Érintés (Yoonmin ff)

8.

Jimin segítségével jobb lett a közérzetem. Egy halvány mosollyal a szilánkokat a szemetesbe dobtam. Lehet hogy a többi képpel is ezt kéne csináljam?
- Yoongi, hova rakjam a seprűt? - kérdezi Jimin mögülem.
- Add csak, helyrerakom. - nyújtom felé a kezem. Átadja, majd egy egyszerű mozdulattal az ajtó mepletti kis résbe rakom, ahol mindig is volt.
Vállaimon keresztül csúsztatja kezeit melkasomhoz és szorít magához. Meglepődve állok le egy a mozgással.
- Ji-Jimin? - szólítom meg az engem ölelő fiút.
- Csak maradjunk így egy kicsikét. - suttogja.
Érdekes módon sokkal nyugodtabb vagyok, mint az szokott lenni. Eddig már rég a padlón lennék és összegörnyedve sírnék.
Többet jelent nekem, mint azt gondolnám? Igaz, hogy tetszik a külseje, meg a modora és ahogy hozzám áll, nem tesz külömbséget, de mégis gyengédebb és hihetetlenül kedves velem. Azt hiszem kezdek beleszeretni...
Kezei elengednek, máris hiányérzetem van. Megfordulok, Jimin arcán pír jelent meg és szinte biztos vagyok benne, hogy az enyém sem fest másként.
- Sajnálom. - mondja fejét leszegve. - Csak közel akartalak tudni magamhoz.
- Semmi baj. - felkapja fejét és rámnéz. - Lehetne, hogy többször...tudod...
- Többször öleljelek meg? - kérdezi, mire bólintok. - De ez jó lesz neked?
- Igen. - bólintok. Furcsa lenne, ha most a tervemmel jönnék? Biztosan.
- Akkor...- nyújtja ki felém karjait. Nevetve bújok ölelésébe újra. Túl nyálas vagyok, de nem számít ameddig a szüleim és más nem látja. Csak Jimin fogja ismerni ezt az oldalam.

***

Amint anya hazaérkezett Jimin is hazament, hiszen a tanulás kellős közepén hívtam át magamhoz.
- Ő nem a múltkori fiú volt? - kérdezi anya az ajtó felé mutatva, mire bólintok. - És...hogy hívják?
- Jimin. - válaszolom rá sem nézve és kiveszem a zöldségeket a szatyorból. Képzeletben fejbecsaptam magam...
- Csak nem ő a kiszemelted? - kérdezi mosolyogva, érzem ahogy arcom egyre melegebb lesz és zavaromba jobban belebújok a szatyorba. - Ezek szerint igen.
- Anya! - nézek rá felháborodva.
- Ebben már biztos vagyok. - vigyorodik el. - És miért ment haza?
- Mert tanulnia kell. - válaszolom halkan. - Rosszkor hívtam át.
- Mi történt? - kérdezi kissé aggodóan.
- Bepánikoltam. - válaszolom.
- És miért nem hívtál engem? - kérdezi meglepődve.
- Mert vásároltál és ki tudja, mikor szabadultál volna el onnan. - válaszolom. - Jimin öt perc alatt itt volt és segítet megnyugodnom.
- És honnan tudja, hogy mit kell csinálnia? - emeli meg egyik szemöldökét. Egy sóhajt elengedve beszámoltam neki mindenről. Kezdve a suliban történtektől a mai napig. Nem mertem ránézni féltem, hogy mit fogok látni az arcán.
- Yoongi - szólal meg végül. - Büszke vagyok rád!
Rákapom tekintetem, szemeiben a könny csillog, de tartja magát miattam.
- Végre van valaki, akinek megnyíltál rajtunk kívül - morzsol el egy könnycseppet. - és a bizalmadba fogadtad.
Annyira örülök, hogy ismét azt mondta rám, hogy büszke rám. Gondolkodás nélkül szorítom magamhoz anyukám vekony testét, először megrökönyödik, majd viszonozza az ölelésem. Jó szorosan ölel magához és mikor elválok tőle az arcán végighúzódó nedvességet letörli felsője újjával. Rég volt, hogy magamtól öleltem volna meg és bevallom hiányzik az érzés. Vele is fogok ezen dolgozni.

***

Pontosan két hét telt el az első ölelések óta, mind Jimin-nel, mind anyukámmal. Anyát a legváratlanabb helyzetekben lepem meg egy-egy öleléssel, amit sokszor nevetve, de könnyes arccal fogad. Jimin-nel más a helyzet...vele minden pillanatban ölelkeznék, ha lenne rá lehetőségem és azt hiszem egyre jobban beleszeretek. Probálok vele a legtermészetesebben viselkedni, hogy ne vegyen észre semmit, de sokszor feletkezek meg arról, hogy őt nézem és olyankor kérdőn néz rám.
- Te, Yoongi hyung! - szólít meg Taehyung az egyik szünetben, Jimin a büfébe ment vizet venni magának. - Mostanában többet lógtok Jimin-nel igaz?
- Igen. - bólintok. - Jó barátok lettünk.
- Ugyan hyung, - mosolyodik el és közelebb hajol hozzám. - tudom, hogy tetszik Jiminie.
- Ezt honnan veszed? - kérdezem azonnal elárulva magam. Arcán megjelenik szokásos tégla mosolya, amivel sokszor találkozok.
- Most árultad el magad! - válaszolja. - De tévedsz, ha azt hiszed át tudsz verni. A tetteid világítanak rá az igazságra.
- Taehyung, most igazán megleptél. - tátom el számat.
- Egy kérdésem van - néz szemeimbe és halkabbra fogja. - Elakarod neki mondani?
- Még nem. - rázom meg a fejem. - Túl sok minden történt az elmúlt időben és meg kell emésztenem.
- De ne emészd magad rajta sokáig. - húzódik el. - Jimin-t könnyen lecsaphatják a kezedről.
- Ezt hogy érted? - kérdezem oldalra döntött fejjel.
- Nem akarlak megbántani hyung, de Jimin elég népszerű a lányok és fiúk körében. - válaszol kérdésemre és úgy érzem, mintha egy kést forgattak volna meg bennem. Tisztában voltam ezzel a ténnyel, de valahogy nem akartam tudomást venni róla és most Taehyung felnyitotta a szemem.
Ki kell szellőztetnem a fejem, Tae szavai viszhangoznak bennem. Az ajtóban sikeresen nekimegyek az éppen akkor visszatérő Jimin-nek. Arcára pillantok és a kíváncsiságot látva rajta, félrelököm és szipogva szaladok el a folyósó végére, ahol a maradék két emeletre vezető lépcsőkön felszaladok, egyenesen a tetőtérre. Lihegve támaszkodom meg a térdeimen, majd miután kifújtam magam pár lépést előre megteszek és körbenézve leülök egy számomra szimpatikus helyre.
Az idő csak úgy telik és a zsebemben rezgőre állított telefonom jelez, hogy üzenetem jött. Tudom kitől érkezett, de nem nézem meg, most tőle szeretnék megszabadulni egy kicsit és egyedül lenni.
Fejem felhúzott térdeimre hajtom, karommal körülölelem lábaimat. Zsebemben folyamatosan rezeg a készülék, de nem törődöm vele.
Miért kellett Taehyung ezeket kimondanod?
Miért nem hagytad, hogy magaménak tudhassam őt még egy kicsit?
A szemszűkítős mosolyát, amivel megajándékoz minden reggel vagy a ragyogó tekintetét, amikor érdeklődöm valami iránt, amit ő csinál.
A kellemes virág illatát, amit minden ölelésénél érzek és mélyen magamba szívok, hogy az orromban érezhessem a nap végéig.
Lágy hangját hallhassam és belekapaszkodhassak, akár hányszor meghallom nevetését vagy csak kedves szavait.
Ölelését, ami egyszerre nyugtat meg és erőt ad, hogy túlélhessem a napokat.

Park Jimin, én reménytelenül belédszerettem!