Amber /Loki ff. /

31.

Mi a francot keres ez itt? Már bocsánat, de ez mégis csak Loki szobája, és ez a nő még csak kopogni is elfelejtett. Kérdő tekintettel néztem az unott képű istenségre, aki abban a pillanatban elengedte a kezemet, ahogy meghallotta Kiara hangját.

Na szép... Néhány órával korábban még egész más véleményen volt.

-Ő mit keres itt? - mutatott rám kényeskedve.

Igyekeztem a lehető leghiggadtabb maradni. Annyi villogott az agyamban, hogy befolyásos, és még három napig semmiképpen sem ölhetem meg. Na de utánna...szenvedni fogsz te kis...

-Na és te? - kérdezte Loki.

-Hát téged, herceg. A királyné megmutatta hol talállak. - vigyorgott. - Szóval szöszi, eltűnnél?

Egy pillanatig csak kerek szemekkel bámultam rá. Loki sem tett semmit. Hát persze hogy nem. Ő is ugyanúgy tudta, hogy az ítéletig egy haja szála sem görbülhet Kiarának. Még hogy buta. Nagyon is jól tudja mit csinál, egy ártatlan álca mögé bújva.

-Hogyne. - feleltem,  mintha mi sem lenne természetesebb.

Loki még utoljára megsimította a kézfejemet, én pedig kényszeredetten elhagytam a szobát. Bíztam benne, hogy a herceg utánnam jön, de nem ez történt. Órákon keresztül magányosan vártam, és próbáltam nem belegondolni mit csinálnak azok ketten.

Valamikor nagy nehezen sikerült elaludnom, de az sem tartott túl sokáig. Rémálmok, pánikrohamok, amik izgalmassá tették az életemet. Fulldokolva szenvedtem el magam a fürdőszobába, ahol a csap a megváltást nyújtott.

-Amber, mi volt ez? - hallottam meg a hátam mögül az istenség kétségbeesett arcát.

Meglepett, hogy itt van. Bizonyára már aludtam, mikor átjött. Szégyelltem magam, emiatt az egész miatt. Ezt nem kellett volna látnia Lokinak, erről tudnia sem kellene.

-Semmiség. - nyöszörögtem, majd visszamásztam az ágyba.

-Nem az! Rosszul vagy, orvosra van szükséged. - felelte határozottan.

-Elmagyarázom, csak kérlek ne hagyj itt. - pillantottam fel rá könnyes szemekkel.

Ő némán bólintott, majd befészkelte magát mellém. Aggódás csillogott a tekintetében, nekem pedig elszorult a torkom.

-Nekem... A baleset óta folyamatos pánikrohamaim vannak, meg rémálmok. Ilyenkor újraélem mindazt ami történt. Érzem a fájdalmat, a hideget. Mindent. Nem kapok levegőt, és... Úgy érzem, ez sosem fog véget érni. Nem halok meg, csak szenvedek, és... Te is láttad. - motyogtam.

Ő csak komoly tekintettel nézett rám, majd megszorította a kezem.

-Mióta tart ez? - kérdezte.

-Évek óta. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem ment. Mert így még gyengébbnek tűnök, én nem akarom, hogy te is magamra hagyj... - magyaráztam könnyes szemmel.

Úgy utáltam ezt az egészet. Minden éjjel szenvedtem, de reggel fel kellett vennem egy álarcot, és rendíthetetlennek kellett tűnnöm. Féltem tőle, ha Loki meglátja ezt, akkor neki sem lesz szüksége rám, egy roncsra, ami javíthatatlan.

-Itt vagyok Amber. Nem megyek sehová, nélküled biztosan nem. - felelte szomorúan elmosolyodva, majd magához ölelt.

Furcsa érzés volt nekem ez az egész. Ahogyan a teste hozzásimult az enyémhez, az teljes biztonságot nyújtott, úgy éreztem, mintha senki sem árthatna a nekünk.

-Elküldtem Kiarát. - kezdett bele halkan. - Azért nem jöttem, mert Odin beszélni akart velem. Többek között erről, mert Kiara egészen mást állított. - sóhajtott nagyot.

-Micsodát? - érdeklődtem.

Kezdett egyre világosabbá válni, mi is annak az átkozott nőszemélynek a valódi terve.

-Hogy először én kényszerítettem, aztán megaláztam, mindenki előtt.

-De Odin hitt neked, igaz? - kérdeztem reménykedve.

Loki csak bizonytalanul megrázta a fejét.

-Nem tudom. Legalább végig hallgatott. - felelte, én pedig még szorosabban hozzá bújtam.

Gyűlöltem ezt az egész kialakult helyzetet, hogy nekünk sehol sincsen helyünk a világba. Mindenhol csak szörnyetegnek számítunk, pedig nekünk is vannak érzéseink, csa szimplán megtanultuk őket figyelmen kívül hagyni. Többnyire.

-Mikor lesz már ennek vége? - nyöszörögtem.

-Még van három nap. Utána minden eldől.

Valóban. Bele se merek gondolni, mit találnak ki azok az elvetemültek a tanácsban. Fáj, de ott van a lehetőség arra, hogy örökre elszakítanak minket. Mikor lettem én ennyire szentimentális? Ha apám most látna, azt hiszem hatalmas szégyenként élné meg.

-Annyira félek. - suttogtam.

Eddig magamnak sem mertem beismerni, de így, hogy egyre közeledett az a bizonyos nap, rettegtem. Mert már nem hittem igazán Odin jóindulatában, sem pedig a népében.

-Én is. De találunk megoldást. - törölt le egy könnycseppet az arcomról.

Nem szeretném, hogy ez valaha véget érjen. Mikor már kezdenek nekünk kedvezni a dolgok, mindig történik valami, ami szó szerint romba dönti az egészet. És most volt egy nagyon rossz előérzetem. Nem tudom megmagyarázni micsoda, de teljesen sakkban tartott. Tudom, hogy nem kellene, de néha eszembe jut, mennyivel jobb lenne most, ha akkor eltalált volna az a golyó. Akkor Loki nem lenne bajban, és már én sem éreznék semmit.