Egymás szemében (PUF - Cselnakos)

TÁNC - Csónakos

Csabi nem került elő, lassan minden évfolyamtársuk elköszönt, a lányoknak is haza kellett indulni. Andris végül egyedül maradt. Még mindig fülig ért a mosolya, a tánc eksztázisa és Évi öröme rá is átragadt, beleivódott a sejtjeibe.
Végül nem bírt tovább várni, ezért bement Csabi után a mosdóba. A fiú a kezét mosta épp, a neon sárgás fényében is furcsa volt az arca, de Andris csak akkor jött rá, miért, amikor közelebb lépett.
– Sírtál?
– Dehogy.
– Tizenkét éve ismerlek, tudom milyen az arcod bőgés után. Mi történt?
Csabi a víz alá tartott kezét bámulta, és úgy vonta meg a vállát, mint aki a világ súlyát cipeli rajta.
Csónakos késztetést érzett, hogy megsimítsa, de inkább a saját combjához szorította a tenyerét. Várt.
– Én csak... Hanna, szerintem ő... én meg nem... Áh. Hagyjuk, jó?
Csónakos csak pár pillanatig gondolkodott, mit kellene csinálnia, aztán elzárta a csapot, megragadta Csabit és kirángatta a vécéből. Vizes keze folyton ki akart csúszni az övéből, de szorosan fogta.
Az aula üresen ásított, lekapcsolták a fényeket, mindenki elment. Felvették a kabátokat, Csónakos csak odakint szólalt meg.
– Gyere, meghívlak egy fagyi meg krumpli kombóra.
Tizenkét perc múlva leültek a legközelebbi Meki egyik piros asztalához. Csónakos elmélázva figyelte, ahogy Csabi a sültkrumplit enyhén reszkető kézzel mártogatta a vanília fagyiba.
– Köszönöm.
– Jobb kedved van?
Csabi mosolyogva bólintott.
Csónakos latolgatta magában pár pillanatig, hogy felhozza a témát, mégis miért zuhant Csabi ennyire össze, de aztán úgy döntött, hagyja a fenébe az egészet.  Végülis ő sem szeretné, ha arról faggatnák, miért sírt.