EROTIPIA

11. Fejezet - Alek

Ezt az elbaszott napot! Mégis, hogy a faszomba kerülök mindig ilyen helyzetekbe? Ennyire nem látom át a valóságot? Vagy már azt sem tudom, mi a kicseszett valóság! Az adrenalin tombol bennem, mégsem vagyok a helyzet ura. Esküszöm, még a verekedés alatt sem éreztem ennyire, hogy szétrobbanok! Eldőlt. Kivettem a farmerem zsebéből a zenebázist, elhúztam mindenesem felett, ami azonnal összekapcsolódott vele, és továbbította rá tárolt zenei ízlésvilágomat. Kettéválasztottam egymástól a szintetikus gumicsomót, és betettem füleimbe a két gömb alakú tárgyat. A dobhártyára még nem káros maximum értékre állítottam a hangerőt (amúgy is ez a maximum), és zsebre tett kézzel elindultam a hidegben. Kurvára nem kell nekem takaró. Enyhén elszíneződött lábfejemet figyeltem ebben a szánalmas., cipőnek nevezett baszásban, ahogy halad az aszfalton. Az ütemre szedtem lépteimet, ami egyre gyorsult, én pedig azonos iramban gyorsultam vele. A városfal északi része mentén haladok, egyre eltávolodva magától a várostól. A környék szürke. Minden kibaszott szürke és barna. A talaj a lábam alatt kopár, füves, és földes. A föld színe már szürkésbarna, a fűé pedig nem is tudom, leginkább a színtelen felé hajlik. A falat fa és növényzet takarja. Nincs erre a világon semmi, csak ez a kerülőút a külváros felé. Régi síneken sétálok, amiket már majdnem teljesen elfedett a föld, csak itt-ott látok néhány milliméter kikukucskáló vasdarabot. A fal meggátolta, hogy a szél közreműködésével a föld befedhesse ezeket. Ez aztán a szélcsendes övezet! Csak én kavarom fel a levegőt. Olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer süssön a Nap? Gyorsan szedtem a lépteimet, észre sem vettem milyen tempóban haladok, amíg nem kezdtem futni. Az első néhány futólépés kellemetlen volt, hirtelen olyan helyeken is éreztem a fájdalmat, ahol eddig nem is gyanítottam sérülést. Ahogy belemelegedtem, egyre gyorsabban futottam, amíg a testem még engedelmeskedett. A zene, a szürkeség, a fájdalom, és a táj változatlansága kiváltották belőlem a szabadság utáni vágyat. A feldúltságom még mindig feszítette a mellkasom, amit talán már összekeverek a hideg okozta szúró levegővétellel. Fáj, valami fáj bennem. Hiába rohanok, nem tudom magam mögött hagyni az érzést. Maját. Ő fáj. Nem hibáztathat engem, hogy elmentem! Én nem lehetek hibás ebben! Neki kellett volna elmondania! Miért töröm magam folyton, hogy bízzon bennem? Hiszen saját magában sem bízik az a kis cafka! Még tíz embert szét tudnék most verni. Könyörgöm, kössön belém néhány félkegyelmű! Nem tudom megfogalmazni, amit érzek, mert azt sem tudom, mit érzek. Mi a faszt érzek? Mi a büdös kurva faszomat érzek? Mi ez az őrület? Szétrobbanok! Egy ponton lekanyarodtam a sínek vezette útról, át, egy a falon tátongó lyukon. Erről nem tudnak a tetvek. Mindenesemet egy bokorba rejtettem még a túloldalon. Nem adom meg nekik azt az örömet, hogy bemérhessenek kívül. Nagyon dühös vagyok az egész kurva Rendszerre! Ha nem tudatlanságban nevelnék a fattyaikat, nem lennének ilyen mocskosul perverzek és tisztességtelenek! Nem lenne ez az egész pozícióval való visszaélés és csalás. Gyűlölöm a protekciót, meg az összes kis rohadékot, aki él vele. Magamat is beleértve. Apámat nem kellett volna felhasználnom. Gyűlölöm az apámat. Most miért nem akad errefelé egy őr sem? Nem tudjátok, hogy tilosban járok, mi? Mocskok. Hoznom kellett volna a mindenest. Forrongásom közepette megérkeztem egy mesterséges tóhoz. Nyaranta kijárok ide úszni, ez a szabadság felsőfoka. Senki nem figyel, senki nem tudja, hogy hol vagyok, mit csinálok. Én meg csak eggyé válok az őselememmel, és úszok. Eltartott egy ideig, mire magamtól megtanultam, de megérte! Minden nyelet víz. Ahogy az ízére gondolok, kiszárad a szám és úszhatnékom támad. Ami azt illeti, ráhibáztam. Ennél jobbat nem is tudnék most magamnak elképzelni. Alek, nem csalódtam benned. Levetkőzöm, a hideg szél marja izzadt bőrömet, de nem törődök a hőmérséklettel. Kifejezetten jó érzés, szükségem van még egy kis fájdalomra. Megnyugtató is tud lenni. Lassan sétálok át a gyér növényzeten, a vörös homok érdessége kellemetlen a lábamnak, csíp. Mintha tűvel szurkálnának. Inkább bele sem gondolok, mitől lett ilyen a föld. Hogy élte túl ez a tó? Hogy maradhatott ilyen tiszta és hívogató? Hívoga-tó. Így fogom hívni. Ahogy mélyebbre érek, a hideg víz hűsíteni kezdi sérüléseimet. Érzem, ahogy befogad, mintha hazavárna. Lendületből dobok egy gyors hasast, csak a heves szívdobogásomra figyelek egy ideig. Utána csak sodródom a magam keltette áramlattal, és hagyom, hogy teljesen megnyugtasson ez a körülírhatatlan érzés.

Bevetődök az ágyba, mozdulni sem bírok. Olyan fáradt vagyok, hogy az már méltatlan.

Órákkal később térhettem magamhoz az alvásból. Minden tagom ellenzi a mozgatását. Mintha legalább két napja nem aludtam volna. Nem csak testileg, hanem lelkileg is kimerült vagyok. Grimaszokkal küzdve ellenőrzöm az AP-mat, van egy munkahelyi figyelmeztetésem, amiért nem zártam le az asztalomat – szarok rá -, és az értékeim közül néhány erősen piroslik. Senkinek nem hiányoztam? Most egy napra nem kapok kreditet. Kopogásra rezzentem össze, de csak AP-mon adtam engedélyt nyílásra az ajtónak.
- Szia!
- Szia! – meglepetten köszöntem az érkező Majának.
- Csak azért jöttem, mert azt mondtad elkísérsz orvoshoz. De az is elég, ha elmondod, hol találom.
- Nem. Én ajánlkoztam. Csak előbb összeszedem magam, ha megengeded.
- Persze.
- Addig foglald el magad valamivel. – mutattam körbe a lakáson, aztán gyötrelmesen felálltam, és mentem zuhanyozni. Felmértem a sérüléseimet, jó néhány zúzódást szereztem, a szám felrepedt, elég véres vagyok, de a lábfejem a legrosszabb, túl nagy erővel rúgtam a bordáját annak a buzinak. Még többel kellett volna, hogy azonnal megdögöljön. A futás is rátett egy lapáttal. Eszembe jutott az üvegszilánk, amit zuhanyzás után kivettem ledobott farmeremből. Derekamra csavartam a törölközőt, és egyenesen a szekrényemhez mentem.
- Elnézést a hiányos öltözetemért, csak elfelejtettem a farmert. – Maja zavartan hátat fordított nekem.
- Semmi baj, én rontottam rád.
- Nem nevezném rám rontásnak, csak kicsit elpilledtem ma délután.
- És hogy érzed magad? Elég csúnyán néztél ki.
- He-he, valóban. Keményebb vagyok, mint amilyennek látszom. - gyorsan belebújtam frissen kicsomagolt nadrágomba, és zsebébe csúsztattam az üvegdarabot. Ez mindig emlékeztetni fog a mai napra, ráadásul nem rossz, ha van nálam egy ilyen, főleg Maja közelében.
- Nem kétlem. – megláttam a tükörben ezt a gyönyörű nőt, ahogy engem bámul, és még azt sem veszi észre, hogy én is őt nézem. Vágyik rám, csak úgy csillog a szeme! Nehezen, de sikerül begombolni a nadrágomat. Felkaptam egy csomagolt fehér pólót, és némán elindultunk az orvoshoz. Előre félek, mi lesz még ezen a napon. Van is okom félni. A szívem úgy vert egyre szaporábban, ahogy közeledtünk a célhoz. A külváros központjában vagyunk, átvezetem Maját egy szűk, nyirkos sikátoron, félve halad mögöttem, hogy világos takarójával sehol ne érjen a mocskos falaknak. Bekopogok egy kopott, zöld faajtón, majd benyitok. Előreengedem a hölgyet, belépve kellemes meleg fogad.
- Lenin! – köszöntöm barátomat, egy kézfogással megpecsételve a találkozás örömét.
- Alek! – barátom hasonlóképpen örül nekem.
- Maja, Lenin. Lenin, Maja. – a terhes lány megszeppenve biccent, egyszerre felmérve minket és a helyiséget.
- Örvendek. Ezúttal mi kellett hozzá, hogy meglátogass? Csak nem az arcod? – vereget hátba ez a huszonhét éves, fekete hajú, barna szemű férfi, aki gyerekkori jó barátom. Egy utcában nevelkedtünk.
- Az arcomnak semmi baja. Nem miattam jöttünk. – mutatok Maja irányába, mintha egy terméket reklámoznék.
- Még szerencse. Nem szívesen fogdoslak, ellenben magával, kedves kisasszony. Természetesen viccelek. Mit tehetek érted? Huppanj a szkennerre! – Maja félve felült a mágneses fémlapra. Bárcsak megfoghatnám a kezét, hogy ne féljen! Meg azért is, hogy ne pofozhasson fel. Leültem a barátságos kis házikóban, ahol minden régi volt, kivéve az orvosi eszközöket. Lenin minden titokban szerzett kreditjét az illegális magánpraxisába öli. Az, hogy még nem kapták el, azt jelenti, hogy nagyon óvatos, és akit ellát, abban megbízik. Úgy tűnik, jól válogatja meg a kuncsaftjait. Persze vészhelyzetekben bárkinek segít, általában így bővíti az ügyfélkörét. Az egész ház ebből az egy „teremből" áll, amiben mindennek jutott egy kevés terület. Én sem élek sokkal jobb körülmények között. De itt minden kis sarok árasztja magából a melegséget és a harmóniát. Ki ne akarná, ha itt látnák el? Otthonos. Leszámítva a szoba közepén lebegő rideg, fém ágyat. Tekintetem visszaesett Majára.
- Ha van mindenesed, miért nem a Minisztériumban vizsgáltatod magad?
- Rossz az AP-m.
- Igazán? Különös. Feküdj végig, kérlek! – az utasításokat követve felfeküdt az asztalra, rögtön bekapcsolt alatta a szkenner. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Talán nem kéne itt lennem.
- Meztelenül. – tette hozzá Lenin.
- Ó! – mondta Maja. Alig bírtam elfojtani a nevetésem, de a szám miatt muszáj volt.
- Akkor én kimegyek. – szóltam és így tettem. Most megfutamodok? Vagy inkább az a gondom, hogy a testére gondolni is sok, hát még látni? Azt a gyönyörűséget, amit így bemocskoltak? Bárcsak tudtam volna az elejétől fogva!