Amber /Loki ff. /

2.

A ruhámba épített ejtőernyőnek hála hamar, és stabilam földet értem a hajótól távol. Valami farm szerűségre csöppenhettem, ugyanis mindenhol arany színű búza nőtt. Mit meg nem adtam volna azért, hogy egy ilyen helyen éljek... Csend, nyugalom, a természet... Élhetnék úgy mint egy normális ember.

De ez nem az én életem, és az enyémben nincsen helye az álmodozásnak. Nekem a legjobbnak kell lennem, és most elbuktam. Nagyot sóhajtva nyomtam meg a cipőm talpába helyezett jeladót. Az apám valószínűleg már dühöng, hogy nem érkeztem meg, és nem tudnak rólam sokat. Természetesen vannak beépített ügynökeik a SHIELD berkein belül, de ők csak hosszú időközönként szivárogtatnak ki információt. Körülbelül öt perc elteltével meg is érkezett az atombiztos fekete furgon, és egy öltönyös figura nyitott nekem ajtót.

-Szálljon be kisasszony. - utasított látszólag kedvesen.

Tisztában voltam vele, hogy ezen a helyen senki sem kedvel engem, de kénytelenek úgy tenni, pusztán azért mert rettegnek az apámtól. Nem egy embert végeztetett már ki aprócska hibák miatt. Ez itt nem szeretetszolgálat, vagy rehab. Itt nincsen második esély, ha valaki hibázik, annak a következményeit is videlnie kell. Ahogyan most majd nekem is. Bizonyítani akartam, hogy én is legalább érek annyit mint a testvérem, de... Nem. Elveszítettem a Tesserachtot. Persze, apám nekem valószínűleg megkegyelmezett, de akkor is mélységesen fog csalódni bennem.

Olyan szívesen lennék én is egy átlagos, normális ember. Tízenhét évesen mások a szalagavatójukat tervezgetik, vagy a barátaikkal járnak színházba, fiúkról álmodoznak. Persze ezeket csak könyvekből tudom. Bevetésen kívül még sohasem jártam az emberek között, de már elfogadtam, hogy nem is fogok. Én sohasem illeszlednék be közéjük. Mindig is kívülálló maradnék.

Több hétbe telt, mire eljutottam Oroszországból New Yorkba, és bejutottam a SHIELD - hez. A hazautam annál rövidebb volt. Semmi féle pihenőt nem tartottunk, és bő tizenkét órával később már a térdig érő hóban lépkedtem a Hydra egyik legtitkosabb bázisa felé. Otthon, édes otthon! Évekkel ezelőtt írtam fel, mikor rettenetesen összevesztem az apámmal. Meg akartam szökni, és ami azt illeti meg is tettem, egészen sokáig jutottam, de a bátyám elkapott és hazavitt. Azóta nem túl rózsás a kapcsolatunk. Ott teszünk keresztbe egymásnak ahol csak tudunk. Nem mondom azt, hogy utálom, hiszen mégis csak a testvérem. De... Maradjunk annyiban, hogy nem rajongok érte kifejezetten.

Biztonságiakkal a nyomomban lépdeltem végig a kihalt folyosón apám irodája felé. Minden egyes lépésnél jó erősen hozzávágtam a bakancsok talpát a padlóhoz, hogy ha már valaki véletlen elaludt, akkor ne folytathassa a tevékenységét. Ha nekem rossz, legyen az másnak is, itt már csak így működik. Nagy levegőt vettem, majd határozottan bekopogtam az ajtón. Tudtam, hogy ha egy pillanatra is meglátja rajtam, hogy elbizonytalanodom, sokkal nagyobb bajban leszek, mint eredetileg.

-Szabad. - hallatszott belülről a hang.

Az őreim elfordultak én pedig egyedül léptem be a hatalmas terembe. Ha nem tudnám milyen szörnyű dolgok történtek itt, talán még kedvelném is ezt a termet. Van egy gyönyörű panorámaablak a hegy falában. Kívülről olyan, mintha nem lenne itt semmi, egyszerű sziklának tűnik, de nekem mindig is a reményt jelentette, hogy létezik innen kiút. Határozott léptekkel indultam meg a dolgozóasztal felé, majd előkelő módon leültem, a vele szemben lévő bőrfotelbe. Az édesapám hideg tekintettel meredt rám, semmilyen érkezelem nem volt leolvasható az arcáról.

-Ismét mélységesen csalódtam, Amber. - kezdett bele halálosan lassan. - Hatalmas szerencséd, hogy a lányom vagy. Különben már az életedért könyörögnél.

Meglepő módon még hisz abban, hogy érdekelnek a szavai. Talán néhány évig hatott rám amit mondott, és belül mardosott a bűntudat, hogy én nem vagyok elég, nem büszke rám, csalódás okoztam neki. Mostanra viszont minden lepereg rólam, a jó és a rossz is egyaránt.

-Értem. Hogyan tovább? - kérdeztem magabiztosan.

Utáltam kétségek között lebegni. Legyen biztos a talaj a talpam alatt.

-Gondolod, hogy ezek után bízok benned, hogy ismét terepre engedlek? - kérdezte megvetően.

Az a helyzet, hogy egy cseppet sem érdekel, bízik-e vagy sem bennem. Nem is fogom törni magam azért, hogy bízzon. Az a parányi bizalom már megmásíthatatlanul elveszett akkor, amikor megpróbáltam elszökni.

-Nem hibázol, ha adsz lehetőséget bizonyítani. - feleltem egyhangúan.

-Bizonyítani?!

A szemei villámokot szórták, miközben az asztalra vágott.

-Sosem leszel métó a családnevedre Amber, és jól jegyezd meg, soha, de soha nem fogsz innen elszökni. Mikor én már nem leszek, a bátyádnak a parancsait fogod teljesíteni, de itt éled le az életedet, és a Hydrát szolgálod.

A hangja kemény volt, de egyáltán nem hatott meg. Oh, az a drága családnév, amit mindennél jobban utálok. Én csak egy normális családot szeretnék, csak... Szeretnék egyszerű ember lenni. Egyszer pedig úgyis elszökök innen, mert nekem nem itt van a helyem. Bár, hogy hol is van igazából,azt magam sem tudom. Talán nem is létezik olyan hely. Azt pedig, hogy én majd valaha is a bátyádnak fogok ugrálni... Chh... Na azt lesheti.

-Természetesen. - biccentettem.

Miután kaptam rá engedélyt a szobámba vonultam, amely az egyetlen menedék volt ebben a rémálombam. Az apám a legjobb tanárokkal taníttatott, így rengeteg könyvem volt, de csak tudományos témában. Semmilyen más művet nem olvasgattam, mondván, hogy az rossz irányba befolyásol. Amint beléptem a szobába, egy barna papírba csomagolt könyv hevert az ágyon. Egy idős tag rendszeresen küldözgette nekem a könyveket, amelyeket én a parketta és a patracom alatt rejtegettem. Persze oda csak néhány fért, így csak a legjobbakat tarthattam meg. A többit muszály volt elégetnem, hiszen nem jöhettek rá, hogy szépirodalmi műveket olvasok. Lassan bontottam ki a csomagolást. Izgatott voltam, hiszen mindig a legjobbakat küldi nekem. Romantikus könyvek. Kicsit ironikus, hiszen nekem soha sem lehet majd részem a szerelemben, nem is olvashatnék róla, de mégis azt teszem. Mosolyogva húztam végig az ujjam a régi bőrkötésen. Már most biztos voltam benne, hogy ez a könyv semmiképp sem lesz a tűz élelme, hanem a legbiztosabb rejtekhelyet kapja. A borítón három szó állt, ami már több jókedvet varázsolt a napjaba, mint bármi más... Ez volt a Rómeó és Júlia...