EROTIPIA

9. Fejezet

Maja

A vacsorázás annyit tett, hogy egymás mellett ültünk az ágyamban, ahol szürcsölgettük a kis turmixunkat, mellé pedig bekapkodtunk néhány szelet zöldséget és gyümölcsöt. Végig máson járt az eszem. Egy pillanatra sem kapcsolt ki, még akkor sem, mikor Baron simogatni kezdte a combomat. Hiába gyengéd és kedves velem, ezzel nincs rám túl nagy hatással. Igazából azt kedvelem benne a legjobban, hogy megértő, és teret hagy nekem. Nincs kényszeres birtoklási vágya, mint Aleknek. Ráadásul jóképű is, amolyan kisfiús módon. Csak ez a korkülönbség lesz itt mindig a levegőben.
- Annyira fiatal a bőröd, hogy mindig eszembe juttatja, mennyire öreg vagyok. – simogattam meg az arcát.
- Cseppet sem vagy öreg. Minden porcikád szépséges. Nálad jobb nőt még csak nem is láttam! – megcsókolt a sötétrózsaszín ajkaival. Egyáltalán nem azt érzem, amit szeretnék, de kétségkívül élvezem. Kellemes bizsergés jár át tőle. Váratlanul megváltozott a szám íze, és elfogott a rosszullét. Gyorsan szám elé kaptam a tenyerem, és szaladtam a fürdőbe hányni. Nem csak megjátszottam, még a lábujjaimra is jutott. Ledobáltam a ruháimat, lemostam a lábam és kiöblítettem a számat. Mikor visszamentem, Baron már az ajtónál várt.
- Jól vagy?
- Igen.
- De hánytál.
- Igen. Lehet, hogy túl sokat ettem.
- Nem lehet, hogy...
- Nem! – szóltam közbe. – Akkor jelezne az AP, de nem jelez. – mutattam rá.
- Ó, értem. – csalódott volt.
- De mostanában furán érzem magam, holnap elmegyek a doktorhoz.
- Azt jól teszed!
- Azt hiszem, jobb lenne, ha ma inkább hazamennél. Amíg nem tudjuk mi ez, jobb nem kockáztatni. Nem akarom, hogy megfertőződj.
- Igazad van. – megcsókolta a homlokomat, és kifelé indult.
- A vizsgálat után felhívsz?
- Persze.
- És biztos minden oké?
- Biztos.
- Jobbulást, kedvesem!
- Köszönöm! – és végre rácsukhattam az ajtót. Szerencsére az emberek többsége retteg minden betegségtől, és még csak szimulálnom sem kell. Mi lehet ennél jobb? Nem törődve rosszullétemmel és annak lehetséges okaival, beszaladtam a szekrényemhez, és elkezdtem nézegetni a fűzőimet. Ne legyen túl világos, azt akarom, hogy érződjön rajtam, hogy van férfi az életemben. De fekete se legyen, az már túl lemondó. Szürke. Végigpörgettem a kínálatot, és leakasztottam az egyik szürkét, amit fehér pöttyök mintáztak. A körömlakkom sötétkék lett, hajamat kifésültem és kiengedve hagytam. Ezután már csak vártam, hogy teljen az idő és indulhassak az én saját könyvecskémhez.

Alek

Kezdtem magam kellemesen kábán érezni. Szívem szerint tombolnék a fények összevisszaságában, ahogy a többség. De nekem egy perc nyugalmam sincs, állandóan jön valaki beszélgetni. Ez a hátránya, hogy sok embert ismerek. A lábam járt az ütemre, a fejemmel bólogattam hozzá. Szemeim félpercenként a főbejáratot kémlelték, pedig biztos vagyok benne, hogy Maja nem fog eljönni. Meghúztam a teli pohár alkoholomat, mert ma nagyon hamar, nagyon jól akarom magam érezni. Claus bongyori skalpját figyeltem a fejek között, ahogy közeledik hozzám, nyomában a legjobb barátommal.
- Tedd le ezt a szart! – Max szó nélkül kivette kezemből a poharat és levágta a pultra. – Ennél sokkal jobbat tudok! – suttogja izgalommal a hangjában.
- Menjünk! – kiabál nekünk Claus, és szó nélkül követni kezdjük keresztül az embertömegen. Még így menet közben sincs nyugtom, sorra kezet kell fognom a „barátaimmal", akik lényegében volt, vagy leendő ügyfeleim. Néhány lánytól puszit kapunk az arcunkra köszönésképpen, előttem haladó barátom készségesen osztogatja mellé a popsi veregetéseket. A lányok egytől-egyig ugyanúgy reagálnak rá, felugranak és kacéran vihorásznak. Mind átlátszó, mind átlagos, mind ribanc. Neki valóak. Megint Majára gondolok, vajon ő hogy reagálna? Van egy olyan érzésem, hogy meglepne, mint mindig. Ez a kedves gondolat megmosolyogtat, amíg magunkra záródik lakásom ajtaja. Hirtelen minden elcsendesedik, ide csak enyhe dübörgés hallatszik fel. Végre egy kis csend. Két barátom leül egymás mellé az ágyam szélére, és azonnal elkezdik kipakolni zsebeik tartalmát.
- Mit hoztatok apucinak? – dörzsölöm össze a tenyeremet várakozásteljesen.
- Hohó! Hát először is a cannabis szoftvered... – nyújtja felém Max a lapocskát, amit ahogy elvettem, be is csúsztattam mindenesembe.
- Ez pedig egy különlegesség! – lenget egy másik szoftverlapot, hogy ne tudjam elvenni. A megfelelő pillanatban kikapom a kezéből, és megnézem, habár mind ugyanúgy néz ki.
- Öregem, ez valami egészen új dolog! – kapcsolódik be Claus, és már csúsztatja is be magának sajátját. – Eddig egyszer tudtam szerezni, szinte lehetetlen hozzájutni. Őszintén szólva, gőzöm sincs mi ez, de mintha az összes fajta drogot, amit próbáltunk, ötvözné.
- Váó! – dugom a helyére ezt a lapot is.
- A legszebb az egészben, hogy négy napig is a szervezetben marad, és nincs hatóideje. Egyszerűen akkor jön felszínre, amikor kedve tartja. Befolyásolhatatlan. Percekig mesevilág, aztán, bumm! – csap a tenyerébe. - Megint felszívódik. Ahány ember próbálta eddig, mind mást élt át. A fasz mindenes sem tudja, mennyit engedhet belőle, mind mehet egyszerre.
- Jól hangzik. Ez tetszik. De ajánlom, hogy jó legyen!
- Majd meglátod.
- Na, fiúk, akkor most kalandozzunk! – összekoccintjuk a levegőben mindenesünk, mintegy megpecsételve az ötletet. Azonnal elindítjuk az első hullámot egy gombnyomással. Kis ideig rácsodálkozunk a változásra, majd jókedvűen elhagyjuk a lakásomat és bevetjük magunkat a tömegbe. A plafonról érkező színes fények vibrálnak a fal mentén haladó emberek arcán. Férfiak és nők, szerelmeskedők vegyesen, szőke, barna, nocsak, egy vörös. Nézem őket, de nem biztos, hogy látom is. Ezen nevetnem kell. Kiengedek egy hosszú kacajt, mire előttem haladó barátom hátrafordul, vállon csap a kezével és közben viszonozza nevetésem. Ez az, amiért a legjobb barátom. Igaz, hogy egy tuskó, de szeretjük egymást. Ez a barátsága jele volt. Ennél jobban nem szoktuk kimutatni az érzelmeinket. Egy pillanatra sem állunk meg, igazából nem tudom, miért követjük egymást. Egyáltalán hová megyünk ilyen célirányosan? Az egész világ lelassul körülöttem, de tudom, hogy valójában teljesen jó ütemben haladok vele. Csak én érzem ilyennek, belső perspektíva. De, ha ezzel tisztában vagyok, minek is gondolkodom rajta? Észre sem vettem, és kiértünk az épületből. Egymásra nézünk, mit keresünk mi itt egyáltalán. Ahogy várakozóan állunk, összenézünk és mindhármunkat elkap a nevetés. Hajlongunk jobbra-balra, az oldalam és a szám is szúr, feszít. Ritkán nevetek ennyit. Már azt hittem, sosem tudjuk abbahagyni, amikor valaki megszólított bennünket.
- Sziasztok! – egyszerre kapjuk fejünket a hang irányába, és felejtjük is ott. Maja néz ránk kedvesen, kicsit zavartan. Tényleg kell ez a nő.
- Minden rendben? – kérdezi mosolyogva.
- Minden a legnagyobb rendben. – válaszolja Claus.
- Épp időben, gyere, igyunk valamit, kedveském! – Max átkarolja a vállát, és már menne is befelé vele. Hiába a barátom, bölcsebb lenne, ha nem fogdosná előttem.
- Tulajdonképpen, előbb szeretnék beszélni veled, ha lehet. – néz rám tanácstalanul.
- Oké. – válaszolom kurtán. Hah! Ez az én köröm, fiúk!
- Addig bemegyünk, hideg van. – int Max a fejével, majd Clausszal eltűnnek. Én csak Maját figyelem.
- Láthatnám? Kérlek!
- Ö, mit is?
- A könyvet.
- Ja, igen, hogyne! Menjünk be. – bólint és megvárja, míg mellé érek. Az ajtónál jelzek, hogy menjen be előttem, amit biccentéssel köszön meg. Ahogy mögötte haladok, a szemem folyamatosan őt pásztázza. Az a fenék! A combok, a csípő, a vállai... Érzem az ujjaimban a bizsergést, ahogy felidézem magamban az emléket, mikor még a tenyeremben fogtam valamennyit. Hirtelen nekikoccanok, észre sem vettem, hogy megálltunk. Á, látom már, mi a baj! Apróság.
- Kövess! – kiabálom túl a hangos zenét és az embereket. Átveszem az irányítást, finoman tolom odébb az embereket magam előtt. Teljesen tele van az aula. Az egy személyre jutó hely nincs egy négyzetméter. Természetes, hogy én vezessek. Néha hátranézek, hogy megvan-e még a kis követőm. Most beérve a sűrűjébe, megragadom a kezét, épp mielőtt lemaradt volna valaki miatt. Érzem, ahogy szorít, érzem, ahogy a meleg átáramlik a testéből az enyémbe. Érzem az apró pici ujjait, a puha kis tenyerét. Fél, hogy elkeveredik. Imádnivaló. A karom már teljesen átforrósodott és mintha zsibbadna is. Most már keményebben kell odébb lökdösnöm az embereket, heves bocsánatkérésekkel és kedves mosolygással oldva a feszültséget magunk körül, amit saját magam gerjesztek. Végre kiértünk az aula szélére, megállás nélkül húzom magam után Maját, fel az emeletre, de a kezét továbbra sem engedem el. Túlságosan bennem maradt az érzés, hogy vigyáznom kell rá. Csak akkor válok meg tőle, mikor már bent vagyunk a lakásomban.
- Miért is jöttünk?
- A könyvért.
- Ja, igen!
Egyenesen a szekrényemhez megyek, és előhívatom a könyvet. A csomagolás ellenére is finoman nyújtom át neki. Ő még finomabban veszi el, és hosszú ideig csak a fólián át simogatja.
- Nem veszed ki? – kérdezek rá. Ha már egyszer leszállítottam...
- Nem merem.
- Az új világ óta csomagolásban van, jó állapotban lehet. – amire ez a fólia kerül, az biztosan megőrzi eredetiségét.
- Gondolod? – csillan fel a szeme. – De akkor sem merem. – majd kókad vissza a szája. Megbabonázva nézem, ahogy megbabonázva nézi azt az átkozott csomagolást. Mindjárt magam tépem le.
- Ó! – azonnal visszafordulok a szekrényhez és kiveszek az oldalán található titkos polcról egy másik csomagot. Csodálkozva néz rám, ahogy meglengetem előtte a 46. oldalt, amit még tőle kaptam.
- Őszinte leszek. Kurvára nem hittem, hogy sikerülhet, de sikerült. Még mindig alig hiszem el! Mégis mennyi esélye van ennek?
- Dehát láttam, amikor odaadod valakinek!
- Igen. Hogy szerezze meg pontosan azt a könyvet, amelyikből hiányzik ez az oldal.
- Ó. Mit kért cserébe? – szegezi nekem a kérdést.
- Semmit. Az illető rótta le a tartozását. De valójában csak egy állomása volt a dolognak.
- Hogy érted?
- Ő a könyvek nyilvántartásához fér hozzá. Vagyis meg tudta mondani, hol található maga a könyv. A többi nem tartozott rá.
- Pontosan hány emberen keresztül jutottál hozzá?
- Négy.
- Nem tudom elhinni, hogy ez ugyanaz a könyv! Az nem lehet! Nagyi könyve biztos megsemmisült.
- Nézd csak meg!
Odament az ágyhoz, végre leszedte a csomagolást, és fellapozta az 1984-et. Ahogy megtalálta a lap helyét, próbaképpen odaillesztette. Becsukta és magához ölelte nekem háttal. A szívem nagyot dobbant a látványra. Én okoztam neki ekkora örömet. ÉN! Nem számít, hogy kétszer kellett felajánlanom magam teljesítésre, nem számit, mit kérnek. Az sem számít, hogy ez nem az a könyv, csak ugyanúgy néz ki, mintha az lenne. Két éjszaka volt méretre szabni a 46. oldal helyét. Így most van egy saját példányom a 46. oldalból. Ez a kis hazugság jócskán megérte ekkora örömért. Még ha nem is lesz köztünk soha semmi, vagy megtagad az apaságtól, egyszer az életben igazán örömet okozhattam valakinek, aki fontos nekem. Máris szívesebben döglök meg. Visszacsomagolja a könyvet, és most nekem nyújtja.
- Kérlek, őrizd meg nekem! Soha többet nem kérek semmit, megígérem! Nálad biztonságban van. Ez túl nagy kincs nekem. – rámosolygok és elveszem tőle. Visszazárom a szekrénybe, a titkos polcra. Nálam tényleg nagyobb biztonságban van, mint Barom közelében. Váratlanul Majával szemben találom magam.
- Nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok neked! Egyszerűen nincs rá szó!
- Ugyan, hiszen szóra sem érdemes. – ahelyett, hogy nevetne, olyan erősen néz a szemembe, hogy egyszerre ijeszt meg és aggaszt. - Mi az? – kérdezem.
- Csak próbálok olvasni benned.
- Azt rosszul teszed. – kerülöm ki és lehuppanok az ágyamra. Letámaszkodom magam mellett a két tenyeremre, és kinyújtom a lábaimat. – És hogy vagy egyébként? Azt már tudom, kivel vagy. – harag érzése önt el, ahogy homlokára tekintek.
- Jól, köszönöm a kérdést. És te? Jó volt az utazás?
- Elment. – hirtelen sápadni kezdett. – Jól vagy? – öklendezett egyet, és berohant a fürdőbe. Tehetetlenül felpattantam és topogtam az ajtó előtt. Most mit csináljak?
- Minden oké? – bár igazság szerint tudom, hogy miért hány. Nagy baj csak nincs. Csupán egy kis babahányás. Semmi válasz. Talán épp teli van a szája. Még sosem voltam ilyen helyzetben. Mit csináljak? Menjek be? Biztos azért csukta be az ajtót, hogy ne lássam így. Ahogy elkezd csobogni a víz, választ kapok a kérdésre és visszaülök az ágyra. Olyan pipogyának érzem most magam. Hogy üljek? Melyik pózt vegyem fel, ami nem bunkó, aggódó, türelmetlen, megértő és még talán vonzó is? Mire kijött, én már az ágy szélén ültem, összekulcsolt, nyújtott lábakkal, előredőlve támaszkodtam testem két oldalán. Mint aki éppen karból emelgette magát az ágyon. Mekkora marha vagyok! Jöttére felkaptam a fejem és kijózanodtam értelmetlennek tűnő elmélkedéseimből.
- Ne haragudj!
- Ne viccelj! – felpattantam és odamentem hozzá. – Minden rendben? – kérdezem arcát vizsgálgatva.
- Nem tudom. Biztosan.
- Mit jelez az AP? – ártatlanul puhatolózok.
- Éppen ez az. Nem jelez semmit. Kicsit több vitamint ír elő, és... híztam is. – teszi hozzá a végét szégyenkezve.
- Ezek tudod minek a tünetei, igaz? – magabiztosan szegezem neki a kérdést.
- Mindenki tudja a tüneteket. Holnap már elmegyek az orvoshoz. – ezt meg kell akadályoznom.
- A Minisztériumba?
- Igen.
- Nem tartom jó ötletnek. Nem jelez az AP, akkor miért mennél oda? Rengeteg kérdést fog felvetni nekik, sok kényes utómunkával jár. A megrovásról nem is beszélve, amit majd azért kapsz, hogy nem szóltál időben a hibás mindenesedről.
- Akkor mégis mit kéne csinálnom?
- Ismerek egy jó külvárosi orvost, elvihetlek hozzá.
- Ez illegális.
- Hát nem ez benne a szép? Nyugodj meg, jó barátom az illető. – komolyan elgondolkodik pár másodpercre.
- Rendben. Utána még mindig elmehetek a Minisztériumba. De beleviszel a rosszba, és ez nem helyes.
- Számíthatsz rám. – fáradt mosolyom villantom rá. – Mellesleg, Baroné? – nevettem, ő idegesen belebokszolt a vállamba, így hát még jobban nevettem. – Hiányoztam, valld csak be!
- Nem vallom.
- Elárultad magad. Ez az örökös ellenkezés... hölgyem, maga nem változott egy fikarcnyit sem! – mosolyogva ráztam a fejem.
- Azt hiszed?
- Biztosan ki merem jelenteni. – elém lépett, olyan közel, hogy összeért a cipőnk orra, megfogta az arcom és összenyomta a számat, hogy csücsörítésre kényszerítsen. Lábujjhegyre emelkedett, engem pedig olyan közel próbált húzni magához arcomnál fogva, ahogy csak bírt. Semmi jelét nem éreztem, hogy éppen az imént okádta ki a gyomra tartalmát.
- Tudod, honnan derül ki, hogy megváltoztam? – kérdezte, és szinte összeért az orrunk.
- Na? – erősen kezdett érdekelni a dolog.
- Onnan, hogy korábban ilyen közelségből nem bírtam volna megállni, hogy ne veszítsem el a fejem. – elengedte az arcom, de még előtte megsimogatott. - Még egyszer köszönöm a könyvet. Sosem fogom elfelejteni, amit értem tettél! – hagytam, hogy szó nélkül elsétáljon. Magamhoz térni sem volt időm, mert elfogott egy ismeretlen érzés, mintha a talaj megmozdult volna alattam. Fel sem fogtam még, amikor már lefelé zuhantam a fekete mélységbe. A lassú zuhanás alatt elvesztek az érzékeim, már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán zuhanok-e. És mióta? Milyen mély ez az izé? Mintha már percek óta esnék, kezdem nagyon unni. A teljes sötétségben közeledni kezdett felém egy apró fényforrás. Mi a fene ez az egész? Hol vagyok? Nyújtottam előre a karom, hogy jobban érezhessem a távolságot, mindhiába. A semmi közepén „lebegek"? Nagyon lassan, de jön valami felém. Egyre nagyobb hőség vesz körbe, biztos vagyok benne, hogy ezt a közeledő fényforrás hozza magával. Rettenetesen melegem van. Izzadok. Huh. Már csak néhány méterre lehet a forrás, a farmerem teljességgel rám tapad. Nem gondolkozom, ösztönösen bújok ki belőle, próbálom letépni a hozzám tapadt anyagot először egyik, majd másik lábszáramról. Testem minden pontjáról izzadtságcseppek csordogálnak, csiklandozva útjuk mentén. Ahogy ledobtam magamról a nadrágom, nem esett le, egy méteres távolságban lebegett mellettem. Letöröltem a nedvességet heréim mögül, és a már amúgy is vizes szőrszálaimba töröltem a kezem a combom külső oldalán. Nem volt még szerencsém igazi nyárhoz, nem tudom, hány fok lehetett egy régi nyári napon. Becslésem szerint most lehet vagy 50°C. Uh. Akár egy gőzfürdő. Felemelem a fejem, hogy lássam hol tart a fény, ami ontja magából ezt az iszonyatos hőt. Ekkor már tőlem 2-3 méterre lebeg, és csak most látom, hogy több lába, vagy karja hullámzik körülötte. Olyan erősen világít, hogy képtelen vagyok sokáig nézni, muszáj lesütnöm a szemem, mert megvakulok. Ahogy lehunyom őket, a könnyeim kipréselődnek a megerőltetéstől. Hallucinálok?
- Ki zavarja nyugalmamat? – kérdezte egy nagyon mély hang, és mikor beszélt, azonnal emelkedett a hőmérséklet még pár fokot. Folyamatosan törölgetem magamról a viszketést okozó izzadtságcseppeket, de helyükre szinte rögtön egy újabb gördül. Kezdek bosszús lenni.
- Mi vagy te? – kérdeztem jobb megfogalmazás híján, még mindig csukott szemmel.
- Én a polipok vezetője vagyok. – fel sem merült bennem a kételkedés, minden szavából érződött az igazság. Ettől függetlenül nevetséges. – Te pedig egy gyarló, semmirekellő, erőtlen és ostoba teremtmény, hogy hívni merészelted hatalmasságomat!
- Köszönöm a jellemzést, már ismerem magam. És én ugyan nem hívtalak, abban biztos lehetsz. Azt sem tudtam, hogy létezel! Csak álmodom.
- Ha már drága időm fecsérled, hasznodat veszem. Felhasznállak a fajaink közti kommunikációhoz. Közvetíted szavaim gyenge fajtád felé. Mondd el Vezetődnek, hogy veszély leselkedik rá. Polippükosz csatát kiált! – itt kitört belőlem a nevetés. - Esélytelen harc vár rátok, amennyiben még egyszer valaki zavarni merészel!
Hirtelen azt éreztem, ahogy a mélység kilök magából, a meleg érzése megszűnik, minden elhomályosodik, csak nevetésem maradt állandó. Kinyitottam a szemem és azonnal felültem. A padlómon ébredtem meztelenül, és reszkettem a hidegtől. Gyorsan ruháim után nyúltam, amik két oldalamon feküdtek. Rögtön magamra kaptam őket. A takarómat is magam köré csavartam és tanácstalanul feküdtem be az ágyba. Ez meg mi a picsa volt?