EROTIPIA

10. Fejezet - Maja

Lehet, hogy tényleg terhes vagyok, csak valami rendellenes módon? Meg fogok őrülni holnapig! Ráadásul a délelőttre gondolni sem merek. Egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni. Ez már a negyedik találkozóm lesz a Könyvek Követével, de most először Ric nélkül. Élénken él bennem a második alkalom, ami két héttel az első után történt. Még mindig érzem a saját félelmem szagát, és azt a reményvesztettséget, amit Alek távozása okozott. De szerencsére akkor finomabbak voltak velem, legalábbis egy fokkal. Két napig nem tudtam fájdalommentesen ülni, úgy összecsapkodták a fenekemet. Inkább kívül fájjon, mint belül. Fele olyan rossz sincs. A harmadik alkalomra is tisztán emlékszem, mert akkor meg Baron mellett ébredtem, és nem engedett el dolgozni, amíg a magáévá nem tett. Nem haragudhatok rá, ő csak biztonságban akart tudni, hogy másoktól megkíméljen. Nekem pedig teljesen kiment a fejemből az a találkozó. Akkor beleültettek Ric ölébe és széttárt lábbal hozzákötöztek, míg a Követ kielégítette magát felettünk, a szám közreműködésével. Szerencsére többször nem ismétlődött meg, ami első alkalommal történt, de azóta is rettegek, hogy eddig talán csak szerencsém volt. Még egyetlen hónap, és Ric elhúzza a belét, remélhetőleg soha többé nem találkozunk. És ha jól számolom, a holnapi lesz az utolsó alkalom, hogy az a másik vadállat kihasználhat. Csak még egyszer kell kibírnom, és annyi. Utána én fogok dirigálni másoknak. Sokszor megfordul a fejemben, hogy vajon ki legyen majd az asszisztensem? De végül is mindegy, tekintve, hogy mindenki utál az emeleten. Az is megfordult a fejemben, hogy talán elfogadom Samanta ajánlatát és egyből ugrom a 92.-re. De egy egész emeletet irányítani nagyon nagy lehetőség. Több eséllyel pályázhatok egy kisebb filozófiai körbe. Előnyt élveznék egy sima alkalmazottal szemben, még akkor is, ha a legfelsőbb szinten dolgozik. Na, jó, akkor talán nem, de még évekbe telne, mire megmászhatom ezt a Minisztériumot, és addigra mehetnék is új városba. Bárhonnan nézem, előnyösebb lenne maradni. Feltéve, hogy nincs valami halálos kórom, vagy a legrosszabbat feltételezve az Anyák Szigetén kötök ki. Cseppet sem tartom olyan jó helynek. Léda mázlista, Kent sokat lehet vele, de amikor nincs ott, állandóan idegenek vizsgálgatják, hogy minden rendben alakulhasson egy új utód világra jöveteléhez. Úgy tűnik, a társadalomnak kétségbeesetten szüksége van minden egyes új egyedre. Idén szigorítottak is a szabályokon. Mivel mindjárt itt a tél, ilyenkor takaróba bugyolálva tartjuk magunkat melegen. De most már a takarót minden zárt helyiségben le kell vennünk, és e télen már az utcán sem takarhatja a homlokot, akárhogy szakad is a hó. Egyetlen esélyt sem hagynak elvesztegetni a gyermeknemzésre. Igazság szerint bármire is gondolok, mostanság mindig ugyanoda lyukadok ki. Ha állapotos is lennék, vajon ki lenne az apa? Akarnám, hogy tudjon a gyerekről? Vagy egyedül nevelném? Bárki lehet, csak ne Ric legyen, jaj, csak ne ő! Inkább hasba szúrnám magam. Viszont, ha mástól lenne, már akkor sem akarnám az egészet. Rajtam ne kísérletezgessenek! Lédán se! Bánom, hogy megismerkedett Kenttel, nem volt annyira előnyös üzlet a számára. Alig várom, hogy beszélhessek vele. Ami engem illet, holnap úgyis minden ki fog derülni. Mi ez a hideg? Talán itt az ideje fűteni. A fal még ebben a félhomályban is vakítóan fehér mindenütt. A központi terminálhoz mentem a konyhába, elindítottam a fűtésrendszert, vagyis innentől a ház gondoskodik a melegről. Én döntöm el, hogy az energiafelhasználást fényre, vagy fűtésre milyen arányban használom fel. Ha már úgyis itt vagyok, rácsatlakoztam a ház „idegrendszerére", és újraelemeztem az adataimat. Mindent, ami az elmúlt időszakban történt. Mire végeztem, mintha jobban ismerném önmagam. De nem tetszik, amit látok. Kezdek meglehetősen félni. Minden jel egy dologra vezethető vissza. Milyen betegség van, ami azonos tüneteket produkál a terhességgel? Bementem a hálóba és levetkőztem. Egész alakos tükröm elé álltam, és vizsgálgattam magam szemből, oldalról, hátulról. Mintha már nem lenne olyan szép íve a derekamnak. Alaktalanabb lettem. Talán többet eszek? Hm, meglehet. Hm, és talán a stressz az oka az evésnek. A stressznek meg a depresszió. Rejtély megoldva. Van még egy rakás időm, talán átugrom Kitty-hez. Amíg a bátyja vakációzott, közelebb kerültem hozzá. Próbáltam vigyázni rá, valamelyest szemmel tartani, hogy ne keveredjen bajba. Visszaöltöztem és tekintettel a két ház közötti távolságra, a takarómat nem vittem magammal. Helyette a félretett csokoládéadagomból készíttettem két pohár forró csokit. Az édesség luxus. Csak ritkán kapunk, általában amikor az AP szerint alacsony a szerotonin szintünk, olyankor egy óra múlva már az ajtó előtt is van egy-két kocka. Annyira automatizált minden, hogy a Rendszer előbb tud rólam bármit, mint én magamról. De a legszebb az egészben, hogy sosincs fennakadás. A folyamatok tökéletesen hibamentesen zajlanak, minden hihetetlenül makulátlan és szervezett. Ha magamról kellene gondoskodnom - mint a külvárosiaknak -, az valószínűleg nem töltene el örömmel. Már hozzászoktam ehhez a kiszolgáláshoz, megkönnyíti az életet. Felkaptam az italokat és elindultam. A Nap már lement, de a Hold még egy ideig nem fog látszani a felhőktől. Ilyenkor az utcán sétálva felvillannak haladásom nyomán a lámpák. Előre-hátulra két méterig látok el a segítségükkel, ahogy pedig kilépek a körzetükből, kialszanak. Takarékosság mindenben. Ez lehetne a mottó. Igazán hideg van, csak a tenyeremben szállított ital miatt nem vacogok. A környék nyugodt és fekete, de jobbra nézve, a városközpont irányába, fel tudom idézni a gyönyörű nappali kilátást. Most a domb lentebbi utcáiban látok néhány fel-felvillanó lámpát, ahogy valakik járnak-kelnek. Ez az utca feljebb van az enyémnél, vagyis kevesebben lakják. Valahányszor valaki más városba költözik, felszabadul a háza, és először mindig a lenti utcákat töltik fel az újonnan érkezőkkel. Így nem véletlen, hogy ebben az utcában már kevesebben laknak, ezáltal a mozgás is kevesebb. De így legalább megfigyelhető, hogy melyik évjáratban volt több 20 és 30 év közötti ember. (Az is megfigyelhető, hogy egyre kevesebben jönnek.) Tudtommal, ilyenkor újra előveszik az adott év adatait, életkörülményeket elemezgetnek, és összeelegyítik a jelennel. Gyakran történnek változások a táplálkozásban, a kertgondozásban, néha az öltözködésben, mint most is a pokróccal. Csak apró dolgok, sokukról nincs is tudomásunk, mert minden az AP-n keresztül történik. Sok pozitívuma van a Rendszernek, például, hogy ennyire gördülékeny. De azért sok kérdést is felvet, amire remélem idővel választ kaphatok. Ez a ház kívülről semmiben sem különbözik a többitől. Barátnőm nem nyitott ajtót azonnal, picit megváratott. Úgy tűnik, hogy nem jókor jöttem, mert tekintete haragos, de utat enged nekem. Belépve látom, hogy Atlas toporogva áll a konyhai részben és most engem néz bosszúsan. Mibe csöppentem?
- Szia, Maja!
- Sziasztok! Hoztam forró csokit! – magasabbra emeltem a poharakat, szemléltetve őket. Úgy döntöttem, hogy a magamnak szántat is inkább nekik adom, hátha oldja majd a kézzel is tapintható feszültséget. Belenyomtam a kezükbe és kérdően néztem egyikükről-másikukra.
- Ha rosszkor jöttem, szívesen elmegyek!
- Ne fáradj! Nincs semmi gond. Csak a szokásos. – mondta a barátnőm fiúja.
- Jó lenne, ha már nem ez lenne a szokásos!
- Nekem mondod?
- Neked. Ugyanis te vagy képtelen bizonyos dolgokra.
- Mintha én tehetnék róla! Inkább fejezzük ezt be. – most már zavarban éreztem magam, nem kéne itt lennem.
- Egy szerencsétlen vagy!
- Ö... srácok! Én most magatokra hagylak titeket. Holnap találkozunk, rendben? – hátrálni kezdtem kifelé.
- Ne menj el! Maradj itt velem! – fogta meg a kezem Kitty és lehúzott maga mellé a kanapéra.
- Akkor eldőlt. Megyek és feltalálom magam máshol. Valahol, ahol képes lehetek bizonyos dolgokra. – közölte a fiú ingerülten.
- Helyes! Másképp úgysem lesz belőled másik példány! – kontrázott tovább barátnőm. Ezzel csak engem hoz kellemetlen helyzetbe. Szégyellem magam, amiért rossz időpontot fogtam ki. Mintha külön tehetségem lenne hozzá.
- Nem lehetne, csak egyszer... csak egyetlen egyszer, hogy békén hagysz végre ezzel? - szinte könyörgött szegény fiú.
- Teljesen békén hagylak ezzel, megígérem. Ha előre tudom, hogy életképtelen hímivarsejtekkel lövöldözöl, nem pazarolnám veled a drága időmet, abban biztos lehetsz!
- Kösz szépen, Kitty, ez legalább célba talált! – kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót, amire mindketten megrezzentünk.
- Mi a baj? – kérdeztem óvatosan, habár tudom a választ.
- Megint vérzek. Minden áldott hónapban vérzek. Amíg ez van, addig minden hónapom egy gyötrelem! Miért olyasvalakit szeretek, aki képtelen felcsinálni? – végre ivott egy kortyot a forró nedűből, a látványra helyette is én könnyebbültem meg. De úgy éreztem, Atlast is védenem kell.
- De tudod jól, hogy nem tehet róla. Ha nemzőképtelen lenne, akkor arról tudnánk, hidd el!
- Honnan tudod? A külvárosban lakik eredetileg! Mi van, ha ezért került oda, csak nem mondja el? Honnan tudjam? – látszólag nagyon számít tőlem valamilyen válaszra.
- Nem önszántából költözött oda?
- Persze, hogy mindenkinek ezt mondja! Te nem ezt mondanád? Jogtalanul lecsapott egy jó városi nőre, és lefoglalja az esélyesek elől. Szerinted ez tisztességes?
- Ne mondj ilyet! Atlas nem csinálná ezt veled. Szeret téged, a vak is láthatja. Nem ismerek nála kedvesebb embert.
- Éppen ez a baj, ezzel húz magához mindig vissza.
- Én azt hittem a ti kapcsolatotok tökéletes. És illetek is egymáshoz.
- Igen, tökéletes lenne, ha nem mennénk végig ezen évek óta, minden áldott hónapban! Teljesen kiöli belőlem a reményt!
- Túl fiatal vagy még ezekhez a gondolatokhoz. Van még időd bőven.
- Ez nem egy könnyed sétálgatás! Ha nem teszem azt, amit elvárnak tőlem, minek éljek? Elértéktelenedek!
- Kitty, ezek komoly szavak. Idd meg a forró csokit! – feszülten kortyolt néhányat, aztán kezével megtörölte a száját.
- Mitévő legyek, Maja?
- Ha szereted Atlast, ne hibáztasd tovább. Egyébként is tudod jól, hogy ha emiatt ideges együttlétkor, az is rontja az esélyeket. Oldottnak kell éreznie magát, csak akkor élhet meg katarzist.
- Ez igaz. Talán adok még egy hónapot a kapcsolatunknak, addig nem idegesítem annyira. Viszont ezt azonnal meg kell beszélnem vele! – felpattant, de tétovázott. – Utánamegyek, biztos a hotelbe ment! – rögtön követtem példáját, és csak ekkor jutott eszembe.
- Várj! Ha most elmondod ezt neki, akkor egy hónapig lebegteted a feje felett a fejszét, és lehet, hogy még jobban terhelnéd vele, mint eddig! Nem lenne jobb, ha inkább úgy érezhetné, hogy maga miatt fogadtad el?
- Igazad lehet! Csupán becsapom egy kicsit, amiről nem is fog tudni! Maja, te zseni vagy! – átölelt. Én nem érzem magam zseninek. Rossz embernek érzem magam, hogy belemásztam a kapcsolatukba, pedig semmi közöm nincs hozzá. Mi van, ha csak rontottam a helyzeten?