The McCall Twins {Teen Wolf ff.} [Szünetel]

39.rész: Békülés

Legjobb barátom nem szólt egészen addig, míg le nem ültünk a nappalijukban egymással szemben.

-Miért jöttél? - tette fel kérdését mélyen a szemembe nézve.

Nos, haragszik rám, ezzel tisztában vagyok. Leginkább azért, mert az életemet kockáztattam még annó Theo miatt, aztán rá pár napra, mikor átjött hozzánk, összevesztünk, mivel előjött ez a téma és ő persze elkezdte mondani, hogy mennyire felelőtlen voltam és társai, mire ideges lettem, ezért csak annyit mondtam neki is, mint ma Scottnak, hogy nem az apám, nincs köze ahhoz, hogy én mit, miért teszek, ha pedig ez nem tetszik, akkor nem kell barátoknak lennünk. Erre persze nem mondott semmit, csak felállt és elment. Láttam a suliban és láttam akkor is, mikor néhányszor összegyűlt a falka, de nem beszéltünk sosem, maximum pár szót. Először nagyon haragudtam rá. Elegem volt belőle, hogy mindenki kisgyerekként kezel, ami pedig rajta csattant. Azóta százszor megbántam, hogy ezt mondtam neki, mert rájöttem, csak félt engem, ahogy mindenki más is, de akkor, abban a pillanatban elpattant bennem valami és leszidtam.

-Csak bocsántot szeretnék kérni. - sóhajtottam és nem mertem a szemébe nézni, így csak a földet pásztáztam.

-A bocsánatkéréssel nem megyek messzire. - rázta meg a fejét.

-Tudom. - néztem mélyen a szemébe. - Sajnálom, hogy azt mondtam és sajnálom, hogy sosem kerestelek, hogy nem beszéltünk, de Stiles, hiányzol nekem. Nem akartalak megbántani. Egyszerűen csak elegem lett belőle, hogy folyton engem félt mindenki és, hogy engem csesztek le ha hősködni próbálok, de neked is és a többieknek is megkell értenetek, hogy fontosak vagytok számomra, ahogy Theo is fontos volt nekem, ezért akartam segíteni neki. Olyan szavakat vágtam hozzád, amit nem gondoltam komolyan. Én egyszerűen csak...összetörtem. Nehéz embernek lenni egy természetfelettiből álló falkában, bár ezt te tudod a legjobban. Te is tudod, hogy olyan vagyok, mint a bátyám, mindig csak hősködni akarok és megakarom védeni a barátaimat, ahogy te is pont ilyen vagy. Kérlek hidd el, ha azt mondom, hogy sajnálom. Megértem ha utálsz, de nagyon kérlek bocsáss meg, mert szükségem van rád. - szónokoltam, majd a végén végiggördült egy könnycsepp az arcomon.

Stiles levetette a hideg, távolságtartó álarcát, majd közelebb jött és megölelt.

-Sosem utáltalak, csak haragudtam rád, te kis hülye. - adott egy puszit az arcomra, majd elnevette magát.

-Elrontottam mindent és most szeretném helyrehozni. - sóhajtottam gondterhelten.

-Nos, ami akkor történt, mindannyiunkat meglepett és letaglózott, főképp téged. Valahol megértem, hogy nem akartál magad mellett tudni senkit, főképp nem olyanokat, akik folyton csak azt hangoztatták, hogy mennyire felelőtlen voltál csak mert megakartad menteni Theo életét. Ezt megtudom érteni csak azért rosszul esett amit mondtál. - vakarta meg kínosan a tarkóját.

-Tudom és tényleg sajnálom, de nem gondoltam komolyan. - sóhajtottam.

-Meg van bocsájtva. - mosolyodott el, majd ismét megölelt. - De aztán mesélj, mi van a nagy Derek Hale-el? - vigyorgott rám.

-Ezt én is szeretném tudni. Két hónapja nem láttam. Semmi életjelet nem adott magáról. - forgattam meg a szemem.

-Dühös vagy rá mert félted. - állapította meg hangosan. - De ne aggódj. Derek nagyfiú, tud vigyázni magára. Különben is, ez a mániája, hogy drámaian eltűnik, majd mégdrámaiabban felbukkan. - nevette el magát.

-Örülnék ha kitalálna valamit az érkezésére, mert már nagyon hiányzik. - sóhajtottam.