Az élet béklyója

Mcbotlás

Utunk végül a gyomrunk szavát részesíti előnyben. Végigálljuk a kígyózó sorokat majd átverekedjük magunkat a tömegen és leülünk egy ritka példányhoz. Egy szabad asztalhoz. Helyet foglalunk és enni kezdjük a prédánkat amit hosszú vadászat során ejtettünk. Nekem nagy nehezen megy le egy-egy falat a torkomon. Végig az a srác jár a fejemben. Olyan aranyos volt a mosolya és mi tagadás jól nézett ki. Csak azt nem értem mit keresett azokkal a barmokkal és hogy annyi lány közül miért pont engem nézett. Még mindig ha csak erre a pillanatra gondolok majd kiugrik a szívem a helyéről. Olyan szép volt hogy igazából minden más eltörpült mellette. Halkan sóhajtok egyet hátha a kiengedett levegővel a bánatom is távozik. Nem...ez most nem sikerült.

-Vani hihetetlen voltál-lelkendezik Judit.- Láttad a fejüket? Olyan viccesek voltak.

-Miért hogy néztek?

-Nagyon meglepődtek. Hirtelen befogták a szájukat és csak bámultak utánad. Kis csípős paprikánk!

Elnevetem magamat. - Köszi. Még ilyen szép bókot senki sem mondott nekem. Ezt megjegyzem biztos jól fog jönni egyszer az életemben, ha erőt akarok meríteni. Bár én inkább úgy éreztem magamat mint egy chihuahua a nagykutyákkal szemben.

Kuncogva elnéz.- Végül is...

Halkan felsóhajtok és belemerülök újra a gondolataimba. Úgy érzem a beszélgetés miatt újra visszaáramlott a testembe a kiengedett emlékek szele. Mindazonáltal nem sok időm marad ízlelgetni a keserű utóízért
Judit vigyorogva oldalba bökdös és a szemöldökét táncoltatja.

-Csak nem bejön a srác neked?

-Mi? Milyen srác?-játszom a tudatlant mert érzem a keserű íz mégis csak visszakúszik.

-Az aki úgy bámult téged mint egy istennőt.

Halványan elpirulok. Tényleg úgy bámult volna?- Ugyan már miről beszélsz?

-Hogy miről beszélek? Láttam a pírt az arcán mikor meglátta, hogy észreveszed, hogy bámul téged. Meg azt a mosolyt mikor kioktattad őket. És láttam ám, hogy elpirultál te is. Ne merd tagadni. Úgy is rájövök az igazra.

Nevetve nézem.- Jó-jó csigavér. Igen bejön.

-Csak bejön??- közelebb csúszik közben. –Nem inkább ő álmaid szerelme fehér lovon?

Az orrom alatt bazsalyogva csipegetek tovább. Igen nagyon jól ismer engem és kezd a közepébe trafálni.

Hirtelen elkomorodom. Mekkora egy balfácán vagyok. Álmodozhatok én a világ végéről is hamarabb mint róla hisz a nevét sem tudom. - De ebből úgyse lesz semmi. Nagy ez a város. Lehet csak átutazóban van. Sose fogunk újra összefutn....iiiii-sikítom. Monológom kezdetét valaki durván félbeszakította.
A szék alólam olyan hirtelen kifordul ,mint amilyen gyorsan elszállt a mondatom és én a földön végzem. Egy nagy csattanás kíséretében valaki szintén földet ér mellettem . A hajamban kisebb mennyiségű krumpli landol. Jobb már nem is lehetne. A só szépen elkezdi csiklandozni a bőrömet. Most már nem csak a fenekem sajog de a fejem is viszket és ha túl sokat fogom vakarni azt fogja hinni mindenki hogy tetves vagyok. Kezd kicsit sok lenni számomra ez a nap. Megszédülve körbenézek, hogy megtaláljam kinek is köszönhetem az ebédet a hajamnak. Egy nagy alak pattan fel mellettem és a kezét nyújtja. Egyszerre kerekedik el a szemünk.

-Szö-szörnyen sajnálom hogy ilyen ügyetlen voltam.-dadogja és megjelenik arcán az az imádni való halvány pír amiről azt hittem sosem fogom látni már. Kezdem úgy érezni megérte mindez.

Mukkani se bírok. Leszegem a tekintetem és megfogom a kezét. A bőre meglepően kellemes tapintású és forró. Érzem ahogy villámok szelik át a testem. Könnyedén talpra ránt és kiszedegeti a krumplit a hajamból szórakozottan. A másik kezével azonban még mindig az enyémet fogja mintha csak azt akarná, hogy az ereje átszálljon belém és tompítsa a fájdalmamat. Azonban ennek a pillanatnak is hamar vége foszlik és én már csak kerek szemekkel bámulhatom ahogy egy szál krumplit gyorsan megeszika hajamból. Nem teljesen értem, hogy mi is történik itt. Kezd ez a nap olyan lenni mint egy rossz vígjáték. Most mindenki a kényelmes székéből ülve nevet a helyzeten és ők is jóízűen majszolják a magukét a jóképű idegennel. A lány sorsán meg csak mindenki nevet, hisz végülis találkozni akart vele megint, nem? A filmbe illő jelenet azonban mint mindig, most is hirtelen megszakad.

Röhögést hallok. Oooo hát persze, hogy ezek is már megint itt vannak. Hisz egy romantikus vígjáték talapzata a drámai összetűzések sorozata ami elszakítja mindig a párunkat.

- Láttátok azt a csajt? Dunduskát? Olyan hanggal esett el mintha egy medicin labdát vágtak volna a csempéhez.-ezen páran jót röhögnek.

- Az egyik rám vigyorog.- De szerintem ő olyanhoz még sosem ért.- Ezt elismerő vállba bokszolás követi.

Lehajtom a fejem. Kezd elegem lenni. Miért űznek gúnyt belőlem? Mit ártottam nekik? Miért kell hangsúlyozni hogy van rajtam egy kis plusz? Miért nem törődnek a maguk dolgával? Kezdem egyre jobban elveszíteni az éveken át építgetett látszólagod önbizalmamat. Jó nem fogom ezen felbosszantani magamat. Nem tehetik tönkre azt aki vagok. Kik ők nekem hogy számítson a véleményük?

-Hé Ati! Gyere már vagy itt hagyunk.- halkan mormogni kezdenek egymás közt de én megértek közölük párat.
Röviden húgyagyú mamlasznak nevezik meg kétbalkezes semmirekellőnek meg még sok másnak amit nem értettem.

Szomorkásan elmosolyodom. Itt most elválnak hős szerelmeseink.- Nincs semmi baj. Baleset volt. Inkább menj a tapló haverjaidhoz.

Rám szegezi szomorkásan csillogó nagy kék szemeit. - Ők nem a barátaim.

Ezt meg hogy értsem? Akkor minek van velük?

Szomorkásan elmosolyodik.- Ne nézz ilyen értetlenül.-megrándul a szája- Remélem sosem kellesz ezt megtapasztalnod. Ó jut eszembe. Hogy hívják gyönyörűségedet?-rám villant egy bugyiledobós mosolyt.

Meghökkenek. A világfájdalom hirtelen vált és mutatja újra a dögös oldalát -Vanessza.

-Attila vagyok. Remélem még találkozunk. -Megigazítja a székem majd távozik.
Utána bámulok amíg el nem tűnik a tömegben....vagy mégsem tűnik el mert a válla és a feje bőven kilátszik.
Visszaülök a székemre elmélyedve gondolataimban.