Bele szerettem egy Teknőcbe? (+18)

Kemény

Be sétáltunk a hajóba, azt a zöld lényt követve.
Minden fémből állt, apró pici részek rakták össze, könnyű mozgást biztosítva a hajónak.
-Hol a vész kijárat? - néztem körbe.
-Majd csinálok! - ütötte össze öklét Raf.
-Egy kis vizsgálat után, rá jövünk, hogy mennyi benned a mutáns gén, ami miatt tudod használni a parazitát.
-Már megint ez a szó... - forgattam a szemeim.
Két csápos fém kar el kapott és a levegőbe emelt.
-Hé! - próbáltam ki húzni magam, de nem ment.
-Engedd el! - vette elő fegyvereit Raf.
-Nyugodj le humán mutáns. Ez rutin művelet. - legyintett kezével hátra a gyík nő.
Egy lézer szerű sugár húzott át rajtam, persze az is zölden világított. Ahogy végzett, rengeteg adat jelent meg a képernyőn.
-Hát ez nagyszerű! - mozogtak a csápjai a nőnek. Le engedtek a csápok, Raf egyből körbe vett, hogy ne történjen meg ilyen mégegyszer.
-Dabih, kísérd őket a nyughelyre. - pötyögött a billentyűzeten.
-Dabih? - kérdeztem rá.
-Induljatok! - hallottunk egy mély hangot.
-Te vagy Dabih? - pislogtam nagyot, mikor meg láttam egy ember kinézetű páncélos férfit. Páncélja a lovagkort tükrözi vissza, mégis modern alakot ölt. Különböző, apró részekből áll, mint a hajó, hegyes végekkel díszítve. Ha jól veszem ki, a hátán egy kard látható, de nagyon egybe olvad a páncéllal.
-Mit érdekel téged? Indulás!-ment előre.
-Én még szét rúgom a seggét. Érzem. - morgott felettem Raf.

Dabih rá mutatott egy ajtóra, ahogy be léptünk be csapta az ajtót. Körbe néztünk, pár asztal volt a teremben székekkel, az egyik sarokban egy sarok ülős dohányzó asztalos pihenő. Szembe velünk a fal helyett rengeteg kisebb széf szerű ajtó és egy monitor. Közelebb megyünk, a monitor be kapcsol, ételek hada tárult elénk.
Korgott a pocakom.
-Azt hiszem éhes vagyok.
-Egyél, aztán kérdezzük meg, hogy mikor mehetünk el végre. - hagyott ott Raf válogatni.

Isteni finom volt a Bolognai, amit kaptam. Nyugodtan tolom be az ebédet, mikor meg mozdult a hajó. Mindketten ijedten néztünk körbe.
-Hagyd a kaját, gyere! - pattant fel a székből, én még be kaptam egy falatot, fájó szívvel ott hagyva,Raf után futottam. A hajó egyre többet mozgott.
-Mi folyik itt? - értünk a vezérlő terembe.
-Jaaajjj nektek nem szóltunk? - kuncog a nő. - El kell vigyelek magammal, hogy több vizsgálatnak tehesselek ki. De te nyugodtan ki ugorhatsz a hajóból.-legyintett megint Raf felé.
-Nem ugrok én sehova! Álljon le és el hagyjuk ezt a kócerájt! Aztán oda megy ahova akar és vissza se jöjjön! - dühöngött Raf.
-Olyan cuki, ahogy a humanoidok ordibálnak... Mintha el is érnének ezzel valamit. - nyomott meg egy gombot és a hajó el indult.
-Eresszen el minket! - kezdte el szét bontani a hajó oldalát belülről Raf.
-Dabih... - fordult a monitor felé a csápos nő. Dabih, az ember alakú páncél mögé bújt személy pár mozdulattal a földre terítette Rafot. Dühöngve próbált ki kerülni a szorításból Raf, de nem tudott. Akkor esett le a tény, hogy Dabih páncélja nem is olyan ismeretlen, mint hittem.
-Te is olyan vagy... Mint én? - léptem közelebb a fiúkhoz.
-Ne gyere ide! - nézett fel Raf. - Hallod?
De nem tudtam Rafra koncentrálni. Az én pajzsom irányított most. Hitetlenkedve közelebb mentem Dabihhoz, hogy hozzá érhessek. Mindenáron meg akartam tudni, hogy egyformák vagyunk-e.
-Meg... Ne... Próbáld... - rántott elő egy kardot felém nyújtva.
-Csak kíváncsi vagyok valamire. - léptem közelebb. Dabih mintha magával küzdött volna, úgy rángatózott. Sikerült a kard mellett el sétálni, a srác még mindig abban a pózban tartotta Rafot a földön. Ki nyújtottam a kezem és hozzá értem Dabih arcához. Hirtelen meg mozdult a fején a sisak. Apró részenként vissza húzódott az ő pajzsa. Megláttam Dabih arcát. Igazi ember volt! Egy fekete hajú keleti srác.
-Hihetetlen! - újongott a csápos nő. - Reakciót váltottatok ki egymástól. Lehet, hogy erősebb is lehetsz Dabih. - hallottuk a keserűséget a hangjából. Mintha nem kapta volna meg a fiútól azt, amit tőlem várt.
-Engedd el. - fogtam meg Dabih karját. Ő úgy mozgott, mintha nem akarná azt megtenni, amit éppen kértem tőle. - Jól vagy? - segítettem fel Rafot.
-Persze. - lökött félre enyhén, a srácnak támadva. Dabih közelharcba kezdett, Raffal. Egy hatalmas ütés közé álltam, így megtudtam állítani őket.
-Menj az útból...-utasított a zöld szemű óriásom.
-Hagyjátok abba és koncentráljunk arra,hogyan juthatnánk ki innen.
-Nem! Elkell intéznem ezt a kis bolhát.
-Kérlek...- sétáltam oda hozzá,megérintve mellkasát, megnyugodott.
A gyík ügyet sem vetett ránk,csak nyomkodta a gombokat. Drága Dabih mintha teljesen zavarba jött volna, homlokát fogva otthagyott minket. Mi is visszatértünk az étkezőbe. Raffon eluralkodott a tehetetlenség érzése. Az asztalon könyökölt, tekintete az asztalt lyukasztotta.
-Észrevetted,hogy reagált a srác pajzsa az enyémmel?
-Hogyne vettem volna már észre? Szerinted mennyire zavar ez engem?
-Tudom...-sóhajtottam.-Hogy nagyon,de ezt valahogy kikéne használnunk. Mit szólsz?
-Nem mehetsz hozzá közel.
-Pedig pontosan azt kell tennem. Éreztem,mintha valami áramlott volna köztünk. Mi van,ha...
-Nem! Nem érted? Még az kéne,hogy bármit is tudjon veled tenni!
-Értem már...-ültem elé az asztalra.-az én kedvesem egy kissé féltékeny.
-Hogy mi?ne hülyéskedj már!-dőlt hátra a székben félre nézve.
-Ugyan kérlek. Azt hiszed,hogy nem látom rajtad?- fogtam arcát a kezeimbe. A szemébe nézve elmosolyogtam magam. Ő megfogta a kezem, csókot nyomott a tenyerembe.
-Ez a kéz,csak engem érinthet.
-Tudom. Úgy is lesz,de muszáj lesz irányítanom a srác pajzsát.
-CSupán arra az időre engedélyezem,míg kijutunk. Érted?
-Tisztán és érthetően.- hajoltam közel hozzá, beletúrt hátul a hajamba,ajkait az enyémre tapasztotta.