Love is the Cure [Sirius Black Fanfiction] - SZÜNETEL

45. fejezet: A tetoválás

Szinte fénysebességgel értünk vissza a Roxfortba. Pontosabban én úgy szedtem a lábaimat, hogy Regulus alig tudta tartani velem a lépést. Egyrészt mielőbb hallani akartam a beszámolóját, nem akartam neki elég időt adni, hogy felkészüljön valami kitalált magyarázattal. Másrészt pedig minél távolabb akartam lenni Sirius-tól. Még csak rá sem akartam gondolni, mindezt persze hiába, hiszen újra és újra magam előtt láttam a képet, mikor Marlene-vel csókolózott. Mit keresett ott? Miért volt vele kettesben? Miért engedte meg, hogy Marlene csak úgy rátapadjon? A kérdések újra és újra lejátszódtak a fejemben.

Mikor visszaértünk az iskolába, a bejárat előtt álltam meg, és ott vártam be Regulus-t, aki pár méterrel lemaradva loholt utánam. Egész úton meg sem próbált hozzám szólni, tisztában volt vele, hogy semmi másra nem vagyok kíváncsi, csupán az őszinte magyarázatára.

- Nos? - kérdeztem rá, mikor utolért.

- Ne itt. - csak ennyit mondott bűnbánó arccal, majd megragadta a kezemet.

Maga után húzott az egész kastélyon át, mikor elértünk egy bizonyos helyre, rögtön tudtam, hogy hova megyünk. Elsétált háromszor a fal előtt, mire kirajzolódott a nagy ajtó.

- Ez a Szükség Szobája. - szólalt meg, mikor rám nézett.

- Tudom, hogy mi ez. Mit keresünk itt? - kérdeztem karbatett kézzel.

- Gyere! - intett, és maga elé engedett. Természetesen már azelőtt tudtam, hogy a szoba milyen alakot fog felölteni, hogy beléptünk volna.

- Mit keresünk itt?

- Mutatnom kell valamit. De meg kell ígérned, hogy seninek nem beszélsz róla. - mondta, mikor leült egy szakadt kanapéra.

- Nem ígérek én semmit. - válaszoltam idegesen. Már nagyon vártam, hogy szolgáljon valami elfogadható magyarázattal.

- Gwen, kérlek! Ne legyél ennyire kegyetlen.

- Mi van a kezeden, Regulus. - követeltem a választ.

- Ne ítélj el miatta, oké? - nézett rám kérlelve, miközben felhúzta a karján a ruhát. A gyomrom bukfencet vetett, mikor megláttam a halálfejes tetoválást, aki ide-oda tekergett az alkarján.

- Ez... ez a... - akadozott a szavam, pedig azt hittem, hogy fel voltam rá készülve, hogy lássam. Tudtam, hogy ott van a jel, de így, hogy láttam, sokkolóan hatott.

- A Sötét Nagyúr jele. - bólintott.

- Te is Halálfaló vagy?

- Igen. - vallotta be - De nem azért, amire te gondolsz.

- Miért? Miért, szerinted mire gondolok? - kiáltottam fel idegesen, és fel-alá sétáltam a hatalmas teremben, a sok limlom között.

- Arra, hogy én is olyan gonosz vagyok, mint a többi Halálfaló.

- Miért? Nem vagy az?

- Nem. Nem vagyok. Én... én nem akartam arra a sorsra jutni, mint Sirius. Nem akartam, hogy az anyám az én képemet is kiégesse a családfán. Mindig meg akartam felelni a szüleimnek, hiszen úgy néztek rám, mintha én lennék a tökéletesség példaképe. Sirius-t gyűlölik azért, mert az lett, aki. De nem tudják, hogy mennyire szeretnék olyan bátor lenni, mint ő. Szembeszállt a szüleinkkel, nemet mondott a gonosznak. Megtette azt, ami nekem nem ment, és talán soha nem is fog menni.

- Neked is ment volna. Sirius segített volna neked. - ültem le mellé a kanapéra.

- Nem hinném. Sirius utál engem. Csak a rosszat látja bennem.