EROTIPIA

18. Fejezet - Maja

Kába vagyok azóta, hogy sárban, földben, és vérben ébredtem órákkal ezelőtt. Hülyeségeket csinálok. Elment az eszem, hogy fel akarom hívni magamra a figyelmet? A vérveszteségről értesült a Minisztérium, kaptam üzenetet, hogy amennyiben nem vészhelyzetről van szó, munka előtt tegyek látogatást az orvosnál. Ha nem megyek el, gyanús lesz. Ha elmegyek, végem. Kétségbeesésemben már próbáltam hívni Aleket, de nem reagált. Duplán megverne, ha rájönne, mit csináltam magammal és mik járnak a fejemben. A pánikom alábbhagyott azóta. Persze, vészes az ügy, de kitalálok valamit. Nem támaszkodhatok mindig Alekre, előtte is megvoltam nélküle. A gond csak az, hogy mostanában kicsit háttérbe szorult minden egyéb beszélgetési téma, ami nem "rólunk" és a lehetőségeinkről szól. Holnap pedig új jelentést várnak tőlem. Nem is gondolkodom sokat, máris tudom, mit kell tennem. Felvettem a legszűkebb fűzőmet, amim csak van - lassan úgyis mind az lesz -, és elindultam a külvárosba. Hajnal lévén még van időm egy kis kitérőre. Most sem Baron volt a falnál, ilyenkor vajon hol lehet? Mit csinálhat? Mi volt az a sürgős dolog, ami miatt elviharzott A Klubból? Talán másik nő van a háttérben? Azt hittem, már belém szeretett a két hónap alatt. Nem, nem hiszem, hogy nő lenne. Akkor viszont Atlas adott neki megbízást? Még azt is el tudom képzelni, hogy Alek irányította az eseményeket, csak hogy beszélhessünk a "fiáról". Inkább nem gondolkozom ezen, mert csak ideges leszek. Remélem, Lenin otthon van, értem otthon alatt a rendelőjét. Átkeltem az ijesztően szűk sikátoron, aminek a végén egy patkány futott át előttem. Kis híján megállt a szívem a doki ajtajánál. Mielőtt bekopoghattam volna, különös hangok ütötték meg a fülemet. Megpróbáltam bekukucskálni az ajtó melletti koszos ablakon, amin át kivettem Lenin és egy nő ruhátlan, összegabalyodott alakját. Az orvosi asztalon fekvő nőt nem zavarja az a hideg felület? Engem zavarna. Szerelmeskednek. Ez egyértelmű, szeretik egymást, körüllengi őket az a bizonyos légtér, amit magam körül is érezni szoktam, amikor Alekkel vagyok. Ahogy nézem őket, és megint az a senkiházi jár a fejemben, elönt a vágy érzése. Nagyon kívánom őt. Megint. Körülnézek, de sehol egy lélek. Bevezetem jobb kezem a nadrágomba, és simogatni kezdem a csiklómat. Utánozni igyekszem a mozdulatokat, melyeket tegnap éjjel éreztem, de nem láthattam. Nem tudom, hogy jól csinálom-e, de ettől függetlenül is élvezem. Nézve őket, magunkat látom. Ahogy ők egyre jobban élvezik és ennek hangot is adnak, úgy élvezem én is csendben, csupán néma sóhajokkal párásítom a mocskos ablaküveget. Úgysem kell már látnom semmit, sodródom a hangokkal és a képzelettel. Előbb elélveztem, mint ők, és ahogy magamhoz tértem kábulatomból, utolért a bűntudat. Mennyire megfeledkeztem erről néhány percig! Mennyire megfeledkeztem mindenről! Nem fogom őket megzavarni, így ,,kielégülten" indulok el a Minisztériumba. Ha korábban kezdem a munkát, legalább előbb végezhetek. Egy kereszteződéshez érve irányt váltottam, és rátértem arra az útra, amelyik a rohadt hotelhez vezet. Nem, ezúttal nem Alekhez megyek, illetve oda is szándékozom, de remélem, nem lesz otthon. Megint teli vagyok érzésekkel. A világ szeretetével és csodálatával, ugyanakkor egyszerre megvetésével és utálatával, a kibaszott szerelemmel és gyűlölettel, árulással és áhítattal. Mit kezdjek ennyi mindennel? Hogyan kezeljem ezt egyszerre? Melyiket válasszam? Melyiket érzem jobban a többinél? Miből induljak ki? Egyáltalán hogy lehet, hogy nincs tapasztalatom? Idáig jégkirálynő voltam. Semmi sem tudott boldoggá tenni. Mondjuk, most sem tud, mert amikor boldog vagyok, akkor attól szenvedek, hogy boldog vagyok. Hülye voltam. Hülye vagyok. Szeretem őt és kész! Miért nem tudom ezt elfogadni? És nem egyszerűen szeretem, szerelmes vagyok belé. Látnom kell. Látni akarom azonnal, érezni az illatát, az érintését, akár csak a jelenlétét. Üldözöm, rászálltam. Elijesztem. Ez helytelen viselkedésforma. Nem nőies, szimplán helytelen. Tudomást sem véve eszem sugallatáról, egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy végre szemem elé tárulhasson a vidám, a kíváncsi, a meglepett, még a dühös ábrázata is. Ma éjjel nem volt buli az aulában, az ilyenkor szokásos látvány fogad. Néhány alak fel-alá mászkál, nyilvánvalóan tevékenykednek valamit, néhány alak másik néhány alak társaságában beszélget és nevetgél. Egy másik alak a falnak dőlve alszik, míg egy újabb alak elvesz valamit egy harmadik alak kezéből, cserébe levonódik érte a kreditje. Gyaníthatóan drog, mert más tiltott dolgot nem ismerek. Hirtelen magam is megkívántam. Megpróbáltam eltakarni az arcomat, hogy ne vegyenek észre, két férfi mögött igyekeztem fel a lépcsőn. Nem lenne jó, ha most valaki meglátna. Még szerencse, hogy ilyen élet van itt hajnalok hajnalán is. Félve értem fel az emeletre, de nem álltam meg az ajtónál, eszembe jutott valami. Elsétáltam egészen a szint végéig és behúzódtam a fal mögé, a hátsó lépcsőhöz. Küldtem egy üzenetet mindenesemről Aleknek, hogy nemsokára beérek a Minisztériumba, beszélnem kell vele, amint lehet. Ha tud, jöjjön oda azonnal, mert bajban vagyok, segítenie kell. Óvatosan kikukucskáltam a fal mögül, és vártam. Jól sejtettem, hogy a segítségemre akar majd sietni, ami végtére is nem baj, hiszen valóban bajban vagyok. Két legyet üthetek egy csapásra. Sőt, máris hármat. Amikor kilépett barátja lakásából, és megláttam, beugrott, hogy mennyire látni akartam. Elsősorban ez hozott ide, mögöttes szándékaim mellett persze, de inkább elsősorban. Megáll néhány másodpercre, mintha próbálná összeszedni magát. Kicsit ziláltnak tűnik. Előbb bemegy a saját lakásába, ahonnan rövid idő után kisiet, és kicsit koordinálatlan járással elinal. Azt még ki kell találnom, hogy mit fogok mondani, miért késtem, amikor már elvileg úton voltam a Minisztériumba. Rosszul érzem magam, hogy kiugrasztottam egy félig hamis indokkal, de még nem tudom, hogy mit és miért akarok csinálni, szükségem van A és B tervre, még C és D is szóba jöhetne. Úgyhogy most megpróbálom magam bebiztosítani azzal, hogy leadom a jelentést határidőre, és talán jó pontot szerzek vele. Abban reménykedek, hogy úgysem találok semmit, ami érdekes lehet. Miután meggyőződtem róla, hogy Alek nem fog visszajönni, az ajtajához siettem, és megpróbáltam benyitni, habár tudtam előre, hogy felesleges próbálkozás lesz. Elhúztam az AP-mat és beütöttem a sorszámát, amit az első alkalom után bemagoltam. Biztosra vettem, hogy ez még mindig kevés lesz, tekintve, hogy miket véd odabent – vagy csak túlbecsülöm a könyvemet -, és más, testi adatok alapján zárja az ajtót, teszem azt DNS azonosítással, vagy mindenese sorozatszámával. Meglepődésemre, tévedtem. Mondjuk elég sietősen távozott. Szegény, most miattam törnek be hozzá. Méghozzá az én személyemben. Nem is lehetne ennél nagyobb árulást elkövetni ellene. Mindegy, majd később rágódom ezen. Most sietnem kell. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és megkönnyebbülten néztem körül. Ismerős tárgyak, illatok, emlékek lepték el az érzékszerveimet. Rossz az, amit csinálok. De ugyanakkor jó is, hiszen ez a férfi lázad a Rendszer ellen. És, ha eltekintünk attól, hogy az ujja köré csavart, ez a szívességesdi már nem is olyan vonzó dolog. Kár, hogy mostanra nem tudom ilyen szemszögből nézni a helyzetet. Ha másért nem is, hát azért bizony haragszom, hogy miatta kerültem ilyen szituációba. Amíg nem ismertem, nem volt semmi gondom, minden a helyén volt. Most nem fogok arra gondolni, hogy milyen pozitívumokat hozott magával, mert biztos vagyok benne, hogy kevesebbet, mint negatívumot. Na, keressünk valami bizonyítékot ellene. Ha tudnám, hogy mit keressek, egyszerűbb lenne. A szemem megállapodott az új szekrényén. Korábban nem tűnt fel, mennyire elüt a kis lakás berendezésétől. Túl modern, túl új, túl biztonságos. Bármit is rejteget, odabent lesz. Az elkövetkező tíz percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kinyitni, kikódoltatni, megpróbáltam mindent, de hiába. Nekem ez túl nagy falat. A fenébe! Most mit csináljak? Ez így nem fog menni. Vissza kell jönnöm, amikor itt van, és rávenni, hogy kinyissa. Este visszajövök. Így még a határidőben is benne maradok, ha ügyes vagyok. Sietve körbenéztem mindenhol, benéztem minden alá és mögé, de nem vagyok eléggé tisztában a régebbi bútorok rejtett fiókjainak helyével. Néhányat ugyan megtaláltam, de nem tartalmaztak számomra semmi érdekeset. Ideje elindulnom, már így is húsz perce itt vagyok. Mielőtt távoznék, még valamit muszáj megtennem. Felkaptam levetett pólóját az ágy végéből, amiben Maxtől jőtt ki, és jó mélyen letüdőztem az illatát. Férfias, fenséges. Legszívesebben magammal vinném a ruhadarabot, de visszatettem és óvatosan kiléptem a folyosóra. Mivel üresnek tűnt, rohanó léptekkel hagytam el a bűntény helyszínét, és igyekeztem a bűnözőmhöz.
Azt hittem, hogy az emeletünkön fog várni rám, de Alek már a főbejárati lifteknél járkált idegesen, fel-alá. Amikor észrevett, nem várta meg, amíg odaérek, aggódva sietett elém.
- Mi a baj? Hol voltál? Félórája várok rád!
- Ne haragudj, útközben rosszul éreztem magam, és kicsit megpihentem.
- Jobban vagy? – tetőtől-talpig végigmért, keresve rajtam a külsérelmi nyomokat. – Már halálra aggódtam magam! – a hotelben nem láttam olyan messziről, mennyire zilált is valójában. Úgy néz ki, mint aki napok óta nem aludt, a szemei alatti nagy fekete karikák árulkodtak erről, a felsértett kézfeje és a tág pupillája pedig másról. Már bánom, hogy idehívtam. Hagynom kellett volna az egészet a francba.
- Jól vagyok.
- De azt írtad, hogy bajban vagy! Siettem, ahogy tudtam!
- Kedves tőled, tényleg, bizonyos értelemben bajban is vagyok. De inkább dilemmának mondanám.
- Dilemmának? – kérdezett vissza várakozóan. – Minden rendben...? – mutatott a hasamra.
- Ja? Igen, ezzel minden rendben. – láthatóan nyugodtabb lett, de a szóhasználatomra felvonta a szemöldökét. Karon ragadott és bevonszolt az egyik liftbe. Megnyomta a START, majd rövid időn belül a STOP gombot is. Lekanyarította magáról a takaróját, és kiterítette a földön. Leült rá, kicsit várta, hogy kövessem a példáját, de hamar megunta a megfigyelésemet, és maga mellé húzott. Vélhetően megnyugtatta, hogy zárt térben beszélünk bizalmas dolgokról. És már epekedve várja, hogy a tárgyra térjek. A kezemet ezután sem engedte el, összefonta ujjait az enyémekkel, és nézett rám azokkal a csodálatos szemeivel, amikből most nem sok színt láthattam.
- Tegnap vesztettem egy kis vért. Ne ijedj meg! – szóltam közbe, látva az arckifejezését. – Nem vészes, csak magamnak akartam felvágni a vacsorát. A lényeg, hogy üzenetet kaptam a Minisztériumtól, hogy ma délelőtt mennem kell kontrollra. De, ha rám kapcsolódnak, azonnal rájönnek, hogy terhes vagyok. Mi ilyenkor a megoldás? – egy ideig gondolkodott, aztán nagy bölcsen kibökte: - Még nem voltam ilyenkor. – nagyokos.
- Mondd el, hogy kerüljem ezt meg!
- Tényleg nem tudom. Mennyire súlyos a vágás? – tenyerébe rakta előbb egyik, majd másik kézfejem, keresve rajtuk a sérülést. – Hol van?
- Már nem is látni. Aprócska volt. Itt van a nyoma. – mutattam találomra egy pontra az egyik ujjbegyemen, amit most jobban szemügyre vett.
- Nem látom.
- Mondtam, hogy már nem is látszik.
- Olyan nincs. Csak akkor üzennek, amikor már baj van.
- Nem tudok mit mondani, tévesen értelmezhették az adataimat. De ez nem változtat azon, hogy meg kell jelennem.
- Hol van? – megint kezdi felvenni ezt a követelőzős hangnemét. Az idegesítően eltántoríthatatlan koloncét.
- Már mondtam, biztos összehúzódott a bőr. Nem ez a lényeg! Inkább azt mondd el, hogy te mit csináltál a kezeddel? – úgy konstatálta bőrén a sérülést, mint aki mostanáig tisztában sem volt a létezésével.
– Ne térj el a tárgytól. – verekedett. De kivel? És miért?
- Te térsz el.
- Nagyon szépen kérlek, ne menjünk ebbe bele megint! Bántott valaki? Tudni akarom!
- Hagyd már abba! Nem ezért hívtalak ide! – kezd felbosszantani.
- Tudom. Úgy tűnik, azért hívtál, hogy felidegesíts!
- Akkor minek jöttél? – ugrottam állásba.
- Kérlek, nincs most erre energiám! Inkább találjuk ki, mit csináljunk, csak ülj vissza mellém!
- Megígéred?
- Megígérem, ha visszaülsz. – engedelmeskedtem.
- Nos?
- Ez nem így megy. Gondolkodnom kell, de egyszerűen képtelen vagyok! Minél jobban próbálok, annál kevésbé tudok! Megőrülök ettől! – két kezét a fejére tette, mint aki az agyát próbálja összenyomni.
- Mit adagoltál megint?
- LSD-t.
- Legszívesebben felpofoználak. Miért mindig olyankor vagy kiütve, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?
- Miért mindig olyankor kellek?
- Talán az a baj, hogy mindig ki vagy ütve.
- Vagy épp az, hogy mindig bajba keveredsz. – megpróbálom magam visszafogni a válaszadásokban, nem vehetem most magamra a szavait, ahogy máskor szoktam, muszáj vagyok finomítani a feleleteken, ha azt akarom, hogy velem töltse az estét. Valahogy nyugodtabb irányba kell vinnem ezt a társalgást. El kell érnem, hogy magamra vonjam a figyelmét, hogy megint azt érezze, hogy velem akar lenni.
- Inkább arra próbáljunk rájönni, hogyan oldjam ezt meg. Félek. – mondtam a szemébe nézve, hogy érezze a helyzet súlyát.
- Tudom. Megpróbálok gondolkodni, komolyan, de így nem megy. Ez így most nem megy! – érzem rajta, hogy mennyire ideges emiatt, ezért támad egy ötletem. Felállok és elindítom a liftet. Benyomom a legfelső emeletet, és kézen fogva vezetem a virágok közé a múltkori üvegházba. Lekapom a hátáról a takaróját, amit leterítek a földre. A sajátomat nem szeretném összekoszolni, az övének pedig már édes mindegy. Ugyanolyan meleg és pára lepi be a helyiséget, mint legutóbb is. A Nap még nem kel fel egy kis ideig, úgyhogy teljes rálátásunk nyílik a csillagokra. Nekem ez a látvány mindig mindenen segít, talán neki is fog. Előbb leültem, majd végigfeküdtem puha takaróján és magam mellé mutattam. Értelmezte akaratom, és túl is teljesítette azáltal, hogy mellém feküdt.
- Nézd! Hát nem csodálatos?
- De igen. Határozottan.
- Amikor a csillagokat nézem, mindig az univerzum végtelenségén gondolkozom. Hogy milyen messzire nyúlhat? Hány bolygót és élőlényt rejthet magában? Milyen messzire fog eljutni az emberiség a történelme során? Egyáltalán, próbálunk eljutni valameddig? Érdekli a filozófusokat az űr?
- Ez elég sok kérdés.
- Van még több is.
- Ezzel nem leptél meg.
- Mivel lepnélek meg?
- Azzal, ha megcsókolnál. – bátran oldalra fordultam, és feltámaszkodtam a könyökömre. Leutánozta a mozdulataimat, farkasszemet néztünk. Magamat is meglepném, ha most megcsókolnám, pedig csak centik választanak el az arcától. Nagyon szeretnék csókolózni, de nem fogok. Az a cél, hogy ő akarjon engem, amit látok is rajta, de egyelőre mégsem cselekszik. Nem baj, majd este. Most inkább nézem. Szép, igazán szép. A jóképűnél sokkal több dolog van rajta. A sűrű szemöldöke, a hosszú és sűrű szempillák, amiknek olyan hatása van, mintha most emelkedett volna ki egy medencéből. Már-már irigy vagyok rájuk. Az apró ráncok a szeme körül, hogy az egyik kevésbé van nyitva a másiknál, az a néhány kis anyajegye szétszóródva az arcának különböző pontjain. Mindegyikre adnék egy puszit. A borostakezdeménye, ami már esdekelne a szépészeti napért, melyet én személy szerint azonnal eltörölnék miatta. Az alig nyitott gyönyörű formájú ajkak között kilátszódó apró fogacskák. ,,Te nekem kellesz".
- Éreztem, hogy azért sem akarsz meglepni. – elmosolyodott.
- Ne mosolyogj.
- Miért?
- A végén még meglepődsz. – természetesen olajat öntöttem a tűzre. Csak egy hajszál fékezte meg az érzékeimet, amik révén már dőlni kezdtem az irányába. Te jóságos horizont... gyorsan visszafeküdtem a hátamra, hogy olyan távol kerülhessek a szájától, amennyire csak tudok. A szívem a torkomban dobog, érzem a pulzusom dübörgő morajlását. Az egész testem lüktetését. A láthatatlan erő nagyságát, amivel magához vonz. Ami mindig ugyanazt hajtogatja: ,,Gyere közelebb! Érj hozzám!". Ő nem feküdt vissza, tenyerében pihentette a fejét és engem fürkészett. Nem merek ránézni, elég az érzés is, ahogy lyukat éget belém a tekintete. Most komolyan félek. Félek tőle, a holnaptól, de leginkább magamtól. És ennek hangot is adok.
- Félek.
- Mitől?
- A holnaptól. – hazudtam félig. Ezt kellett mondanom hozzá, hogy visszafeküdjön a hátára, és ismét az eget kémlelje helyettem. Végre próbál gondolkozni. Hiszen ezért volnánk itt.
- Nem lesz gond, meglátod. Az AP-t nem cserélhetjük ki a régire, és a szoftverrel sem variálhatunk. Nem hagyhatod ki a vizsgálatot, mert az gyanús. A véreddel és a DNS-eddel nem tudunk mit kezdeni, az mindig te leszel. – nincs kedvem végighallgatni az elmélkedését, csak azon jár az eszem, hogy itt fekszik mellettem, hogy egyrészt tényleg vele akarom tölteni az estét, másrészt tényleg vele kell.
- Ha ma nem telepítenek ki, vagy tűnök el, találkozunk munka után?
- Igen. De nem fogsz eltűnni, hacsak nem úgy, ahogy tegnap éjjel.
- Önszántamból. – megint oldalra fordult, és feltámaszkodott a könyökére.
- Önszántadból. Amit nem szeretnék. – szabad kezével simogatni kezdte az arcom, már ennyitől felállt a szőr a karomon és a lábamon is. Adott egy finom puszit a homlokomra, utána az arcomra, megint az arcomra, és megint a homlokomra. Közben gyengéden végigsimogatta az orcám, az arccsontom, amin többször is végigvezette az ujjait. Nagyon kívánom a száját, az ízét, a puhaságát és a vágyát. Reszketek a csókjáért, amit csak azért sem kapok meg. Pedig már ott tartok, hogy nem túl egyértelműen próbálom az övé felé fordítani a fejem, véletlenül se tudjon tovább ellenállni a számnak. Nem működik. Akkor felhasználom az utolsó trükköt, amivel rávehetőek a férfiak. Feltűnően fészkelődni kezdtem, és feljebb igazítottam magamon a fűzőt – nagyobb hangsúlyt adva melleimnek -, mintha kényelmetlen lenne benne feküdni, ami igaz is, de ennyi év után már megszoktam, amit viszont ő nem tudhat. Valóban elértem vele, hogy megakadjanak a szemei a dekoltázsomon, de még ez is kevés volt hozzá, hogy betapassza a szám. Már szűkebbek a szemei, pirosabb az arca, kívánni tehát kíván. Lefeküdni most nem akarok vele, de a szájáért elepedek. Bármennyire is nem akarok csókolózni, mégis nagyon akarok. Visszatér az arcom puszilgatásához, amit idővel lecserél az állkapcsomra, az államra. Tenyerébe fog, mikor oldalra fordítja a fejem, hogy az ő puha bőrébe illeszkedhessek. Így fér oda a nyakamhoz, a fülemhez. Már rég csukott szemmel élvezem a kényeztetést, de tovább tényleg nem tudok uralkodni a testemen. Szégyellem is magam, hogy én fogom megtenni ezt a lépést, de ez van. Majd utólag bánkódok rajta, most nem érdekel. Visszafordítottam a fejem, megszakítva a csókjait, és a hajába markolva közelebb húztam a fejét. Amilyen követelőzően kényszerítettem magamra, olyan félve ízleltük egymás ajkait. Lassú, élvezetes percek ezek, az eszemet nem is tudom, hol kéne keresnem, ha egyáltalán keresném. Kisült az agyam. Nincs velem semmi egyéb, mint az igényem őrá. Biztonságban érzem magam a karjaiban. Összetartozunk. Fölém kerekedett, úgy csókolóztunk tovább, hogy közben beigazította magát a lábaim közé. Nem nyomta nekem az ágyékát, így nem is érezhettem, hogy merevedése van-e. Elég elővigyázatosan kezel ma reggel, nem is hasonlítható a tegnapi önmagához. Erről eszembe jutott, ahogy hozzám ért az ujjaival, és ahogy elélvezett alattam. Azonnal falánkabb lettem, mohón ízlelgettem a száját, a nyelvét. A csípőm megmozdult alatta, és emelkedni kezdett. Két tenyerével a fejem mellett támaszkodott, ahogy négykézláb tartotta magát felettem. Hiába próbáltam elérni az ágyékát, túl magason volt a csípőmnek, így bánatosan feladtam a küzdelmet, hogy hozzányomhassam a szeméremdombomat. Már a fejével is elhúzódott tőlem, megvonta magát a függősége ellenére. Próbáltam magamon tartani, rettegtem, hogy talán nem akar engem.
- Hé, hé! Nyugalom! Csak látni akarlak.
- Nem kell látnod.
- De akarlak. Emlékszel, hogy tegnap végigmustráltál meztelenül? Most rajtam a sor. – térdén ülve nyúlt a hátam alá, hogy kikapcsolhassa a fűzőmet. Akaratlanul is felszisszentem, mikor beerőltette kezét a vágásom nyomán, beledörzsölve a merev anyagot a bőrömbe.
- Nem! – kiabáltam rá, de csak a gyanúját ébresztettem fel. A továbbiakban tudomást sem vett rólam, én meg nem értem el vele semmit, hogy igyekeztem lenyomni a testem a földre, ahogy csak tudtam. Minden erejét felhasználva, erőszakkal szétfeszítette alattam a mágneseket, és szó szerint lehajította rólam a fűzőt. Azonnal a vágáshoz kaptam, hogy letakarjam, nem érdekelt, hogy viszonylag szégyenlős létemre feltárul előtte a melleim látványa. Hülye vagyok, elárultam magam. Hülye, hülye, hülye!
- Mutasd!
- Nem!
- Úgyis megnézem, ne akard, hogy erővel kelljen! – már nem kíván, már nem akar engem. Hiába a szép mellek, nem érdekli már semmi. Ezelőtt sem érdekelte. Végig erre játszott!
- Végig ezt kerested! – tudatosult bennem a felismerés.
- Mutasd!
- Nem! – próbálta lefeszíteni a tényleg nem vészes vágásról görcsös ujjaimat. – Nem hiszem el, hogy így kijátszottál!
- Nem játszottalak ki! Már el is felejtettem, amíg fel nem hívtad rá a figyelmem. Mutasd! Úgyis megnézem!
- Tudod mit? Nem érdekel. – elvettem a kezem, mert már tényleg nem érdekelt. Csináljon, amit akar, nagyon becsapva érzem magam. Nem tudom elhinni, hogy így átvert! - Egy rohadék vagy! Soha, de soha többet nem kérek tőled segítséget. Ezt elérted.
- Majd meglátjuk. Nem olyan csúnya. Tudni akarom, hogy került rád. Baron csinálta?
- Nem. Te csináltad!
- Én?
- Igen, te!
- Ne bosszants fel! Baront véded, mi?
- Nem. Te voltál, mondom.
- Akkor Ric volt? Mert kurvára kinyírom!
- Miattad van. Ennyire nem akarom a gyereked! – láttam az arcán, hogy ezzel nagy fájdalmat okoztam neki. Nem akarom, hogy így érezzen, de megérdemli! Csak játszott velem!
- Ez komoly? Magadnak csináltad? Néhány centivel odébb kellett volna, hogy elérd a célod. – felállt és lehajtott fejjel, tétován álldogált. - Nem vagy normális. Teljesen elment az eszed.
- De normális vagyok! – álltam fel én is.
- Normális ember ilyet nem csinál! Egyszerűen nem értelek! Nem tudom... én nem tudom, hogy tehetsz ilyesmit! Egy életről van szó! Nem jut el a tudatodig? – meredt a szemembe és úgy nézett rám, mint akit megvet.
- Én nem akartam ezt! Nem érted, hogy tönkretetted az életem? – kiabáltam kétségbeesetten. – Nincs jövőm! Sosem lehetek filozófus! Milyen lehetőségeket hagytál nekem? Nevelhetem a gyereked, amíg te szépen feltörsz, vagy Okság tudja, szépen eltesznek láb alól a kis üzleteid miatt. Legalább rendeltetés szerint történt volna minden, akkor most tudná a Rendszer, hogy állapotos vagyok és minden folyna a maga medrében, legálisan. De persze, nekem el kellett romolnia a kurva Azonosító Pántomnak, nehogy valami egyszer is működjön a tetves életemben! Most milyen lehetőségeim vannak, de komolyan! Vagy a külváros, személytelenség, szégyen és mocsok az illegalitás miatt, vagy száműzetés a poros, semmit sem rejtő végtelenben, ahol addig maradok életben, amíg ki nem száradok! Hát ezért haragszom rád! Felfogod? Sutba vágtad az egész életemet! Tönkretettél! – fakadtam sírva. Kitört. Megint. Takarom az arcom, mert nem akarom, hogy így lásson, de tulajdonképpen nem is igazán érdekel. Épp elég szomorú lehetek, ha már mutatom a gyengeségemet.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mi a helyzet? – csapott rá ököllel a polcra, amin a legközelebbi cserepes növény ugrott egyet ijedtében, velem együtt. – Szerinted mi a kurva életet próbálok itt összehozni neked? Gondolom, fel sem merült benned, hogy törődök a leendő gyerekemmel és az anyjával! Nem akarok olyan apa lenni, mint Max! Nem akarok epekedni a fiam után, akitől eltiltottak! Minden kibaszott napot vele akarok tölteni! Kibaszottul önzően viselkedsz! Gondolj már bele, legalább egyszer, hogy én mit áldoznék fel értetek! Hihetetlenül önző vagy!
- Nem is ismerjük egymást! Mégis, mit áldoznál fel? Én nem látok ilyet!
- A mocskos rohadt életbe is, mindent! Nem beszélek neked arról, hogy milyen üzleteket bonyolítok, de elárulhatom, hogy részben miattad bonyolítom őket! Nagyon közel vagyok a célomhoz, amikor végre kiderül, hogy mi is a valóság!
- Még mindig nem látom, hogy mit áldoznál fel.
- Picsába is! De nehéz a felfogásod! Le fogok lépni veletek. Ez a tervem. A külvilágban vannak olyan csoportok, amik száműzöttekből állnak. Földalatti alagútrendszereket építettek ki, kisebb városaik vannak. Oda megyünk.
- A föld alá? De jó terv!
- Nem tudom, hol vannak a városaik, oké? Eddig ennyit tudok. De azon vagyok, hogy minél előbb, minél többet megtudjak! Szeretném, ha nem problémáznál, és magadtól akarnál jönni. De azt is megértem, ha nem akarsz. Erre is van megoldás. Titokban kihordod, megszülöd, utána elintézem neked, hogy visszakerülj a társadalomba és filozófus lehess. Én pedig eltűnök a gyerekkel.
- Ez most komoly?
- Teljesen.
- Te beteg vagy!
- Nézd, én igyekszem megoldást találni a problémákra, nem pedig félresöpröm őket, ahogy te! – megállíthatatlanul úrrá lett rajtam a nevetés, ami idővel ismételten sírásba fordult. - Felesleges sírnod, inkább gondolkozz rajta, jó? – óvatosan rátette kezét a vállamra, amit kirántottam alóla. – Mm... rendben. Mindenesetre, kicsit jobban fel van építve a tervezet, mint ahogy elsőre hangzik, elég sok mindent előkészítettem már, biztos, ami biztos alapon. Ha nem vágod ki magadból idő előtt, akkor kezdetnek velem kellene jönnöd a 30-40-ek városába. Azaz, van még majdnem két egész hónap indulásig. Addig még el lehet takarni a hasadat valahogy, köszönhetően a télnek.
Annyira dühös vagyok rá, hogy nem is tudom, mit csináljak hirtelen. Nem elég, hogy elhallgatta előlem a szaros terveit, de még rám is akarja erőszakolni a döntésemet! Kihordom és minden rendben lesz, aztán meg elviszi? Talán nem is olyan rossz ötlet. Dögöljenek meg együtt a föld alatt! Még ellenállhatatlanabb vágyat érzek, hogy lebuktassam a buta kis akcióját. De most nem lehetek elutasító, bármennyire is akarom. El kell érnem, hogy este felmehessek hozzá. És nem úgy, hogy csak beállítok. A tenyeremből kell ennie, hogy kiküldhessem majd a lakásából valami marhaság miatt. Megtöröltem a szemeimet és az orrom, egyből több erőt éreztem magamban, nekem is van már tervem. Méghozzá olyan, ami keresztülhúzza az övét.
- Sajnálom, hogy kiakadtam. Elmondod a többi részletet? Az előkészületeket?
- Majd igen. Most inkább a mára koncentráljunk.
- Este?
- Rendben, este. Ami a kontrollt illeti, van egy ötletem, hogy oldjuk meg. Rohanok is, hogy visszaérjek időben!
- Várj! Hová mész? Mi az ötlet?
- Most nincs időm elmondani, ha vissza akarok érni! – két keze közé fogta az enyémet, egyfajta erőt próbálván sugározni felém, és közel hajolt. – Ne haragudj rám! A fene se gondolta, hogy kifogom az egyetlen nőt, aki nem örül a terhességnek! – elmosolyodott, mielőtt szájon csókolt és a takaróját is maga mögött hagyva elinalt.