Az élet béklyója

Vér és bőr

A napok úgy vánszorognak akár egy vén csiga. Fogalmam sincs mióta tespedhetek a fülledt sötét szobában, melyben életem hibáit sorra halmoztam. Most hála magamnak egyedül vagyok és senki sem keres, nem ír, lehet, azt se tudják, hogy egyáltalán élek-e még? Lehet nem is lenne gond. Lehet, csak nem kellene léteznem és akkor nem kellene azzal szembe néznem, hogy végtelenül magányos vagyok a saját hibámnak köszönhetően. Hirtelen a szívem belesajdul mindabba amit eddig elkövettem a szeretteim ellen és egyszerűen nem bírom ezt már tovább. Felülök, amitől a világ forogni kezd körülöttem és a fülem éles sípolásba kezd, ellenezve a következő tetteimet és riadót fújva, de mit se számít ez. Az ajkam harapom és előhúzom a sniccert a fiókomból. A fogása megrémít, hiszen tudom mire is készülök, de már elegem van a folyamatos sírásból, gondolkozásból és megbánásból. Öngyilkos nem lehetek, hiszen itt vannak nekem apa, még ha sokat is dolgozik, azt hinné, miatta van minden. De erről senkinek sem kell tudnia, igaz? Lassan kiengedem a pengét, amit halk kattogás kísér. Katt...kat...kat.. és még egy utolsó, majd a hideg penge halványan megcsillan, ahogy megforgatom. Szorosan rámarkolok és a fedetlen combom felé irányítom szinte már öntudatlanul. Tudom, hogy mi fog következni és félek tőle, de végre valami más történik. Valami más miatt kell aggódnom, valaki másnak okozok fájdalmat és ebben az a legjobb, hogy nem a szeretteimnek. Lehet a saját büntetésemnek is tekinteni. Igen ez mindenképp az. Megbántottam Levit és még az óta se mertem elé állni, mert egy utolsó gyáva féreg vagyok, Vanival mindent eltoltam, hiába beszélgettünk úgy mintha mi se lenne, tudom ez nem igaz! Még sincs már itt velem, még sem beszélgetünk még csak írtásban sem, nem is keres, pedig minden nap beszéltünk...Igen...Tünk. Már ez nem igaz és mind ez az én hibám! Mindent elrontottam! Megacélozom az akaratomat és minden erőmmel a sárga műanyag köré fonom ujjaimat majd egy határozott mozdulattal meghúzom a bőrömet átszelve. Amikor a penge hozzám ér a levegő pelém szorul, majd megérzem azt az éles, semmihez sem hasonlítható érzést, ami elnyomja minden lelki fájdalmamat, úgy hogy maga alá taszítja őket és a lelkem helyet most a bőröm marcangolja a saját tettem. Érzem, ahogy kiserken a forró élet és apró patakokban csurdogál a megkínzott combomon. Remegve újra lesújtok, de ez már nem is fáj annyira, mit az első, majd még egyszer és magam mellé ejtem a pengét. Már mindegy. Az ágyam így is véres, majd kimosom, bekamuzva eredetét. Felsóhajtok, mintha csak az utolsó leheletem lenne és eldőlök az ágyon. A takaróm oltalmazón ölel körbe és vígasztal, minden rendben lesz, ez csak ideiglenes, ne aggódj. Jobban belegondolva azonban aggódnom kellene, mert egy hajszál választ el attól, hogy átöleljem és megsimogassam meghálálva a vigaszt. Ő az egyetlen, aki vígasztal, ami megijeszt, mert ez csak egy takaró és kezdek úgy beszélni magamban róla mintha a legjobb szeretőm lenne. Magamban jót mosolygok ezen a hülyeségen és lehunyom a szemem. Az égető érzés nem hagy nyugton, így most nem kúsznak vissza a rég emlékei, amiért rettentően hálás vagyok. Pár perc nyugtot kaptam, igaz egy rossz úton, de végre enyém. Nincs más végre csak a bőröm a vérem és az ágy érzése. Ebben a szinte már édenbe illő pillanatba azonban lassan visszakúszik kígyó képében a múltam érzése is. A már jól ismert könnyeim csípve a szemem, újra felbukkannak és patakokban folynak le az arcomon. Levi és Vani képe újra színemre lép és nem hagy nyugodni. Mosolyognak és nevetgélve beszélgetnek velem, hisz akkor még nem ismertek igazából, így barátaim voltak és szerelmeim. Hiába nincsenek velem az érzés újra futótűzként perzseli fel a szívem. Hiányoznak azok az idők, annyira nagyon hogy már tényleg belebolondultam. Miért kellett hagynom, hogy az érzelmeim ennyire elvigyenek a helyes útról??? Oh miért? Mindig akkora egy rakat szerencsétlenség vagyok, hogy az hihetetlen. Ekkora rakat szerencsétlenség ritkán születik a Földre. A sírórohamom közepette a telefonom halk rezgése hoz vissza. Értetlenül ránézek és látom, hogy a számomra legkedvesebb ember keres engem. Úristen, de hiányzik! Minden hezitálás nélkül felveszem a telefont, bele se gondolva mit akarhat és hogy eddig miért nem keresett.

-Szia Judit. Öhm...Nagyon sajnálok mindent. Sajnálom, hogy elhanyagoltalak. Rettentően sajnálom.

-Semmi baj.- Motyogom reszkető, rekedt hangon, mivel már egy ideje nem beszélgettem senkivel, főleg nem vele.

-Ha nem lenne gond átugranék hozzád, hogy beszélgessünk végre egy jót! Annyi minden történt, alig várom, hogy közösen kivesézhessük. TE vagy a legjobb barátom. Emlékszel? Bármi is történjen! Szóval nemsokára ott vagyok!- hadarja izgulva a vonal túlsó végén.

-Öhm...- Meredek magam elé. Miért most? Miért nem lehetett mindezek előtt? Most hogy tüntessek el minden nyomot? De nem akarom elzavarni. Látni akarom végre, szóval gyorsnak kell lennem.- Rendben csak előtte lezuhanyzok, szóval ne siess annyira mert akkor várhatsz rám, jó?

-Hát rendben van, akkor én is kicsit jobban összébb kapom magamat.

Mélyen legbelül most hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy így ismer és tudja, hogy a zuhanyzás nekem akár egy óra is lehet, szóval nyertem egy kis időt.

-Az jól hangzik! Megyek akkor készülődni. Szió!

-Szijjja!

Leteszem és meredten körbenézek az engem körülvevő szeméttelepen, amit a használt zsebkendők tengere tarkít. De most erre nincs időm! Villámként cikázok a szobában és szabadulok meg a felesleges szeméttől, ami eléggé megterhelő a combom és a jelenlegi semmittevéseim után. Kicsit jobban felhúzom a redőnyt, ami ellen a szemem világa erősen ellenkezik, de nincs mit tenni, szellőztetni kell és hát Vani se jöhet be ebbe a barlangba. Kinyitom az ablakot, majd megszabadulok az összes koszos cucctól az ágyból, majd a véres textíliákat frissre cserélem. Már csak a lábam maradt. A rászáradt vért ledörzsölöm zsebkendőkkel és a kuka aljára rejtem, majd felkapok egy hálóinget és a fürdőszobába csoszogok. Apa híven magához ma sincs itthon, de nem kockáztatok, így magamra reteszelem az ajtót. Előszedem a fertőtlenítőt és összepréselt ajkakkal tőröm a csípő érzést majd bekenem krémmel és leragasztom. Nedves törlővel áttörlöm magamat a fontosabb részeken zuhanyzás gyanánt, majd átveszek egy másik pizsit, bő nadrággal, hogy ne látszódjon annyira a géz. Mikor végeztem úgy látom, egy gyors hajmosás belefér, amit rám nem jellemző gyorsasággal tudok le, majd visszabújok a tiszta ágyba. Összeakad a szemem a sniccerrel. Felkapom és egy mozdulattal megszabadulok tőle, a szemetesbe száműzve őt. Nyugtázva, hogy amennyire csak lehet, minden rendben felülök az ágyon és várom, hogy végre kinyíljon az ajtó és meghalljam lépteit a lépcsőn.