Érintés (Yoonmin ff)

7.

Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem Jimin szobájába. Csak annyi dereng, hogy Jimin átkarolja a vállamat és elkezdünk sétálni, majd hozzá érkezünk meg. Egy világosbarna kanapéra ültetett le, majd elvonult a konyhába.
- Itt is vagyok. - jelent meg Jimin két csészével a kezében. - Nem tudtam, hogy hogy szereted, ezért úgy csináltam meg ahogy az enyémet.
Lerakta elém a csészét, amit szánt nekem, a tartalma gőzölgő teát rejtett. Felemelve a csészét belekortyolok a meleg folyadékba, kicsit édes nekem de nagyon finom.
- Köszönöm. - mondom alig halhatóan és lerakom a csészét. - De miért hoztál ide?
- Abban a pillanatban ezt láttam helyesnek. - válaszolja. - Bocsánat, hogy úgy beszéltem veled, nem volt szándékos.
- Nincs semmi baj. - mondom. - Csak sose szeretek arról beszélni, ami történt velem.
- Annyira rossz? - kérdezi.
- Annál is rosszabb. - válaszolom.
- Elmeséled? - teszi fel a kérdést. Eddig csak a szüleim tudják és az orvosom, most neki is el kellene mesélnem?
- Nem... - rázom meg a fejem. - Nem tudnám.
- De miért?
- Nem tudom...- rázom meg ismét a fejem. - sosem álltam készen arra, hogy elmondjam bárkinek.
- Más is tudja?
- A családom és az orvosom. - válaszolom. - Nekik muszájból mondtam el. Ha lehetőségem van, akkor senkinek sem mondom el.
- Akkor, hogy akarod túltenni magad rajta? - teszi fel a jogos kérdést. Újra belekortyolok a teámba.
- Jimin, ez nehéz nekem...
- Ha annyira nehéz neked, akkor miért nem engeded közel magadhoz az embereket, csak segítenének neked! - hadarja el és itt szakad nálam el a cérna.
- Ha annyira kiváncsi vagy, akkor elmondom! - vágom rá azonnal és hirtelen felindulásból elmondok mindent, ami velem történt.
Az életem egy részéről való mesélés felzaklatott és alig lehetett kivenni a szavaimat, annyira zokogtam, de sikerült.
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - mondja suttogva Jimin, mikor sikerült lenyugodnom.
- Jimin megkérhetlek, hogy ne mond el senkinek? - kérdezem félve.
- Nem fogom. - válaszolja azonnal.
- Még megkérhetlek valamire? - kérdezem szemeibe nézve, egy bólintással válaszol. - Segíts nekem...
Lehajtott fejem miatt nem láthattam, hogy miként reagálhat Jimin, de két karja körém fonódott.
- Meg foglak védeni. - suttogja, én csak jobban belebújok ölelésébe. Valamiért biztonságba érzem magam vele...

***

Jimin este hazakísért egy darabig. Jól esett, hogy van valaki akivel megoszthatom a történteket. Másnap reggel, mikor kiléptem a bejárati ajtón nem számítottam rá, hogy Jimin a kapuban fog várni.
- Jó reggelt Yoongi! - köszöm vidáman a korai idő ellenére, egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Neked is Jimin! - köszönök, majd lesietek a lépcsőn.
- Yoongi, ha nem akarsz elkésni, akkor szállj...- zörögtetett anya a kulccsal, de mikor meglátott Jimin társaságában megakadt.
- Ha nem baj, akkor gyalog megyek. - mondom még mindig mosolyogva.
- Rendben. - bólint, mint aki nem hisz a szemének.
- Szia! - köszönök el és Jimin-nek a fejemmel intek, hogy induljunk. Elhagyva a házunkat kitör belőlem a nevetés, amit Jimin mosolyogva figyel.
- Még nem láttam ilyennek anyát! - mondom boldogan Jimin-re nézve.
- Mint aki ledöbbent. - egészít ki Jimin.
- Mert ledöbbent. - mondom határozottan. - Amióta újra iskolába járok, még egy barátom sem volt, aki eljött volna hozzánk.
- Erről is mesélned kell.
- Fogok is. - mondom határozottan. - Bármire vagy kíváncsi én elmondom, csak türelmes kell legyél.
- A tegnapiak után több türelmem lesz...
Jókedvűen mentünk be a suliba és ez a jókedv megmaradt egész nap. Jimin feltűnően sokat segített, hogy ne érjenek hozzám az emberek még véletlenül se, még ő maga is kerülte az érintkezést velem. Még nem beszéltem erről vele, de egyenlőre még magamban is tisztázni szeretném a vele való érintkezés lehetőségét. Na meg tanácsot is szeretnék kéri a jó öreg doktoromtól.

***

A héten sikerült meglátogatnom a pszihológusomat, aki azt tanácsolta, hogy kezdjem kicsiben, ha mindenképpen szeretném. Megfogadva a tanácsát hagytam el az irodáját és a rám várakozó anyám mellé beszálltam az autóba.
- Na, mit mondott? - kérdezi mosolyogva.
- Semmi különöset. - válaszolom. Neki még nem sikerült beszélni a tervemről, mert félek elbizza magát. De beszámolok neki, csak érjek el eredményt is ez ügyben.
- Kicsit aggódom, hogy rendesen beszélsz-e vele...
- Mindent elmondok neki. - felelem őszintén. - De vannak olyan esetek, amiket veled nem szívesen osztok meg!
- Tudom Yoongi - sóhajtja. - Kiteszlek otthon és elmegyek vásárolni, szeretnél valamit?
- Csak csokit. - válaszolom.
Anya, ahogy mondta kirakott a házunk előtt és elment bevásárolni. Régebb vele tartottam, imádtam a bevásárlókocsit tologatni magam előtt vagy egy üres soron kicsit nekifutni és felpattani a guruló szerkezetre. Lehet egyszer elkísérem és megprobálom a számomra lehetetlent is.
A szobámba sétáltam. Apa, mint mindig késő estig dolgozik, de legalább hétvégén itthon van. Az ágyamra ülve végignézek a falaimon. Poszterek és városok képei lógnak rajta, azoké ahova egyszer szeretnék elmenni. Sóhajtva állok fel és veszem kézbe Los Angeles-ről a képet. Végigsimitok a fakereten, lehunyom szemeimet és elképzelem, ahogy a nagy város utcáit barangolom be az égbe nyúló felhőkarcolok között. Az elképzelt embertömeg megrémiszt, kezemből kiesik a kép. Az üveg összetörik, amint földet ér, pár lépést hátrálok megrázva a fejem.
Fel kell hívnom...
Gyorsan pörgetem végig a nevét keresve, rákattintva már hívom is.
- Tessék? - szól bele lágy hangon a saját készülékébe.
- Segíts! - kétségbeejtő hangon ejtem ki ezt az egy szót.
- Hol vagy? - kérdezi azonnal.
- Itthon. - válaszolom, hallom ahogy motoszkálni kezd, majd egy ajtócsapódást, kilépett az otthonából.
- Mond a címed és ott vagyok öt percen belül. - utasít, gyorsan elmondom, de a helyett, hogy megszakítaná a hívást vonalban marad.
- Az ajtó nyitva van. - mondom remegő hanggal a sarokban ülve. Mikor kerültem én ide?
Hallom, ahogy a bejáratiajtó csapódik mögötte, felállok és kisietek a szobámból. Meglátva őt a nappaliba azonnal felé rohanok és szorosan ölelem meg, kezemből már rég kiesett a telefon. Karjait derekam köré fonja és szorít magához.
- Itt vagyok. - simít fejemre. - Nem lesz semmi baj.
- Úgy félek - hangom, mintha egy beföttesüvegben lenne.
- Nincs mitől - mondja lágy hangon. - megvédelek.
Háromnegyed óra kellett, mire eltudtam mondani mitől is ijedtem meg. A legtöbb ember kinevetett volna, de ő nem tette.
- Ugye nem sérültél meg? - kérdezi aggodóan.
- Nem. - rázom meg a fejem. - De nem hinném, hogy félelem nélkül rátudnék nézni arra a képre.
- Akkor feltakarítom helyetted - áll fel mellőlem. - megmutatnád, hogy hol van?
Egy apró bólintás után bevezettem a szobámba, már útközben elvettem a seprűt és a szemétlapátot.
- Ez elég szép kép! - emeli fel a szilánkok közül.
- Az. - bólintok. Jimin a képkeretet megfordítva kiveszi a képet belőle és összetűrve elrakja a zsebébe.
- Hogy ne bántson meg. - mondja mosolyogva, majd a kezembe nyomja a keretet és a seprűt elvéve tőlem feltakarítja a szilánkokat.