Amber /Loki ff. /

35.

Frigga látogatása mind a kettőnkre nagy hatással volt. Talán átértékeltük az életünk jelentőségét. Eddig nem foglalkoztam azzal, mi lesz a jövőben, de most itt volt nekem a herceg. Már órák óta szorosan ölelt magához, de nem szólt semmit. Azt mondják néha a csend megnyugtatóbb mint a szavak, de most egyikőnk sem érezte ezt.

Korábban biztos voltam benne, hogy egy jó ítélet születik, de Frigga minden reményt kiölt belőlem. Két hét nem ad feloldozást hosszú évek bűnei alól.

-Loki? - simítottam meg az istenség arcát.

Sosem láttam még őt ilyennek, ami engem is megrémisztett. Letöröltem egy apró könnycseppet, majd odafúrtam az arcom a nyakához.

-Ezt nagyon elrontottam Amber... - szólalt meg rekedtesen. - Miattam teszik ezt az egészet, hogy én szenvedjek, de... Te is ugyanúgy fogsz. Csak nekem kellene, érted? Te nem vagy felelős a bűneimért, nem ezt érdemled.

-Egy fokkal sem vagyok jobb Loki. Nekem is voltak hibáim, rengeteg, amiknek nem számoltam a következményeivel.

Gyilkos voltam, vagyok. Ez alól senki sem menthet fel. Rettegek újra az apám szemébe nézni. Rettegek találkozni újra Nathaniellel, pedig a szívem mélyén ugyanúgy szeretem őt mint egykor. De amitől a legjobban félek, az a herceg hiánya. A bolond istenség mára a részem lett, és nem tudom, hogy képes lennék-e élni nélküle.

-Most sem kellene velük törődnöd, ha nem botlasz belém.

-Gondolod, hogy így tekintek rád? Te annyira hülye vagy Loki! - nevetek fel kínomban.

Talán ilyen az, amikor az ember egyszerre sír és nevet. Az istenség is mosolyra húzta az ajkait, amit már igen csak jó volt látni.

-Az vagyok. És te tettél ilyenné. - suttogta sunyi vigyorral.

-Hogyne Loki. Ha azt mered mondani, hogy amikor először találkoztunk teljesen normális voltál, akkor esküszöm...

-Tudod, hogy nem így értettem. - felelte. - Megváltoztattál, de ez nem rossz. Sőt, az életem újra értelmét nyert általad, csak... Már túl későn.

Szipogva szorítottam a hercegem kezét, miközben ő a hátamat simogatta. Nagyon jól esett a közelsége, minden érintése.

-Mikor jöttél rá, hogy szeretsz? - pillantottam fel Lokira.

Ő csak szomorúan elmosolyodott.

-Mikor meséltél az édesanyádról, a balesetről, arról, aki vagy. Felfedted nekem az érzéseidet, volt benned annyi bizalom felém, hogy beavattál egy olyan titokban, amit rajtad kívül senki sem tudott. Te már akkor is láttál bennem valamit, ami miatt úgy döntöttél méltó vagyok a bizalmadra. Bátor voltál, nagyon is Amber, mert erre kevesen képesek. - magyarázta halkan az istenség.

-Már akkor? - néztem fel rá bizonytalanul, de hálásan.

Loki csak biccentett.

-És te? - kérdezte.

-Pontosan nem tudom. Viszont, mikor az apám rámlőtt, mielőtt elém ugrottál volna, biztos voltam benne. Tudtam, hogy már soha többé nem lesz lehetőségem neked elmondani, ezért is pillantottam feléd, nem pedig az édesapámra. Tudod, te látszólag nem kezeltél egyenlő félként. - nevettem el magam. - De valahol mégis éreztem, hogy kedvelsz. Ha szükségem volt rád, te mindig megjelentél, és hívnom sem kellett. Korábban nem tudtam milyen érzés, ha támaszkodhatsz valakire, de te megmutattad nekem. Te újra színt csempésztél az életembe, egy rövidke boldogságot, amelyet sosem fogok tudni meghálálni neked.

Ezt furca volt így kimondani, de szükségesnek éreztem az őszinteséget. Loki nem felelt semmit, csak némán ölelt magához. Éreztem a nyakamon az egyenetlen légzését, amely pontosan ugyanolyan volt mint az enyém.

-Éjszaka eltűnünk innen. - suttogta. - Nem fogom hagyni, hogy bántsanak Amber. Menekülünk ha kell, de nem fogadom el ezt a döntést.

Hirtelen pattantak ki a szemeim. Ez annyira kockázatos és meggondolatlan. Nem jó ötlet, határozottan rossz. Ráadásul ha elkapnak azonnal kivégeznek, vagy még rosszabb döntést hoznak. Másrészről viszont jól esett, hogy Loki ennyire törődött velem, és maga elé helyezett.

-Ugyan hová mehetnénk Loki? - pillantottam fel rá.

-Midgardra. Egy eldugott helyre, ahol elvegyülünk addig, amíg el nem csillapodik ez az egész. Utána pedig... szabadok leszünk. Emberek... Semmi több.

Emberek... Ő is pontosan tudja, hogy ez nem igaz, mert Loki isten, ő sosem lesz ember. Odin okos volt, tudta, hogy nem fogunk elmenekülni, mert ez az egyetlen hely, ahol esély van arra, hogy együtt legyünk. Ha itt nem segítenek, én megöregszem, Loki pedig nem.

-Te sosem leszel az Loki. Talán...talán jobb lenne, ha utánna nem találkoznánk. Csak... csak megspórolnánk egy csomó fájdalmat. Én száz éven belül meghalok, neked csak kihullik pár szál hajad. Ez... lehetetlen így, te is tudod... én egyre jobban szeretlek, percről percre és ha még éveket töltenénk együtt az elszakadás felemésztene. - sütöttem le a szemeim.

Gyáva voltam, annyira, hogy inkább elmenekültem az érzéseim elől. Nem kockáztattam, hanem feladtam. Pedig ez sosem volt rám jellemző, de akkor azt tettem, mert már nem volt mibe kapaszkodnom. Nem várhattam el Lokitól azt, hogy mellettem maradjon éveken keresztül úgy, hogy ő is tisztában van azzal mi fog bekövetkezni. Ez volt a legjobb döntés amit hozhattam. Mikor belementem ebbe az egészbe, már akkor is tudtam, hogy hiba, mert nem működhet, bármennyire is szeretjük egymást. Akkor még mind a kettőnknek volt hite, de mára ez kiveszett belőlünk, és csak a kétségbeesés maradt.

-Így van. - felelte a herceg érzelemmentes arccal. - Ennek most kell véget vetni, addig amíg nem késő. Élni fogunk mind a ketten.

Élni... De hogyan? Valószínűleg úgy mint előtte. Mind a kettőnket érték szörnyű veszteségek, amiket  többé kevésbé feldolgoztunk. Ez sem lesz másképp.