Love is the Cure [Sirius Black Fanfiction] - SZÜNETEL

40. fejezet: Remus meséje

Meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy utol tudjam érni Lily-t. Olyan sebességgel ment, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet, mikor végre utolértem a Nagyterem előtt.

- Lily! - kaptam el a kezét, és magam felé fordítottam - Nem akarsz jelenetet rendezni, ugye?

- De. De pontosan, hogy azt akarok. Mennyit akar még hazudozni, és kamuzni? Mikor végre kezd normálisan viselkedni, és úgy néz ki a dolog, hogy komolyan gondolja, akkor megint elrontja ilyen hülyeséggel. - mondandója végére kicsit lehiggadt, és hangja a dühöngőből átment szomorúra.

- Nem is biztos, hogy igazam van. - nyugtattam - Lehet, hogy csak félreértés az egész. Beszélj vele! Kérdezz rá! Ne ronts rá, mint valami őrült nőszemély.

- Igazad lehet. - bólintott, majd mind a ketten a Nagyterem bejárata felé néztünk, mert éppen akkor lépett ki rajta a nevetgélő James, Sirius és Remus.

- Lily! - kiáltott fel James boldog arccal, mikor meglátott minket - Szívem egyetlen szép szerelme. Már hiányoltalak.

Lily nem szólt egy szót sem, csípőre tett kézzel odasétált James elé, kinek arcáról leolvadt a mosoly, ahogy a lány közeledett hozzá.

- Mit csináltam már megint? - húzta el a száját a fiú.

- Mondd csak, a nyaklánc, amit kaptam... - mondta szigorúan Lily, és egy percre McGalagony professzorra emlékeztetett a tekintélye - Valóban úgy készült, ahogy azt te elmesélted?

- Mire gondolsz? - igazgatta meg szemüvegét zavartan a fiú.

- Nem véletlemül Marlene választotta a medált?

- Tessék? - James hangja pár oktávval feljebb ugrott - Miért gondolod ezt?

- Ő is tud róla, hogy mik vagytok? - mutatott rá és Sirius-ra, habár hangját lejjebb vette. Én közben elkaptam Remus arcát, aki érdeklődve figyelt, de amikor előjött az animágus téma, mintha kicsit elszégyellte volna magát.

Míg Lily és James szócsatáztak, én közelebb léptem Sirius-hoz és Remus-hoz, akik mosolyogva figyelték barátuk vörösödő fejét, és dadogását.

- Beszélhetnék veled egy percre? - szóltam a két fiú mögött. Mindketten hátranéztek, majd Sirius szólalt meg.

- Persze. Akár többre is, mint egy perc. - mosolygott rám bátortalanul, de az apró jókedv egyből az arcára fagyott, amint újra megszólaltam.

- Nem veled. Remus-szal. - fordultam a másik fiú felé, aki csak aprót bólintott, majd követett az egyik szomszédos, üres folyosóra.

- Tudod, Sirius ezt is nagyon sajnálja. - szólalt meg ő először, és visszanézett barátjára, aki még mindig utánunk bámult, csalódott arccal - Mindig elrontja veled a dolgokat, pedig nem akarja. Hidd el, hogy azt sem tudja, hogy mit csinál. Sosem volt még barátnője...

- Nem vagyok a barátnője! - szakítottam félbe Remus-t, a kelleténél kicsit durvábban.

- Pedig ő arra vágyik. - mosolygott rám - Nem rossz gyerek ő, csak kicsit furcsa. Sosem engedett közel magához senkit, rajtunk kívül. De szerintem még nekünk sem mond el mindent. Lefogadom, hogy van olyan dolog, amit én nem tudok, de te igen.

- Nem hinném. - jegyeztem meg halkan - Előlem általában eltitkol mindent.

- Csak olyanokat, amivel meg akar védeni. Elég sok gondunk és bajunk van, amibe nem akarunk másokat belekeverni. Főleg nem olyat, aki fontos nekünk. És Sirius-nak te fontos vagy.

- Tudok a bajodról, Remus. - bukott ki a számon. Nem így akartam vele közölni, de nem akartam tovább hallgatni, ahogy Sirius-t magasztalja.

- Te...tessék? - a fiú elsápadt, már ha lehetett még sápadtabb lenni a szokásos színénél - Miről beszélsz? - tekintetét egyből barátai felé vezette.