Érintés (Yoonmin ff)

2.

Yoongi szemszöge

Egy újabb iskola felé tartottunk anyukámmal, ez lesz a nyolcadik iskola a két év során, amióta újra közösségbe járhatok.
Szomorú sóhajt engedek ki ajkaim közül tudva, hogy itt sem fogom megállni a helyem, ahogy az ezelőtti iskolákban sem.
- Anya nem volna egyszerűbb magántanulónak lennem? - kérdezem már sokadszorra az elmúlt évek alatt.
- Téged ismerve még a tanárt sem engednéd be a házba és tudod jól, hogy mi a véleményem rólunk. - válaszolja, mire megforgatom szemeimet. Már több vita is keletkezett közöttünk a magántanár kérdésében, egyszer én voltam az, aki ellenkezett, máskor pedig anya volt az, ki nem támogatta az ötletet. Apa volt az a személy, aki azt mondta, hogy újra próbalkozzunk meg a suliba járással.
Anya az autóval az iskolához nem messze állt meg, kiszálltam a járműből és megvártam őt. A jobb oldalán haladtam az iskola épülete felé, még a délelőtti órákban. Sehol sem volt egy személy a folyóson, mert jelenleg is zajlottak az órák.
Az igazgatói iroda előtt álltunk anyával, jobban mondva én a háta mögött, még mindig bizonytalan.
- Nem lesz semmi baj! - mosolyog rám anya a válla felett, majd bekopog a fehér ajtón. A behívó szó után nyomja le a kilincset és engedjük be magunkat az irodába, ahol az igazgatón kívül még két személy tartózkodik.
- Jó napot! - üdvözöl minket a negyvenes éveiben járó nő, ezek szerint ő lesz az igazgató.
- Üdvözlöm! - mosolyog anya. - Min SoRa vagyok, ő itt a fiam Yoongi.
- Jó napot! - mondom alig halhatóan biccentve fejemmel.
- Kérem foglaljanak helyet! - mutat az asztal előtti székekre. Megvárom, hogy anya helyet foglaljon, majd én is leülök, de nem dőlök hátra és kezeimet is hosszúujjú pólóm ujjaiba rejtem.
- Mind tudja szeretném, ha a fiam ebbe az iskolába járna. - kezdi anya a közepébe vágva.
- Igen és ennek semmi akadálya nincs, de miért is szeretet volna velem beszélgetni? - teszi fel a kérdést a nő.
- Mert Yoongi különleges. - válaszolja anya, minden igazgatónak ezt mondta az elmúlt évek során, de mindketten tudjuk, hogy nem különleges vagyok, hanem beteg.
- Ne köntörfalazzunk, beteg vagyok. - mondom őszintén beleszólva a két nő beszélgetésébe.
- Ezt hogy érted? - kérdezi az igazgató rám szegezve tekintetét.
- Tudja mit is jelent a haptefóbia? - vonom kérdőre a nőt, aki megrázza a fejét. - A megérintéstől való félelem, ezzel a betegséggel küzdök.
- Ha jól értelmezem, akkor ha hozzád érnék, akkor... - emeli fel kezét, hogy felém nyúlhajjon, de én egyből hátra húzódom.
- Elhúzódom vagy rosszabb esetben pánikrohamom lesz. - egészítem ki a mondatát.
- És tudod kezelni? - teszi fel a számára legfontosabb kérdést.
- Legtöbbször igen, de vannak rosszabb esetek is. - hajtom le a fejem, majd újra felnézek a nőre. - De ha elkerülöm az érintkezést, akkor nem lesz semmi baj.
- És azt, hogy szeretnéd?
- Van felmentésem testnevelésből - anya odanyújtja az iratot. - illetve a tanári kar értesülést kell szerezzen a betegségemről.
- A többi pedig rajtad múlik? Vagy nincs igazam? - kérdez, folyamatosan jegyzetelve.
- Igen. - válaszolok határozottan.
- Rendben. - bólogat. - Ha nincs ellenedre, akkor anyukáddal is váltanék pár szót, addig az egyik koléganőm körbevezet téged.
Szó nélkül bólintottam és az egyik titkárnő mosolyogva hívott maga után és mutatta be az iskola különböző részeit, mint az étkezdét, az osztályokat, a könyvtárat és hasonló unalmas dolgokat.
- Meg kérdezhetem, hogy hányadikos leszel? - kérdezi a titkárnő.
- Tizenegy. - válaszolom szükszavúan.
Sose szerettem idegenekkel beszélgetni, főleg ha kettesben vagyok velük, de ez most más helyzet.
Anyához olyan fél óra múlva mentünk vissza, aki már rég megbeszélte a dolgokat az igazgatóval.
- Mikor kezdek? - kérdeztem egy sóhajjal a kocsi felé haladva.
- Jövőhéten. - válaszolja anya. - Próbálj meg beilleszkedni az osztalyodba, rendben?
- Jó. - forgatom meg a szemeimet. Mindig megígérem, de sose tartom be, mert kikészítenek az osztálytársak és utánba járhatok jóval többet az orvosomhoz.

***

A következő héten gyomorgörccsel indultam iskolába...vagyis vittek iskolába. Szemem lehunyva utaztam az anyósülésen rendezve feltörni készülő pánikom. Az első nap a legrosszabb számomra, utánna pedig a többi, amíg megszokják, hogy én vagyok az új gyerek és nem érdeklődnek irántam, majd teljesen elfelejtenek vagy legrosszabb esetben piszkálni kezdenek. Ezért is utálom annyira a sulit, mert ítélkeznek egymás felett. Kinek milyen a cipője vagy a hajszíne. Nem mindegy a lényeg azon van, hogy bejár és tanul.
- Yoongi itt vagyunk. - áll meg anya az autóval a bejárat előtt. A diákok csak úgy özönlenek az épület felé. A rettegés fog el, hogy esetleg valaki hozzámér véletlenül is.
- Vigyázz magadra. - köszön el anya, ez volt a végszó, innen már egyedül vagyok. Ahogy kinyitottam az autó ajtaját, hogy kiszállhassak lábaim folyamatos remegésbe kezdtek. Normális reakció, mint mindig ha egyedül vagyok. Anya az autóval elhajtott, én pedig ott álltam a kapu előtt. Úgy éreztem magam, mint egy törpe a hatalmas épület előtt és mintha csak tovább nyúlnának az ég felé. Az iskola csengője zavart meg és ösztönzött arra, hogy elinduljak. Táskámon egyet rántva indultam be az épületbe és próbáltam felidézni, hogy hol is van az osztály ahová én járni fogok.
Az osztály megtalálásakor egyből belefutottam a tanárba, aki az első órát tartani fogja és vele együtt léptem be a terembe.
- Ő itt az új osztálytársatok. - mutat be a tanár és innentől én kapom a szó jogát.
- Sziasztok Min Yoongi vagyok. - mutatkozom be ennyivel. - Hova ülhetek? - fordulok a tanár felé.
- Ott van egy üres hely. - mutat egy fiú melletti helyre az ablak mellett. Szuper lesz egy padtársam is. Vigyázva, hogy senkinek a cuccához ne érjek hozzá sétálok a helyemre. A széket hangtalanul húzom ki és ülök le rá, majd előveszem felszerelésem és úgy teszek, mintha figyelnék.
Aztán, amint a csengő újra megszólal az osztály nagy része a padhoz tódul. Ösztönösem hátrálok a székkel együtt, zsebemből elővéve egy törlőkendőt.
Fejem egy kicsit emelem fel, hogy láthassam osztálytársaim arckifejezését.
- Miért törlöd meg a kezed? - kérdezi egy szőkésbarnás hajú lány.
- Félsz a baciktól? - jött egy másik kérdés.
- Nem. - válaszolok halkan. - Beteg vagyok.
- Milyen betegséged van? - kérdezi egy harmadik személy.
- Haptefóbia. - válaszolom, de csak értetlen tekinteteket kapok. - Hosszú lenne, nézzetek utánna.
Ennyivel le is rendeztem az egészet és kifelé bámultam az ablakon, míg el nem oszlott a tömeg a padnál és nyugodtan visszamehettem eredeti helyemre.
A mellettem ülő fiú egyáltalán nem reagált a hirtelen jött tömegre és csak a telefonját nézte. Világosbarna haja a szemébe lógott és csak az orrától lefelé láthattam arcát. Szája tökéletesen illet arcformájához, ahogy pici orra is. Mintha megérezte volna, hogy nézem rámkapta tekintetét, rálátásom lett szép barna szemeire, amik kíváncsiságot tükröztek.
- Bocsi. - rakta el telefonját a zsebébe. - Park Jimin vagyok örülök, hogy nem egyedül kell végigszenvednem az órákat Yoongi.