igazodni az osztálytársaimhoz, illetve nagyon sok pánikroham tört rám.
De nem csak a pánikroham volt a jellemző rám, hanem a depresszió is, amiből sikeresen kigyógyultam, na meg küzdöttem az étvágytalansággal is. Az étvágytalanság még most is sokszor kínoz, ami meg is látszik rajtam, de az öltözködésemmel eltűntetem azt.
Egy egészséges és boldog fiúból, egy szomorú félholt sráccá váltam, aki nem is tudja miért él még ezen a földön.

Üdv mindenkinek!
Hosszú ideje nem publikáltam egy fejezetet sem és gondoltam itt az ideje újra nekilátni egy komolyabb könyvecskének.
És imé itt is van a legelső fejezet, amit már rég akartam publikálni.
De nem is szaporítom a szót...
Kedvet az olvasáshoz!