Érintés (Yoonmin ff)

3.

Park Jimin. Egy életre megjegyezem ezt a nevet, ahogy mosolygos arcát is. Annak ellenére, hogy egy évvel fiatalabb nálam olyan tökéletes külsővel rendelkezik. Még az írószert is lágyan fogja kezébe és gondolkodás közben ajkaihoz emeli és rá-ráharap a tárgyra.
Csak pár szót szólt hozzám, de én teljesen a hatása alá kerültem, mint azokban az amerikai filmekben a tinilány.
És most jön a képbe az, hogy homoszexuális vagyok. A szüleim tudják rólam, de még soha nem volt dolgom fiúval tekintve, hogy rendszeresen váltok sulit és egyik iskolában sem szereztem barátokat, legfőképpen szerelmet. Bár haptefóbiás vagyok, azért még szeretnék én is szerelmes lenni és a szerelmemmel lenni. Sokat álmodoztam arról, hogyan ismerkedem meg vele és miként avatom be keserű múltamba, ahogyan abba is, hogy a betegségem nem annyira egyszerű és velem sem lesz egyszerű, de ennek ellenére mégis velem marad és boldogan élünk, míg meg nem halunk. De mint már említettem ez csak álmodozás, az én álomvilágom.
A valóságban teljesen másképp van és már a legelső mondatkor elfordulnának tőlem esélyt sem adva nekem, erre mondják azt, hogy igazságtalan az élet. Mikor volt igazságos?
Észre sem veszem, ahogy eltelik az idő és az egész nap is. Összepakolva cuccom megvárva, hogy az osztálytársak lelépjenek utolsóként hagyom el a termet és csukom be magam után az ajtót. Kezeim zsebembe téve sétálok a járdán hazafele. Nem vagyok nagy tömegközlekedés párti és inkább teszek meg egy távot gyalog, mégha hosszú időbe is telik.
- Hey Yoongi! - kiállt valaki utánnam, mire ösztönösen megfordulok. Jimin volt az. Lábait sebesen szedte, hogy beérhessen engem és lihegve állt meg mellettem. - Menjünk együtt haza!
- Te is erre laksz? - mutatva a helyes irányba, amerre én megyek.
- Igen. - bólint mosolyogva a barna hajú, majd elindul. Követve példáját én is elindulok, de tartom kettőnk között a távolságot.
- Hogy hogy ilyenkor váltottál sulit? - kérdezi hirtelen.
- A másikban túl nagy probléma voltam. - feleltem sóhajtva.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, említettem a többieknek a haptefóbiát... - vakaróm tarkóm és válaszul egy bólintást kapok. - ...na mellé társul még a pánikroham is, amit elég nehezen tudok kezelni.
- Szívás. - húzza el száját.
- Már hozzászoktam. - legyintek kezemmel. - Sok időm volt, de ne is beszéljünk erről.
- Tényleg - jut eszébe valami Jimin-nek. - nem akarsz klubhoz csatlakozni?
- Nem. - rázom meg a fejem határozottan válaszolva.
- A tanulásra koncentrálsz? - kérdezi enyhén oldalra döntve fejét, annyira aranyos így az arca.
- Nem. - ismétlem meg magam.
- Akkor?
- Szimplán nem akarok egy klub tagja sem lenni. - vonom meg vállam. - Te tagja vagy valaminek?
- Voltam, de feloszlott. - válaszolja szomorúan, valahogy az én kedvem is vele együtt süllyedt a földig.
- Sajnálom. - mondom őszintén, bár nem sokat segítek vele.
- Köszi. - mosolyodik el halványan, majd a sarkon megáll. - Én erre megyek tovább.
- Én meg arra. - mutatok a helyes irányba. - Holnap találkozunk!
- Akkor holnap! - int egyet kezével, majd befordul és a számára helyes irányba indul el.
Hazaérve ledobom táskám és lerúgom cipőm lábamról, fárasztó volt a mai nap, de egy pozitívum mégis akad benne. Jimin. Valahogy megfogott a személyisége és a belsőmben érzem azt, hogy jobban meg kellene ismernem a fiút.
A fürdőszobába sétálva leveszem utcai viseletemet és a tus alá állva lemosom magamról a mai nap piszkát. Suli után nem nagyon lépek ki a házból vagy a szobámból, utóbbiból csak akkor ha vacsorázni kell. Köntösömet magamra kapom a tusolás végeztével és szobámba sétálok át. Szekrényem előtt megállva kiveszem szokásos melegítőm és fekete pólómat. Az említett ruhadarabok alá felkapok egy tiszta boxert és már mehet is az egész napos punnyadás.
- Hazajöttem! - hallom meg anya hangját képregényolvasás közben, mire félrerakom a vékony magazint és kiképek szobám védelmező falai közül. Most jön a szokásos "milyen volt az első napod?" beszélgetés.
- Szia. - köszönök.
- Na milyen volt? - kérdezi a pultra rakva két megpakolt szatyrot, vásárolni volt.
- Nem volt vészes. - felelem őszintén.
- Az osztálytársaid milyenek? - kérdezi kipakolva a szatyrok tartalmát.
- Átlagosak. - válaszolom szűkszavúan elvéve a zöldségeket, amiket a helyükre rakok.
- Tanárok?
- Unalmasak. - forgatom meg szemeimet bepakolva a hűtőbe a tejet.
- Barátok vannak? - kérdezi reményteli hanggal.
- Inkább mondanám ismerősnek, mint barátnak. - felelem kis gondolkodás után.
- Kezdésnek az is jó. - bólogat. - Kiszemelt van?
- Van. - motyogom alig halhatóan, de anya egyből meghallja.
- És aranyos? Beszéltél vele? Kedves volt veled?
- Nyugi! - állítom le anyukámat. - Aranyos srác, beszéltem vele, mert a padtársam és kedves volt. Vele jöttem haza...
- Tényleg? - látom meg anya szemében a csillogást, bólintottam. - Tudod a nevét?
- Hogyne tudnám... - forgatom meg szemeimet. - Illik hozzá.
- Elárulod?
- Nem. - válaszolom, mire egy rosszaló pillantást kapok. - Nem fogom, hiszen úgy sem lesz belőle semmi!
- Hogy te mennyire negatív vagy! - fújtat csípőre tett kezekkel. - Tanulás volt?
- Nem. - felelem.
- Akkor nyomás tanulni! - mutat a szobam irányába. Sóhajtva veszem el táskám és megyek tanulni. Tanulás helyett a füzet margóját pirkálom tele vonalakkal. Sose voltam az a tanulós gyerek és nem ebben az évben fogom bepótolni a tuti.

***

Vacsora után egyből az ágyba feküdtem a pizsomámba, ami egy sima fehér pólóból áll és a boxeremből. Telefonomat kíváncsiságból veszem kezembe, hogy megnézzem mit közölnek a sűrűn poszoltó ismerőseim. Nem hazudok, amikor észreveszem, hogy az osztályomból hatan kérnek fel, hogy legyek a "barátjuk" úgy, hogy nem is beszéltünk, illetve egy személyen megakadt a tekintetem. Jimin profilja volt és az idő, amikor felkért a reggeli órakat jelezte. Akkor ezért volt a kezében a telefonja a szünetben. Gondolkodás nélkül fogadtam el a felkérést, majd a többi osztálytársamat is, hogy ne legyek bunkó velük. Pár képet és posztot megnéztem, majd már raktam volna el a telefonomat, ha nem jelezte volna az üzenetet.

Jimin Park: köszi, hogy elfogadtad a felkérést!

Csak ennyit írt, de lelki szemeim előtt láttam, hogy mosolyog. Akaratlanul is egy halvány mosolyféleséget engedtem meg és írni kezdtem.

Yoongi Min: nem kell köszönni...

Mikor elküldtem homlokomra csaptam. Biztos azt fogja gondolni, hogy bunkó vagyok. Bár ne írtam volna vissza neki.

Jimin Park: azért én megteszem... jó éjszakát Yoongi!

Döbbenten néztem a képernyőt. Nem oktatott ki, sőt egy goromba megjegyzésem sem volt.

Yoongi Min: jó éjszakát!

Olvasottá vált, de már nem írt vissza Jimin. Gondolom már a legszívesebben aludna, ahogy én is. Az éjjeliszekrényemre rakom le telefonomat és magamra húzóm takaróm. Fejem alá teszem kezeimet és pár percig a plafont bámulom a mai napot elemezve. Kétségtelen, hogy eddig ez a sulisnap volt a kedvencem a négy év alatt.