The McCall Twins {Teen Wolf ff.} [Szünetel]

40.rész: Visszatért

Még talán egy órán keresztül beszélgettünk, majd inkább hazamentem azzal a szándékkal, hogy kibéküljek Scott-tal, de nem volt otthon. Nem értettem, hiszen nem szokott csak úgy elmenni, anélkül, hogy szólt volna, viszont nem sokat tudtam ezen gondolkozni, mivel megcsörrent a telefonom.

-Szia. - mosolyodtam el halványan.

-Szia! Lenne kedved találkozni a parkban? - hallottam meg a hangját a vonal túlsó végéből.

-Persze, indulok is. Ott találkozunk. - ezzel a mondattal pedig le is tettem.

Régen láttam őt is és így belegondolva mindenkitől eltávolodtam. Pedig Theo az az ember, akiért az életemet kockáztattam és mégsem kerestem őt egy hónapig. Tudtam, hogy elutazott, azt mondta, mert elkellett intéznie a dolgait, de most úgy tűnik visszajött.

Amint megláttam a fiút, azonnal elkezdtem felé futni és megöleltem.

-Már hiányoztál hercegnő. - mondta, miközben nyomott egy puszit a fejemre.

-Te is nekem Theo. Szerintem te voltál az egyetlen, aki nem szidott le amiért utánad mentem. - sóhajtottam, majd elhúzódtam tőle.

-Nem szidtalak és nem is foglak leszidni, elvégre miattad vagyok még életben, viszont, ha én dönthettem volna, akkor inkább azt mondtam volna, hogy ne gyere. Attól féltem, hogy megölnek. - nézett mélyen a szemembe.

-De látod, élek. Azért annyira nem könnyű tőlem megszabadulni. - kacsintottam, majd mindketten elnevettük magunkat.

Ezután még pár órán keresztül beszélgettünk, de aztán kezdett sötétedni, így inkább hazamentem. Különben is, beszélnem kell Scott fejével.

A házba lépve rákellett jönnöm, hogy egyedül vagyok a lakásban. Anyu éjszakás, Scott pedig továbbra sem ért haza és kitudja hol lehet. Inkább csak megrántottam a vállamat és a konyhába léptem, hogy egyek valamit. A konyhapultnál állva, az ablakkal szemben készítettem a szendvicsemet, de aztán hirtelen megállt a kezem a levegőben. Rossz érzésem támadt, mintha figyelnének.

Aztán hirtelen éreztem a bal oldalamról egy nyomást és a következő pillanatban a földön feküdtem, miközben fegyverek sokasága durrogott felettem és töltényhüvelyek hullottak rám és körém. Olyan gyorsan történt minden. Legfeljebb 1 percen keresztül záporoztak a lövések, majd kocsiajtók csapódását hallottam, majd azt, hogy elhajtanak. Nehezen fogtam fel, hogy mi történt. Aztán valaki két keze közé fogta az arcomat, így ránéztem, az illető pedig Derek volt.

-Nani, jól vagy? - nézett rám aggódva, de a hangzavar miatt sípolt a fülem és tompán hallottam a hangját.

Erre nem feleltem, csak kissé bizonytalanul bólogattam ő pedig felállt a földről, majd engem is felhúzott onnan.

Pár pillanat erejéig lehunytam a szememet, majd vettem pár mély lélegzetet, hogy megtudjak nyugodni és sikerült is. Csak ezután jutott eszembe, hogy egyébként dühös vagyok rá.

-Hol a francban voltál két hónapig? - csattantam ki hirtelen és ez most fontosabb volt számomra, mint az előbb történtek.

-Elintéztem a dolgaimat. - felelte egyszerűen.

-Semmi életjelet nem adtál magadról. Most meg csak úgy megjelensz a semmiből a házunkban? Szép, mondhatom. - forgattam meg a szemem.

-Azt hiszem, azt akartad mondani, hogy köszönöm Derek, hogy megmentetted a csinos kis hátsómat. - nézett rám nyugodtan.

-Az egy dolog, de... - kezdtem volna bele, viszont csak ekkor jöttem rá, hogy mit is mondott ezért hirtelen zavarba jöttem ettől és nem tudtam mit feleljek erre, így inkább csak gondterhelten sóhajtottam és leültem a nappaliba, amiben Derek is követte a példámat.