Love is the Cure [Sirius Black Fanfiction] - SZÜNETEL

24. fejezet: Az egyik titok

A másodpercek hosszú, kínos óráknak tűntek, miközben Sirius szemeivel szinte felnyársalta az öccsét, aki még mindig velem szemben ült a könyvtári asztalnál. Nem úgy tűnt, mintha Regulus zavartatná magát, hogy a bátyja jelenleg képes lenne megölni. 

- Mit csinálsz te itt? - keltem fel az asztaltól, és félrehívtam Sirius-t - A Gyengélkedőn kellene lenned. Nem szabadna felkelned, mert még valami probléma lesz a sebeiddel. 

- Azt mondtad, hogy korrepetálásod lesz. - mordult rám, szinte számonkérő hangon. 

- Az is van.

- Az öcsémet korrepetálod? Ez most komoly? 

- Megkért, hogy segítsek neki felkészülni az RBF-re. 

- Tényleg? Tudomásom szerint Regulus az egyik legjobb tanuló a Mardekárnál. 

- Sirius! - hunytam le a szemem, és szinte könyörgő hangon folytattam - Nem lesz semmi bajom, oké? Tudok magamra vigyázni.

- Na ne már! - nevetett fel hisztérikusan - Mégis hogyan állított a saját pártjára? 

- Nem állok senki pártján sem, Sirius! Regulus nem is annyira rossz, amilyennek mások gondolják.

- Én nem gondolom, hanem tudom, hogy milyen. Ismerem őt! Hidd el nekem, hogy nem az, akinek mutatja magát.

- Tényleg? - karba tett kézzel várakoztam a további szidalmakra, melyeket a testvéréről mondott. 

- Tényleg! Például megmondta már, hogy mit csinál a Szükség Szobájában? Vagy ott van a keze!

- A keze? 

- Aha. Elmondta, hogy miért van neki bekötve az alkarja? 

- Azt mondta, hogy megsérült.

- Igen? Miért nem ment a Gyengélkedőre? Vagy miért nem gyógyult már meg neki több hónap alatt? 

- Miről beszélsz? - értetlenkedtem tovább.

- Hagyjuk, Gwen. Hagyjuk inkább az egészet. Túl sok lenne ez most neked. - intett le, és távozni készült.

- Nem! - csattatam fel hangosan - Ne hagyjuk! Mi lenne túl sok? Mit nem mondasz el nekem? Miért titkolózol?

- Nem akartam titkolózni, de most, hogy ennyire összemelegedtél az öcsémmel, egyáltalán nem bánom, hogy nem mondtam el neked pár dolgot. - nézett rám szúrós tekintettel, nekem pedig a tüdőmben szorult a levegő a szavai hallatán. 

- Azt hittem, hogy bízol bennem. 

- Ja! Én is! - vetette még oda a választ, majd sarkon fordult, és kiviharzott. 

Mély levegőt véve sétáltam vissza Regulus-hoz, aki még mindig az asztalnál ült. A fiú kíváncsian nézett rám, és várta a beszámolómat. 

- Durva volt veled? - kérdezte halkan. 

- Nem tudom, hogy mi a baja. 

- Féltékeny, gondolom. 

- Féltékeny? - nevettem el magam - De hát én csak segítek neked a tanulásban.

- Hát... Én azért többet is reméltem ettől a közös tanulástól. - suttogta Regulus, és apró félmosoly jelent meg a szája sarkában. 

- Ó! - éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, és nem tudtam a fiú szemébe nézni.

- Mit mondasz? - érdeklődött tovább.

- Regulus... Te igazán kedves srác vagy, de én nem szeretnék ebbe még jobban belebonyolódni. 

- Vagy mondjuk inkább azt, hogy Sirius miatt nem akarsz belebonyolódni, ugye? 

- Sajnálom! - húztam el a számat.

- Semmi baj! - dőlt hátra a széken, és a kezébe vett egy könyvet - De attól még lehetünk barátok, nem? Még ha a bátyókám be is vágja a hisztit. 

- Persze! - könnyebbültem meg a tudaton, hogy ezt nem nekem kellett felajánlanom. 

Fél órával később, mikor Regulus az alagsor felé vette az irányt, és így elváltak útjaink, magam sem tudom, hogy milyen gondolat vezérelt, de a Gyengélkedő felé indultak meg a lábaim. Odabent már sötét volt, csak pár gyertya adta meg a félhomályt. Amint beléptem az ajtón, egyből éreztem magamon a perzselő tekintetet.

- Szia! - köszöntem halkan Sirius-nak, mikor az ágya mellé értem. A mellette lévő ágyon Remus már húzta a lóbőrt, így tényleg halknak kellett lennem. 

- Mit akarsz? - jött a szúrós válasz.

- Szerettem volna meggyőződni róla, hogy visszajöttél-e, illetve, hogy jól vagy-e. 

- Jól. És te? Jól érezted magad? 

- Sirius! - mosolyodtam el a durcás arckifejezésén - Csak segítettem neki a tanulásban.

- De miért?

- Mert megkért rá! Bárki megkér, hogy korrepetáljam, akkor azt korrepetálom.

- Korrepetálás? Mert biztos csak azt akarta tőled, nem? 

- Ne nevettess! - mosolyodtam el.

- Ez nem vicces. Azért csinálja, mert tudja, hogy te és én... - hirtelen elakadt a szava, és mindenhová nézett, csak a szemembe nem.

- Te és én? Mi van veled és velem? 

- Tudja, hogy közel kerültünk egymáshoz, és ebbe akar belerondítani.

- De nem fog. Feltéve, ha megbízol bennem, és nem úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisgyerek. 

- Miért kell keresned a bajt? Veszélyes! A testvérem veszélyes! 

- Mitől lenne az? 

- Ne akard tudni! - tekerte a fejét idegesen. 

- De! De igenis, hogy tudni akarom. Mindent eltitkolsz előlem, pedig ebbe határozottam együtt keveredtünk bele. Mi az a nagy titok? Mi van veletek? A Tekergőkkel, és Regulus-szal?

- Nem akartam elmondani, mert akkor tényleg bajba keveredhetsz. 

- Ne félts te engem. Szóval? 

- Van egy olyan érzésem, hogy az öcsém elég sötét ügyekbe keveredett. 

- Sötét? Úgy, mint...

- Mint a fekete mágia. - ahogy Sirius kimondta ezeket, lefagyott körülöttem a levegő. 

- Te jó ég! Sirius, ezek súlyos vádak. Miből gondolod ezt? 

- Csak sejtem. A szüleim is nyakig benne vannak, miért ne lehetne benne az öcsém is? 

- Nem is tudom...

- És ott van a keze is. Hónapok óta be van kötve neki. Szerintem ott nincsen semmilyen seb. Szerintem az ott egy tetoválás. Egy jelkép.

- Minek a jelképe? 

- A Halálfalóké. 

- Halálfaló? Azt hittem, hogy ez csak valami mende-monda. 

- Nem az! A szüleim is azok, az egész családfám az. Ott van a nyomorult tetoválás az egész elcseszett Black família kezén. 

- Hát... szerintem nem elcseszett az egész család. - mosolyogtam rá, mire az ő szája is megrándult egy kicsit - De visszatérve erre a Halálfaló dologra. Mit jelent ez pontosan?

Sirius mély levegőt vett, majd suttogó hangon kezdett bele:

- Volt egy férfi. Egy varázsló. Ugyan olyan Roxfortos diák volt, mint mi. A neve Tom Denem, de manapság csak Voldemortnak hívják.