Amber /Loki ff. /

32.

Szokásomohoz hűen, reggel vigyorogva tekintettem a tükörbe, figyelmen kívül hagyva a tegnap éjszaka eseményeit. Senki sem láthatja rajtam, hogy kétségeim vannak. Így van ez rendjén. Nagyot sóhajtva vánszorogtam vissza a szobába.

-Szerinted ez normális?- nézett rám Loki számonkérően.

-Micsoda?

-Úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. - felelte.

Igen, mert ez az egyetlen megoldás arra, hogy ne veszítsem el a maradék tekintélyemet az emberek szemében. Nem tehetem meg azt, hogy összezuhanok, mert muszály a kezemben tartanom az irányítást.

-Mert nincs? Egy fantasztikus új nap az istenek birodalmában... Jobbat nem is kívánhatnék. - morogtam.

Persze, Loki pontosan tudta, hogy nem őszinték a szavaim, mert rá is ugyanúgy nehezedett mindez. Lassan magához ölelet, majd a hátamat kezdte el simogatni.

-Előttem nem kell szégyelned magad Amber. Csak mondd el mit érzel. - suttogta. - Sosem foglak elítélni amiatt mert félsz, vagy bizonytalan vagy.

Nagyon jól estek a szavai. Mert nekem igen is fontos volt Loki véleménye, bármennyire is úgy tűnt, hogy nagyban teszek rá.

- Köszönöm. Ez... sokat jelent nekem, tényleg. - sóhajtottam. - Viszont ha valami baj van, szeretném ha te sem zárkóznál be. Beszéljük meg.

Engem is érdekel mi van a herceggel. Mert vannak szavak, tettek amelyek neki is ugyanúgy fájnak, mint mindenki másnak, csak Loki egy csípős megjegyzéssel vagy legyintéssel kikerüli őket. De meggyőződésem, hogy belül ő is sokszor csak örlődik.

-Majd átgondolom. - felelte.

Ez körülbelül felért egy nemmel. Azt hiszem, sosem találkoztam még nála makacsabb személlyel.

-Úgy érzem, hogy neked is meg kell felelnem... de nem vagyok elég. - nyögtem ki nagy nehezen.

Sosem beszéltem róla, de egész életemben nagy szerepet játszott a megfelelési kényszer. Amíg az édeesanyámmal éltem, neki próbáltam bizonyítani. A Hydránál az apámnak. Mindent megtettem volna egy csöppnyi elismerésért. Szomjaztam azt, szükségem volt a megerősítésre, amely mindig bizonytalan volt. És jelenleg ott tartok, hogy Lokinak próbálok megfelelni. Az agyam bármennyire is tiltakozik ez ellen, ott van bennem a késztetés, hogy muszály elég jónak lennem.

-Tessék? - nézett rám meglepetten.

-Ez nem szándékos, egyszerűen csak úgy érzem muszály a legjobbnak lennem, mert egész életemben ezt hallottam. Az apám nem bírta elviselni ha veszítek, és én a győzelemért mindent megtettem, szörnyű dolgokat. - vallottam be, talán most először teljesen őszintén.

-Tudom, hogy mit érzel Amber. Tudom, mennyire szörnyű, mikor folytogat a megfelelési kényszer. De soha, soha ne érezd azt, hogy nekem nem vagy elég. Mert a hibáiddal együtt szerettelek meg.

Talán idővel le tudom majd győzni ezt az egészet. Fel tudom majd dolgozni a történteket, és akkor a pánikrohamok is véget érnek majd.

-Köszönöm Loki. - néztem fel rá csillogó szemekkel.

-Én is mindent megtettem Odin elismeréséért. Sőt, túlságosan is messzire mentem, de még így is hiábavaló volt az egész. Vannak, akiknek sosem fogunk tudni megfelelni, de azt hiszem ezt így kell elfogadni. Van amiért nem éri meg kűzdeni. - sóhajtott.

Emlékszem rá mikor Loki a bázison először mesélt a családjáról. Akkor még azt hittem, hogy egy teljesen kattant pasi, aki istennek képzeli magát. De komolyra fordítva, tudom mi mindent tett, és azt is, mennyire tartott attól, hogy ezzel Friggát is elveszíti.

-Talán igazad van.

-Nekem mikor nem? - pillantott le rám vigyorogva.

Hmm, hát tudnék sorolni egy jó pár alkalmat, ha már itt tartunk.

-Bocsáss meg. Biztosan igazad van. - nyomtam puszit az arcára.

-Mindjárt más. - nevette el magát.

Bárcsak így maradhatna minden. Ilyenkor olyanok lehetünk, mint minden normális ember, vagy Loki esetében isten. Lehetnek érzéseink, amelyeket kimutathatunk, vagy elmondhatunk. Olyan jó érzés mikor a karjaiba zár, de ezt sem tehetjük meg akárhol, mert minden pillanatban figyelni kell arra, nehogy hibázzunk.

-Tudod, néha én is eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne átalgosank lenni. Ne hidd azt, hogy én sosem vágytam erre. Ezt a rengeteg problémát el lehetne felejteni. Egy senki lennék ugyan, de boldog. - magyarázta a herceg.

Teljes mértékben egyet értettem vele. Mindent feladtam volna az igazi szabadságért. A hatlamam, a nevem, az otthonom. Egyikre sem volt akkora szükségem, hogy ne tudtam volna nélkülük élni.

-Amber! - hallottam meg Kiara hangját az ajtó mögül, mikor már épp válaszolni akartam.

Sóhajtva pillantottam fel Lokira, aki csak grimaszolva megvonta a vállát. Nos, senkinek sem volt Kiara a kedvence, nekünk pedig főleg nem.

-Most komolyan be akarod engedni a szobádba? - kérdezte cinikusan a herceg.

Igen, szeretném jobban kiismerni Kiarát. Az biztos, hogy nem buta, neki valami más kell. Nem Loki, hanem valami egészen más. Csak az a kérdés, micsoda...

-Te is beengedted. - kacsintottam rá, ő pedig csak a szemeit forgatta.

Mikor kinyitottam az ajtót, Kiara minden szó nélkül besétált, és helyet foglalat az egyik gyönyörű karosszékben. Én az ágyon ültem Loki mellett, és mind a ketten kíváncsian pillantottunk az asgardi lányra. Mikor először megláttam őt, nem hittem volna, hogy ennyi mindenre képes lesz. Hibáztam, mert alábecsültem őt. Pedig pontosan tudtam, hogy az az egyik legnagyobb hiba, amit csak elkövtehetek.

-Nagyon fontos dolgokról kell veletek beszélnem. - nézett rám könyörgő tekintettel a fiatal lány.