The McCall Twins {Teen Wolf ff.} [Szünetel]

34.rész: Különleges

Pár percig csak öleltem őt, mélyen beszippantva az illatát. Számomra ő már nem csak egy egyszerű barát, olyan mintha a testvérem lenne.

-Köszönöm nektek is, hogy utánam jöttetek. - engedtem el Theot, majd a falka felé fordultam.

-Ugye tudod, hogy ez egy öngyilkos terv volt? - nézett rám komolyan Malia.

-Tudtam, de egy cseppet sem érdekelt. Az volt a fontos, hogy Theo megmeneküljön. - sóhajtottam, majd a cipőmet kezdtem el vizslatni.

-De meg is halhattál volna! Nani, te ezt átgondoltad egyáltalán? - kezdett el idegeskedni Scott.

-Nem, nem gondoltam át, mert arra nem volt idő! Ti nem cselekedtetek, így valakinek kellett! - tártam szét a karom dühösen, majd kisétáltam az épületből.

Nem akartam hazamenni, mert tudtam, anyu csak kiabálna velem, így inkább elmentem sétálni. Csendes volt minden, de nem zavart, sőt, most inkább csak segített a megnyugvásban és kifejezetten jó érzéssel töltött el.

Egy közeli parkba mentem, ahol megálltam a kis tó mellett. Belenéztem, és egy pillanatra meglepődtem, ahogy a fodrozodó víztükör felületén megláttam a tükörképemet. Más ember tekintett vissza rám, mint aki ezelőtt voltam. Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is megváltoztam. Nem az a csendes kislány vagyok a sarokban. Most már nem vagyok az a furcsa, feketében járkáló antiszociális, érzelmek nélküli lány. Most már normális lány vagyok, szerető családdal, barátokkal és valódi érzésekkel, ahogy azt a társadalom és talán mélyen belül én is elvárnám magamtól. Végre kitörtem a burokból, amely körülvett engem és a szürke hétköznapjaimat.

De mi van ha nem ez a normális? Mondjuk, az már önmagába véve nem normális, hogy az ikertestvérem egy alfa, akinek falkája van, melynek én is a részese vagyok. A falka tagok az én barátaim...vagy mondhatnám, hogy a családom. Akit pedig én szeretek, egy vérfarkas. Szerintem ez egyáltalán nem normális, de ha belegondolok, önmagába véve az a tény, hogy természetfeletti létezik, nem teljesen normális. Legalábbis, az egyszerű emberek számára nem az.

De miért is akarnék én normális lenni? Sosem voltam olyan, mint a korombeliek. Sosem tettem olyat, mint ők. Sosem tapasztaltam szerelmet, nem buliztam hétvégenként, nem voltam részeg, nem dohányoztam. Bár, nem is hiányzik ezek közül jó néhány. Az hiányzott mindig, ami most megvan nekem. Illetve, egy valami kivételével.

-Jól vagy? - egy smaragdzöld szempár vizslatott kérdőn a víztükörből.

Szomorúan elmosolyodtam kérdésén, majd óvatosan hozzábújtam.

-Szerinted normális vagyok? - kérdeztem vissza a fejemet mellkasának döntve.

-Te különleges vagy. - felelte Derek, majd nyomott egy puszit a fejemre, mire halványan elmosolyodtam és jelen pillanatban olyan biztonságban éreztem magam a karjai közt, mint még soha máskor.