Amber /Loki ff. /

22.

-Azt hiszed én ezt akarom? Hogy nekem ez jó?

-Nyiván az. - morogtam. - Ta vagy itt a nagy valaki.

Nem vette el a kezét, és féltem, hogy az áttéved a nyakamra. Igen, féltem Lokitól.

-Azt hittem Amber te más vagy, hogy nem azt látod bennem, mint mindenki más. De valamennyire hasonlítunk, hiszen... Te is ugyanúgy hazudsz. Magadnak és másoknak is. Fáj, hogy itt egy senki vagy. Elhiszem. A Hydránál te voltál apuci kicsi lánya, de itt csak egy halandó, egy ember vagy. Ugyanúgy kihasználsz másokat, mint én. Hiszen mire kellettem neked Amber?

Elterelésnek, hogy ne engem lőjenek agyon mikor megszökök. Igaza volt, tényleg, de abban nem, hogy mit látok benne. Abban tévedett. Tényleg önző voltam, az vagyok, és feltehetőleg az is maradok.

-Egyben tévedsz Loki. - feleltem teljesen higgadtan.

-Tessék? - kérdezte meglepetten.

A kezét elvette előlem. Valószínűleg arra számított, hogy itt fogok tombolni, megsértődni, követelni, hogy vigyen el innen, vagy csak szimplán neki esek. De nem. Itt az ideje, hogy végre magammal is őszinte legyek.

-Tudom, hogy nem olyan vagy mint amilyennek mutatod magad. Nem mondom azt, hogy ismerlek. Mert az túlzás.. De szeretnélek mégismerni. Mert szerintem egy értékes ember, vagyis... Szóval isten vagy. Igazad van, hogy önző vagyok, és csak magammal törődök. És az összes többiben is igazad van, de ne mondd azt, hogy az én állításaim hülyeséget voltak. Te is Loki, te is változtál.

A tekintete megváltozott. Már nem a harag sugárzott belőle hanem valami egészen más.

-Értékesnek tartasz? Pont te? - kérdezte hitetlenül.

Bármennyire is furcsa, igen. Mert nem csak ő változott, hanem én is vele együtt. Az értékrendem megváltozott, már nem csak én szerepelek benne, hanem mások is.

-Tudni akarom miért? - nézett rám hidegen. - Mit akarsz elérni Amber?

Most is azt feltételezte, hogy nekem kell valami. Valami tőle. Pedig nem így volt.

-Semmit, csak azt, hogy őszinte legyél velem. Mint néhány órával ezelőtt. Mi változott ilyen rövid idő alatt? - szinte már számonkérő volt a hangom, pedig egyáltalán nem állt szándékomban ilyesmi.

-Te változtál meg.

Hogy én? Ugyanaz vagyok aki voltam, és az is maradok. Sokszor van rajtam egy álarc, ami mindent eltakar, de Lokinak sikerült átlátni a maszkon.

-Bánt téged valami?- léptem felé közelebb. - Akkor vagy ilyen, ha haragszol valakire.

-Chh... Úgy utálom, hogy ismersz. - nézett mélyen a szemembe.

Zöld íriszei vidáman csillogtak a vitával töltött percek ellenére is.

-Amiket hozzád vágtam, azokat nem úgy gondoltam.

-Lehet Loki, de igazad volt. Tényleg hazudok. Nem csak másoknak, magamnak is. Elhitetem magammal, hogy minden jól fog alakulni, hogy vezető leszek, hogy egyszer majd számítani fogok, mikor belül tudom, hogy... Nem. Mert egy senki vagyok a Hydra bázisán kívül, és ettől rettentően félek. Az emberek eddig sem szerették, de ott meg volt a tisztelet. De a világban, a bázison kívül már nincsen senki, akinek számítanék.

Annyira jól esett beszélni erről, még akkor is ha nevetséges. Talán ez kellett, hogy ki mondjam hangosan, nem az, hogy magamban őrlődjek.

A keze óvatosan a derekamra csúszott, én pedig remegve közeledtem felé. Még utoljára a szemembe nézett, mintha engedélyt kért volna. A következő pillanatban már a sajátjaimon éreztem a puha ajkait. Óvatos volt, gyengéd. Éppen csak egy pillanat volt, de nekem mégis rengeteget jelentett. Nekem ez volt életemben az első, soha nem ért senki hozzám hasonlóan. De megérte várni, igazán. Loki szorosan magához ölelt egyik kezével, még a másik a derekamon pihent. Az arcom a mellkasába fúrtam. Hallottam a szívverését. Ugyanolyan heves volt, akárcsak az enyém.

-Kár ettől félned. Mert én mindig itt leszek, és hidd el, őszintén, nekem nagyon sokat jelentesz. - suttogta. - Sajnálom amiért durva voltam veled, tudom, hogy nem mentség, de ez nekem is olyan nehéz, mint neked.

-Tudom, és megértem. Mind a ketten hülyék voltunk. - nevettem halkan.

Mikor felnéztem rá, akkor ő is mosolygott. Olyan derült volt az arca. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy bármennyire is utálom Asgardot, ezért képes leszel küzdeni.

-Nem köszöntem még meg neked, hogy akkor megmentettél. Ha akkor nem ugrassz elém, most halott lennék.

Ő nem felelt. Óvatosan megfogta a kezemet, majd az erkély felé vezetett. A kilátás, a természet gyönyörű volt. Hosszú pillanatokra el is terelte a figyelmemet arról, hogy mennyire hamis ez a csillogás.

Fájt, de tudtam, hogy ha ez a pár hét leteleik, soha többé nem fogom látni Lokit. Pedig én tiszta szívemből erre vágytam. Sosem tudtam milyen az, ha valakit szeretek, de talán most már érzem. Talán ehhez hasonló. Viszont a sors most sem nekem kedvezett. Én ember vagyok, Loki pedig isten. Nekünk ez tiltott, és az is marad örökre. Én meghalok, Loki pedig tovább él, még évezredekig...