The McCall Twins {Teen Wolf ff.} [Szünetel]

47.rész: Hála

Még talán egy órán keresztül ott volt nálam mindenki és beszélgettünk. Anya közben megnézte a sebem is, ami mostanra már teljesen begyógyult, így mehetnék haza, viszont legalább még egy napot itt kell töltenem a látszat kedvéért. Egyébként, muszáj volt ide hozniuk, mivel Deaton nem tudott volna rajtam segíteni és addig akartak elmenni, ameddig lehetséges, hogy ne kelljen Scottnak megharapnia, de hagyományos eszközökkel nem tudtak volna megmenteni, ezért maradt a B terv.

-Csak azt szeretném mondani, hogy hálás vagyok neked amiért behoztad ide. Tudom, hogy a mentők nem értek volna oda időben. - hallottam meg kintről a bátyám hangját, amint Dereknek beszél, miután már mindenki más elment.

-Scott, te mentetted meg azzal, hogy megharaptad. Ráadásul nem tudom hogyan háláljam meg egyáltalán neki, hogy megmentett. - sóhajtott a férfi.

-Tudom, de a lélekjelenlétednek hála jutott el ide időben és te vagy az, aki itt vagy mellette, amióta csak bent fekszik. - magyarázta meg a testvérem.

-Ugyan, semmiség. Különben is, megígértem, hogy vigyázok rá, közben ti kitudjátok deríteni, hogy miért történt meg mindez, emellett pedig, hogy egyáltalán ki tette. - felelte Derek.

Ezután csak egy nagy robajt hallottam, amiről kiderült, hogy nem messze tőlük ejtett le egy tálcát az egyik ápolónő, amit ugyebár csak a szuperhallás miatt hallottam ilyen hangosan, emellett pedig ezt a beszélgetést is csak így hallottam. Tudom, nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését, de ez most érdekelt.

Érdekes volt, hogy Derek már itt van velem, de másfelől viszont, ahogy szavaiból kivettem, ez csak azért van, mert ígéretet tett a bátyámnak arra, hogy megvéd engem na meg persze azért, mert miatta sodortam magam ebbe a helyzetbe.

-Scott is elment. - jött be az ajtón Derek, aki azt be is csukta maga után.

-Egyébként, köszönöm. - feleltem pár perc hallgatás után.

-Mégis mit? - nézet rám kérdően.

-Hát azt, hogy itt vagy. - fordítottam felé tekintetemet.

-Komolyan te hálálkodsz nekem? - mosolyodott el. - Mondtam már, én köszönöm. Megmentettél. - sóhajtott.

-Nos, szívesen. - mosolyodtam el halványan én is. - De egyébként nyugodtan elmehetsz. Megleszek. Talán jobb is lesz, ha most egy kicsit egyedül lehetek. Anyu úgyis itt van nem messze tőlem, ha baj van, tudok neki szólni. - mondtam komolyan, mire egy kissé meglepett tekintetet kaptam.

-Ha szeretnéd, elmegyek. - állt fel, majd az ajtóhoz lépett. - De tudod hol találsz. - nézett vissza, majd ki is lépett az ajtón.

Teljes csend telepedett az egész szobára. Most már csak a saját szuszogásom hangja volt az, amelyet a kinti zajoktól eltekintve hallottam. Igazából, nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam volna, hogy azt mondja, nem hagy egyedül. Nem hagy el többet. De nem akarom lejáratni magam azzal, hogy beleképzelek mindenfélét a dologba. Különben is, csak az ígéret köti hozzám, amit Scottnak tett, most már pedig az is, hogy meghálálja a tettemet, amit igazából én nem várok el. Innentől kezdve már nincs miről beszélni.

*Kedd*

Tegnap még a kórházban voltam a látszat kedvéért, de este hazaengedtek. Anya azt mondta, hogy ma még ne jöjjek be az iskolába, de én akartam, szóval bejöttem. Ő úgyis már korán elment dolgozni, Scott pedig szokásosan elment otthonról, így nem volt aki megállítson.

-Nézzétek, túlélte. - hallottam immáron hangosan még a suttogásokat is, amikor beléptem az iskola bejáratán.

-De ez mégis hogy lehet? Biztos ő is közéjük tartozik. Jobb lesz, ha kerüljük. - beszélték egy másik társaságában.

Gyorsabban szedtem a lépteimet, majd berohantam a női öltözőbe, ahol szerencsére nem volt senki, így a földre kuporodtam és próbáltam nem az újabb pánikrohamra gondolni.