Love is the Cure [Sirius Black Fanfiction] - SZÜNETEL

41. fejezet: A pillanatnak élve

James nagy nehezen, de el tudta magyarázni Lily-nek, hogy mi történt. Aztán én is becsatlakoztam a magyarázatba, miután Remus-nak köszönhetően megtudtam, hogy tényleg a fiúk készítették a nyakláncokat.

- Minden nap meg tudsz lepni, James Potter. - mondta Lily a fiúnak.

- Olyan nehéz volt elhinni, hogy mi csináltuk? Merlinre! Megalkottunk egy térképet, amin mindenkit nyomon lehet követni név szerint. - méltatlankodott - Miért lenne nehezebb egy medál megalkotása?

- Hát... Majdnem felrobbantottátok a kastélyt, szóval... - jegyezte meg Remus.

- Szóval akkor az a nagy füst pár hete ti voltatok? Majdnem felgyújtottátok a klubhelyiséget. - nézett rá szúrós szemekkel a lány, de láttam az apró mosolyt a szája sarkában. Szokás szerint élvezte James közelségét.

- Sajnálom, szépséges virágszálam. - lépett közelebb James a lányhoz, és szemüvege felett kiskutya szemeket meresztett rá, majd hozzám fordult - És Sirius is sajnálja. Nem akarok beleszólni, nem akarom, hogy megint gond legyen ebből, de maga alatt van. Nem akart megbántani.

- Jó. Ez a medálos dolog félreértés volt. Ezért bocsánatot kérek tőle. - ismertem be - De csak ezért!

- Mást is megbeszélhetnétek. - javasolta James.

- Nem. Szerintem nincs miről beszélnünk ezen kívül. - rántottam meg a vállamat, és lezártnak tekintettem a témát - Megkeresem.

- Az udvar felé ment. - mutatott arra a fiú, én pedig egyből tudtam, hogy hol fogom megtalálni az idősebbik Black-et.

Odakint tombolt a szélvihar, és habár most nem esett a hó, de a napokban leesett mennyiséget úgy hordta a szél, hogy szinte alig lehetett látni.

Mikor a Csillagvizsgáló tetejére értem, éreztem, hogy a vastag ruhám alatt elkezdett túlságosan is meleg lenni, az arcom és a kezeim viszont teljesen lefagytak.

A torony nyitott részében találtam rá Siriusra.

- Szia. - köszöntem rá egy kicsit megemelve a hangomat, hogy a szélfúvásban is meghallja.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte, anélkül, hogy rám nézett volna.

- Nem jönnél beljebb a széléről? Őrülten fúj a szél, és nem hinném, hogy madárrá is át tudnál alakulni, ha úgy adódna, hogy repülnöd kéne.

- Miért érdekel téged, hogy mi bajom? - mondta unottan.

- Sirius! - kiáltottam el magam, most már idegesen - Gyere be onnan, és ne játszd a kisgyereket!

Morcosan rám nézett fél szemmel, majd eljött az épület széléről, és zsebre tett kézzel, szembe állt velem.

- Bocsánatot kell kérnem. - kezdtem egyből bele. Kíváncsian, és meglepetten nézett rám.

- Neked? - nézett most először a szemembe, kissé már megenyhülve.

- Igen. A nyaklánc miatt. Remus elmondta, hogy mi történt valójában, hogy Marlene honnan tudott róla.

- Aha. - bólintott - Remus-szal elég szépen elbeszélgettél, nekem pedig esélyt sem hagytál arra, hogy megmagyarázzam. - hangja kissé vádló volt.

- Elég nehéz hinnem neked azok után, ami mostanában történt, Sirius. Vagy mondjam, inkább, hogy Bolhás? Vagy Tapmancs? - néztem rá kérdőn.

- Azt gondoltad, hogy Marlene tud arról, hogy mik vagyunk?

- Azt. És ez volt az, ami leginkább kiakasztott. Hogy ő tudja, én pedig nem.

- Gwen... - lépett hozzám közelebb - Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el, de nrm akartam, hogy belekeveredj még jobban.

- A Rend tagja vagyok, Sirius. Szerintem már így is eléggé benne vagyok.

- Utálom ezt. - fakadt ki, és idegesen járkált fel s alá - Utálom, hogy a veszély kellős közepén vagy. Utálom, hogy neked kell Reg után nyomozgatnod. Amíg ott lehettem melletted, mint Bolhás... - itt megforgatta a szrmeit - Addig legalább vigyázhattam rád. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom, de akkor nem biztos, hogy önmagadat tudtad volna adni. Így jobban tudtam vigyáni rád.

- És elég sok mindent hallottál is. Amihez nem volt jogod.

- Csak így tudtam melletted lenni. Te is tudod, hogy nem hagytad volna, hogy ott legyek.

- Hagytam volna, Sirius! Csak akkor talán nem mondok el olyanokat előtted, amit nem szerettem volna, hogy tudj. - kiáltottam rá.

- Az tartotta bennem a lelket, amiket mondtál. - hajtotta le szomorúan a fejét - Meg amikor hozzám értél.

- Miért kellett benned tartani a lelket? - kérdeztem dühösen.

- Mert hiányoztál. Hiányzol. A beszélgetések, hogy te megértesz, és nem ítélsz el.

- Furcsa. Ha jól emlékszem, akkor te voltál az, aki a csókunk után egyből randizni mentél. Legalábbis ezt mondtad.

- Sosem randiztam, de ezt már elmondtam.

- Én meg elmondtam, hogy összetörted a szívemet.

- Nem akartam. - mondta szomorúan, majd lassan az arcomhoz emelte a kezét, attól tartva, hogy elhúzódom. De nem tettem. - Soha, senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz, és őszintén, eg  kicsit még most is megijeszt, ahogy érzek. Sosem volt még ilyen, Gwen. Mikor megcsókoltalak, sosem éreztem olyan boldogságot, de mégis megijedtem. Attól, hogy mennyire fontos lettél. Valahol mélyen tudtam, hogy nem jó ötlet közel kerülni hozzád. Nem miattam, miattad. Mert nem akarom, hogy bajod essen.

- És akkor cölibátust fogadsz örökre, vagy mi? - szakítottam félbe.

- Háború jön, Gwen. Én pedig a kellős közepén vagyok. Aki hozzám tartozik, az pedig ugyan úgy ott van a baj közepén.

- Én nem félek, Sirius.

- Tudom. - mosolyodott el végre - Bátrabb vagy, mint azt hittem volna. Bátor és okos. Én pedig egy idióta, mert elszúrtam.

- Hát eléggé bántott a viselkedésed.

- Beléd zúgtam, Gwen. - mondta ki, én pedig megdermedtem - Hónapok óta te jársz a fejemben. Csak rád gondolok. Mikor történik velem valami, egyből az az első gondolatom, hogy el akarom mondani neked. De te nem vagy ott... - hajtotta le szomorúan a fejét.

Hosszú másodperceken át csak bámultam rá. Az arcát, a hajába tapadt hópelyheket, amik lassan eláztatták. Szürke szemeit, melyekben talán most először láttam az igazi érzéseit. Most először nem akarta eltitkolni azt, hogy mit érez. Előlem, es maga elől sem.
Mikor újra rám emelte tekintetét, lépnem kellett. Egyetlen mozdulattal bezártam a kettőnk közti távolságot. Összeszűkült szemekkel nézett rám, azon gondolkodva, hogy mire készülök. Ott, abban a pillanatban magam sem tudtam, hogy mit művelek éppen. Kezemet az arcához emeltem, ujjaimat rásimítottam bőrére. Bátorságomat összeszedve, mély levegőt vettem, és közel hajolva hozzá, a számat az övéhez érintettem.
Nem kellett egy másodperc sem, hogy egyik kezét megérezzem a derekamon, másikat pedig tarkómon. Így húzott magához közelebb, és így lendült bele egyre jobban a csókba.
A szél tombolt körülöttünk, engem mégis forróság járt át. Ez pedig a csóknak volt köszönhető.
Fogalmam sem volt, hogy ezek után hogyan lesz tovább. Hogyan fog folytatódni, ha percek múlva elhagyjuk a Csillagvizsgálót? Csak a pillanatnak éltem.