EROTIPIA

16. Fejezet - Maja

Egyszerűen nem tudok napirendre térni magam felett. Miközben hazafelé tartok, repdesek a boldogságtól, bizsereg a testem és úgy érzem, hogy egy részem nincs is bennem. Nem vagyok önmagam, csak egy furcsa, mindenféle érzésekkel telített lény. Tudom, hogy nem szabadott volna ezt csinálnom ma este, de ah! Megőrülök tőle! Érte! Amennyire utálom, annyira imádom is. Miért nem Baron iránt érzek így? Olyan boldog lehetnék! Ő olyan jó fiú! Vagy Allis! Allis is ki tudná ezt hozni belőlem, ha előbb ismertem volna meg Aleknál. Mondjuk, ő inkább a másik oldalt képviseli. A kevésbé jót. Az ismeretlent, a vadat. Jól tettem, hogy hazajöttem. Ki tudja, hogy végződött volna? Nálunk sosem lehet tudni, abba kell hagyni, amíg még jók vagyunk egymással. "Nem ismerek rád". Hát, én sem magamra. Mi ütött belém? A terhesség ennyire felborította az egyensúlyt? Ennyire megváltoztatott volna? Vagy belső késztetés, hogy üldözzük egymást? Az eszem azt mondja, hogy hagyjam a fenébe. Kerüljem el. A szívem meg azt mondja, hogy azonnal szakítsak Baronnal. A valóság meg bennem integet. Mégis, hogy kellene elkerülnöm, amikor nem tehetem? Egyáltalán nem tehetem! Vagy most már mindegy, mert úgysem lehetek filozófus? Egy kis kerti anyukaként végzem, vagy rosszabb esetben filozófus magtárként. Tényleg olyan rossz lenne az? Ha befolyásos emberek próbálnának felcsinálni szüntelenül? Már jól ismerem a szexnek a nem kívánt fajtáját. Együtt tudnék élni vele. Kicsit még jobban megkeserednék, de menne. Még lehetne is belőlem valaki. Egy idő után biztos elengednének, ha nem leszek újra állapotos. De mit csinálnának ezzel a gyerekkel? Elvennék tőlem? Nem lehetnék anya? Egy tesztalany nem az Anyák Szigetén élne, ez biztos. Hol élnék? Hol élnénk? Hol lenne Alek? Együtt tudnék élni a hiányával? Vagy a gyerek hiányával? Rengeteg kérdésem van. Kinek tegyem fel őket? Ki tudná megválaszolni mindet? Nem tudom, mit kellene tennem. Hogy kihez forduljak. Hogy forduljak-e egyáltalán valakihez. Léda. Kent. Megint hívom Lédát, de nem reagál rá. Most már egyre jobban aggódom érte. Kizárt dolog, hogy még ne ment volna haza. Vagy őt sem engedik már vissza? Hiszen nincs kihez hazamennie. Lily már elment. Két gyerek után már biztosan aranyat érhet! Igazi magtár kincstár. Nem szólhatok a nagymamának, ő is csak aggódna. Meg kell találnom Kentet. Erre viszont csak egyféle megoldást látok. Kikerestem mindenesemen a legutóbbi együttlétünk időpontját Allis-szal, már megvan a számsor, amire rá is nyomok, egyből a nyilvántartó adatbázis ugrik fel, a találat pedig egyenesen jelzi neki, hogy keresem. Mint egy üzenet. Ő már felsőbb szintű, engedélyt kell adnia, hogy megtalálhassa valaki. Nálam még sokáig nem fogja jelezni az AP, ha rám keresnek. Mondjuk túl sokan még nem kerestek. Nem érdeklek én senkit. Most csak várnom kell, hogy jelentkezzen. Legrosszabb esetben felkutatom a Minisztériumban. Egyedül vagyok az üres, takarék fénnyel működő házamban, nincs itt senki más, ahogy máskor sem. Eddig sosem volt rossz érzés. Most miért az? Még Baronnak is nagyon örülnék. Akárkinek. Egyenesen átvágtam az előtéren, hogy a tükör előtt kibújhassak minden ruhámból. Megnéztem a farmernadrágomat, hogy én is hagytam-e benne nedvesség foltot, és nem ért meglepetésként, hogy bizony igen. Ahogy csúsztam előre-hátra az ölében... Kirázott a hideg az emlékektől. Meztelenül álltam magammal szemben, és erős késztetést éreztem, hogy megérintsem a testemet. Először a melleimet kezdtem simogatni, pont ahogy Alek csinálta. Legalábbis, valahogy így éreztem korábban. Ismét izgalomba jöttem. Hogy tudok felizgulni, ha sorszámozott vagyok? Mi változott? Én? Végig ilyen izgató állapot lesz a terhesség? Mintha újra kellene kezdenem az iskolában tanultakat. Teljesen ismeretlen területen vagyok. Ha most legális úton szülnék, mindenről felvilágosítanának. Talán visszamegyek Leninhez és kifaggatom. De most inkább másra vágyom. Félve megérintettem a csiklómat, csak épphogy. Bűnös dolog, nem szabad. De a kezem visszakívánkozott, még akartam. Mélyebben. Ugyanazt akarom érezni, mint egy órával ezelőtt. Csak egyetlen egyszer. Bátortalanul a hüvelybemenethez vezényeltem a középső ujjam, és kihagyott egy ütemet a szívem. Behunytam a szemem és nagyon lassan magamba csúsztattam. Gondolatban a piros falak között vagyok, a legfinomabb férfi illatban úszom, amit nem tudok kiűzni az orromból, belém ivódott, talán a bőrömbe, az agyamba, vagy mindenembe. Megmozdítom magamban az ujjam, aztán úgy hagyom egy kicsit. Majd megint. Azt az érzést akarom! Ugyanazt! Ez nem az! Dühösen kirántottam magamból. Beálltam a zuhany alá, de mielőtt megeredt a víz, hirtelen ötlettől vezérelve szopogatni kezdtem a középső ujjamat. Az ízem. Ez ízlik neki? Miért? Olyan semmilyen. Nem jó. Mindegy. Gyorsan ledörzsöltem magamról az ismeretlen zamatot, az illatom és az ő illatát, de főleg a bűnösséget, amiért ilyesmikre vetemedtem ma. Ez is miatta van! Magamtól sosem tennék ilyet! Elöntött a szégyen táplálta méreg. Azt akarom, hogy távozz belőlem! Egy bűnöző fattya vagy! Nem akarlak, hallod? Kiabáltam a hasamnak. Néhányszor belebokszoltam ököllel, hogy takarodjon belőlem ez a mocskos kis magzat, de ettől csak még bűnösebbnek éreztem magam, ezért guggolásba rogytam és zokogni kezdtem a zubogó víz centrumában. Leültem a langyos kőre, kinyújtottam a lábaimat, és a hasamat simogatva ismételgettem, hogy: - Ne haragudj! Ne haragudj! - meg fogok őrülni! Muszáj tennem valamit magammal. Csillapítanom kell valahogy ezt az érzést, mert a sírás kurvára nem segít. Hiába zokogok, kényszeres. Hisztéria. Abbahagytam egy pillanatra, amíg körbenéztem a fürdőben. Ki kellene vágnom a klitoriszt. Átok! Semmilyen élesebb tárgyat nem látok. Felugrottam és csurom vizesen kisiettem a konyhába. Elővettem a hűtőből egy közepes nagyságú kést, és hirtelen izgatottnak kezdtem magam érezni. A hasamtól kezdve végiggondoltam minden egyes helyet, ahova kedvem lenne belevágni. Végiggondoltam minden helynek a következményeit. A comb belső oldalát elkerülhetetlen, hogy ne vegye valaki holnap észre. És nem fogok megölni egy növekvő életet sem, inkább magammal végeznék. De most nem ez a cél. Az oldalam. Takarja a fűző, és nem okoz komolyabb kárt. Muszáj tennem valamit. Éreznem kell egy másik érzést! Valami olyat, ami elnyomja az összes többit! Mi lehet erre alkalmasabb a fájdalomnál? Nincs más. El akarom felejteni a szerelmet, a lelki gyötrődést, az önsajnálatot, tehetetlenséget, kétségbeesést, és mit érzek még? Féktelen dühöt és csalódottságot, jelentéktelenséget. Mi van ebben a világban számomra? Mit tartogat nekem? Nem tartogat semmit. Kínt. Ugyanazt, mint másoknak. Csak sajnos az a baj, hogy én tudatában is vagyok ennek, míg mások mosolyogva járnak-kelnek az utcákon. És miért? Mert azt hiszik, minden az ő érdekeiket szolgálja. Buták. Vagy én vagyok a buta? A kívülálló a buta? Rosszul látom talán a valóságot? Mi a kibaszott valóság? Talán nincs is, csak egy alternatívát élek. Egyet a sokból. Látni kellene a többit is. Látni akarom a többit. Félve bőrömhöz érintettem a hideg penge hegyét, remegő kézben tartottam a döntéseim súlyát. Inába szállt bátorságomra fittyet hányt a kést szorongató öklöm, és irányítás nélkül lassan egy vékonyabb vonalat húzott a bordák mentén haladva. Azonnal ledobtam magamról a terheimet, és óriási megkönnyebbülés járt át. Néhány csepp forró vér indult a kés éle után, melyek összeakadtak a vízcseppekkel, és rózsaszínként fulladtak káoszba a csípőm tetején. Leraktam a kést az asztalra, és megszabadultam a gondoktól. Kitisztult a korábban őrült irányt vett gondolkodásom, csak az égető fájdalom maradt a bőrömön. Éget, mégis csodálatos! Elmondhatatlan ez a hirtelen változás. Fájj csak! Fájj jobban! Még akarok valamilyen intenzív érzést! Feltéptem a bejárati ajtót, és a kertem közepén kitárt karokkal forogni kezdtem. A friss sebem még jobban éget, ahogyan a fagyos szél fújja. Ahogy didergek, felszabadultság áramlik keresztül rajtam, bármire képes lennék most. Mit tegyek? Mit csináljak? Forgás közben lábujjaim áramoltatják egymás között a nedves földet, és pillanatnyi csodálatot érzek az élet iránt. Megállok, kicsit szédelgek, el is veszítem az egyensúlyomat, úgyhogy inkább négykézlábra ereszkedem. Belemarkolok a széttúrt földbe, újra és újra átpréselem az ujjaim között, amikor megpillantok egy földigilisztát. Ó, te csodálatos teremtmény! Lassan kezdek tudomást venni az elemek erejéről, a hideg mértékéről, a vágás lüktetéséről, a tett komolyságáról. Beszaladtam a házba tenyeremben a kis gilisztával, és rávetődtem a hófehér kanapéra. Földet hagytam magam után, még magam alatt is. Combomra helyeztem a kicsi teremtményt, és néztem, ahogyan mozgatja egyik végét, mintha nézelődne. Nem mozdul, csak szemlél. Én is megszemlélem alkotásom, és tökéletes lett. Nem túl mély, nem túl sekély, nem vérzik túlságosan, de mégis vérzik. Nem fáj túlságosan, mégis kellemesen csíp. Egy ideig még lestem, hogy elinduljon rajtam a giliszta, aztán elsötétedett előttem a világ.